Újpestről a Tisza Kálmán térre felejthetetlen volt az utunk. A Chinoin gyár mellett vágtunk át a vasúti síneken, végig a Szent László, majd az Aréna úton a Keletiig és onnan a Városi Színházhoz. Négyünk közül kettő ismert újpesti párttag volt, a harmadik dr. Szabó Ferenc hadbíró főhadnagy, aki Budán csellengett, majd hozzám csatlakozott és velem került át Újpestre. Még folyt az ostrom, de a pesti oldal már felszabadult. Az ide-oda süvítő gránátok nem zavarták a kedélyünket, az ilyesmi már megszokott volt. A felszabadulás érzése töltött el mindenkit, ismerősök bandukoltak pesti búvóhelyükről a fél éve elhagyott otthonba. Volt, aki újjongva integetett nekem és én vissza, de volt olyan is, aki szovjet katonákat figyelmeztetett, hogy polgári ruhába bújt „fasiszta tiszt” vagyok s egyszerre hárman kezdtek igazoltatni minket. A velünk jött párttagok közül az egyik törte az orosz nyelvet. Nem tagadhatta, hogy mi ketten szökevény katonatisztek vagyunk, mire a szovjet katonák magukkal akartak vinni. Az elvtársak azonban megmagyarázták nekik, hogy „fontos személyek” vagyunk, várnak bennünket a pártházban. Így azután ha nehezen is, de elengedtek. Így úsztam meg a hadifogságot.

A Szent László úton úgy lépett túl az ostrom, mint Újpesten: a szülővárosomnak az egész háború folyamán elvétve jutott egy-két eltévedt repülőbomba vagy gránátbecsapódás. Szovjet ütegállásokat a Hősök tere mögött, a Városliget fái között láttunk, ezek rendszeres időközökben lőttek, ami csak annyiban befolyásolta a lelkes hangulatot, hogy a falak mellé húzódtunk, mert a budai megfigyelő helyekről pontosan bemérhették az itteni kilövő állásokat és visszalőhettek. A kocsironcsok, a lótetemek, a bomba- és gránáttölcsérek hozzátartoztak az ostromlott város oly sok filmről ismert képéhez. Akik végigcsinálták, nem felejtik el soha, akik csak filmről ismerik, már megunták. Nem is ez volt az érdekes, hanem a pártház és környéke.

A Magyar Kommunista Párt budapesti központja a Városi Színház bejáratával szemben levő volt Volksbund-házban rendezkedett be. Akkor még nem is hallottam a leningrádi Szmolnijról, később a forradalmi Szmolnijt láttam művészi festményeken, majd több ízben turistaként is megtekintettem. Évtizedek múltán e festmények alapján idézgetem magamnak 1917 októberének forradalmi hangulatát. Magamban úgy képzeltem, hogy az akkori Szmolnij lehetett – mozgásában, tettrekészségében, tevékenységében – olyan, mint a Tisza Kálmán téri pártközpont volt. A velünk jött két elvtárs már ismerte a járást Tamás öcsémhez. A lépcsőház első fordulójában nyomban ismerősbe ütköztem, abba a munkaszolgálatos fiúba, akit 1944 nyarán felmentettem. Mos is ugyanazt a viharkabátot, sínadrágot és bakancsot viselte, mint a nyári tárgyaláson. Az én szerelésem megváltozott, de felismert és rám kiáltott: „Mit keres itt?” Siettem vele közölni Tamás öcsém nevét. Neki ugyan személy szerint nem volt oka haragudni rám, Tamás neve mégsem ártott. „Persze – mondta –, maga is Major.” Melegen kezet ráztunk, elkalauzolt minket Tamáshoz, majd elváltunk. Személyesen nem találkoztunk többé, de írásait azóta is olvasom a Népszabadságban.

