Hajnalban jön egy szerelvény. Zsúfolva van utasokkal. Kiss őrmester úr bemászik az ablakon. Lázasan adogatjuk a sok csomagot. Két padsor között [egy] egész csomaghegy van. Utána én is bemászom. Mikor végre, nagy keservesen behúzzuk Károlyi Jancsit is, kiadják a parancsot: kiszállni! [Az] őrmester úr káromkodik. Gyors kimászás, aztán repülnek a csomagok. Nem értjük ezt a fejetlenséget. Később úgy mondják, hogy az egész zűrzavarnak az az oka, hogy közös menetlevél van, és ezért kell sok csomaggal egy helyre szállnunk. Nem is tudunk továbbmenni. Valószínű, visszafordulunk. […] Később aztán Malonyai hadapród gépészmérnök megsúgja, hogy az éjjel jelentették távbeszélőn, hogy egy angol ék már csak 60–70 kilométerre van. Félő, hogyha továbbmegyünk, elvágják a visszatérés útját. Most már mindent értek. A mi további huzavonánk célja csupán az időnyerés. (Fürth, Dél-Németország)