Tamással is kiörvendeztük magunkat, aztán mondta, hogy az újpesti elvtársak híradásából már várta a érkezésemet, és jelezte Vas Zoltánnak, aki ugyancsak rám várt. Nekem addig persze fogalmam sem volt, hogy ki ez a Vas Zoltán, lényeg, hogy Tamás tudta. Nyomban hozzá vezetett. Akkor minden a legegyszerűbb volt: utasítás, felelősségvállalás, végrehajtás. Akik akkor abba a házba beléptünk, tele voltunk reménnyel, és ezek megvalósításáért igyekeztünk is mindent megtenni. Tehát beléptünk Vas Zoltán szobájába, ami alig volt nagyobb 15 négyzetméternél, és az ablaka az udvar függőfolyosójára nézett. Hárman ültek szorosan egymás mellett egy íróasztal körül, kabátban, hiszen nem volt fűtés. Hármunk közül egyet azonnal megismertem: dr. Weil Emil volt, akinek a haditörvényszéki főtárgyalásán tíz évvel ezelőtt két napon keresztül ügyészként képviseltem a vádat, és aki a Margit körúti börtönrendelőben gyógyította kezemen a darázscsípést. Weil doktornak rendhagyó arckifejezése volt, buddhaszerű bölcs nyugalom honolt az arcán, ami már mosolyszerűnek hatott. Mind a vádlottak padján, mind a börtönrendelőben, végül itt, a pártházban is, ahol hirtelen egy ellenséges kasztbeli csöppent elé. Igyekeztem nyugodt maradni. Először felé bólintottam, azután bemutatkoztam Vas Zoltánnak, aki kezet nyújtott. A harmadik személy, aki a télikabát alatt magas nyakú, fekete selyemrubáskát viselt, Gerő Ernő volt.

Vas Zoltán közölte velem, hogy már hallott rólam. Ez azt is jelentette, hogy Weil doktor nemcsak a tenyeremet kezelte annak idején, hanem meg is fogta a kezemet, hogy az indulásnál segítsen, mert alighanem az ő kádervéleményét fogadták el. Vas Zoltán eligazított. Később olvastam, hogy a harctéren is tartott eligazításokat, most is így tette. Közölte, hogy fasiszta gyilkosok felett kell új módon ítélkezni itt, az ostromlott városban, ahol most kezdi munkáját a BNB. Találok-e erre megoldást és vállalom-e? Tamástól hallottam, hogy munkaszolgálatos keretlegényekről van szó, akiket a századból élve maradtak a szovjet csapatok bevonulása után elfogtak. Hirtelen volt hadtestparancsnokom utasítása jutott eszembe a Zách utcai laktanya elfoglalására, azután az SS-ruhába öltözött KABSZ-legények látogatása hivatalomban és saját árnyékukká silányult parancsnokaim. Meg az is, amiket Tamás elvtársai beszéltek a háború utáni felelősségre vonásról. Vállaltam. Kijelentettem, hogy módot találok a megoldáshoz éppen a baloldaliak ellen alkalmazott katonai jogszabályok alapján. Csak arra kértem választ, ki gyakorolja a főhatalmat – a szovjet hadvezetőség mellett – az ostromlott városban. A BNB – felelte Vas. „Akkor én ettől a bizottságtól kérek egy újfajta politikai bíróság vezetésére megbízást – feleltem –, de úgy vélem, hogy ez az új bíróság háború idején, egy ostromlott városban elsőként nem hozhat kizárólag a pribékek ellen ítéletet. El kell ítélni a magasabb parancsnokokat is, ha másként nem, hát távollétükben.” Válaszom mindenkinek tetszett. Vas Zoltán utasított, keressem meg a házban Kossa Istvánt, aki abban a munkásszázadban szolgált, ahol a lefogottak a gyilkosságaikat elkövették. Ezt követően vegyem fel a kapcsolatot Péter Gáborral, aki a budapesti politikai rendőrség vezetője. Haladéktalanul lássak munkához, és annyi megbecsülést kapok, amennyit a vállalt feladatból megfelelő módon megvalósítok. Ha valami probléma van, Péter Gáboron kívül hozzá is fordulhatok.

Azt nem mondta, hogy „végeztem”, de úgy is tudtam. Meghajoltam, mire mindhárman felemelték a jobb öklüket és úgy köszöntek el, hogy „Szabadság”. Akkor hallottam ezt a köszöntést először. Vas és Weil dr. barátságosan intettek Tamásnak, Gerő nem. Tamás is „szabadsággal” köszönt el, amit én is utánoztam. A mindig gyakorlatias Vas azonban nem feledkezett a legfontosabbról sem: saját kezűleg írt, a párt körpecsétjével ellátott orosz nyelvű igazolványt kaptam tőle a következő szöveggel: „Dr. Major Ákos a népbíróság ügyésze, aki a fasiszták felett ítélkezik. Kérem, hogy semmiben se akadályozzák. Vas s. k. a Magyar Kommunista Párt Központi Bizottságának titkára.” Erre a dokumentumra mindig, ma is büszke vagyok.

A városban tehát szabadon mozoghattam. Közben Tamás az éjszakai szállást is megoldotta, s a következő hetekben a pártházban biztosították az ellátásunkat. „Élelmezési létszámba” kerültünk. Két héttel korábban még Budán, a hadtestparancsnokság tábori bíróságának az élelmezési létszámában voltam. Ez volt tehát az objektív körülmények metamorfózisa. Aggódva gondoltam dr. Kovács Zoltánra, vele vajon hogyan fog bánni a katonasors. Még a kevés álmú éjszaka idején elhatároztuk dr. Szabó Ferenccel, hogy a volt a Legfelsőbb Honvédtörvényszék Conti utcai épületét próbáljuk meg az új bíróság céljaira igénybe venni, ha megközelítően használható állapotban maradt. Másnap kora reggel oda is mentünk. Tárva-nyitva volt, a börtön és az irattárak evakuálása után nem törődött az épülettel senki. Az épület kívülről alig tűnt romosnak, noha az ablakok nagyobb része betört. A szűk lépcsőházban azonban hamarosan tapasztaltuk, hogy vigyázni kell, a félemeleten már fel nem robbant gránát hevert a lépcsőn. Még két fel nem robbant aknát találtunk. Az épület féltucat belövést kapott, és lyukak voltak a tetőn is. A börtönépület jobban megúszta. Úgy láttam, nem lesz különösebben nehéz az épület hiányait a szomszédos romok anyagából rendbe hozni. Jelentéstételre Péter elvtárshoz küldtem Szabó doktort. Péter Gáborral meghatározó kapcsolatom alakult ki mind a további bírói, mind a későbbi ügyvédi pályafutásom során, a kapcsolat tartalma azonban lényeges módosuláson ment keresztül. Tamás öcsémmel Péter Gábor már az illegalitásban együtt dolgozott, így hírből már ismerte a Major fivéreket. Ennek megfelelő barátsággal fogadott. Később a Vörös Segély, az illegális kommunisták volt védője, Dr. Domokos József mondott róla nagyon szép jellemzést, 1949-ig. A későbbi legfőbb államügyésszel ő tartotta annak idején a KMP részéről a kapcsolatot. „Egyszál bélű, szegény, vakmerő, megbízható kommunista szabólegény” – e domokosi jellemzés illett is rá, amikor egy kora reggel bekopogtattam a hivatali szobájába. Még a kanapén aludt feleségével, a fasiszta nyomozóhatóságokat és börtönöket többször megjárt Simon Jolánnal. Egy kincstári pokróc alatt húzódtak meg, s amikor felriasztottam, láttam, hogy kincstári hosszú alsót és katonainget visel. Erre kapta fel a ruháit. Simon Joli megnyugtatott, amikor zavartan mentegettem magam: „Zavarjon csak nyugodtan, elvtársak vagyunk."”(Ezt 1957 tavaszán is – amikor férje védője voltam – megismételte, de addig még nagyon sok víz folyt le a Dunán.)

A Conti utcai épület szemrevételezése után a BNB-hez indultam, amelynek a Központi Városházán volt a harc álláspontja. Szándékosan használom ezt a szót a hivatal helyett. Nekem is harcszerűen kellett a Conti utcából megközelítenem a Városházát, ami szerencséjére az invalidusok házaként még Mária Terézia idejében épült, és ölnyi széles falaival elviselte a belövéseket. A falak mellé húzódva másztam át a törmelékeken, és igyekeztem szolgálati célom felé. Át kellett jutnom a Rákóczi téren, a Nagykörúton, a Károly körúton. A terek szegélyén szovjet lövegek foglaltak állást, az utcasarkon aknavetők. Ezeket magam is többször csak a kilövések füttyéről fedeztem fel, aminek hallatára hasra vágódtam ugyan, de nagyobb emóció nélkül, mert különbséget tudtam tenni a távozó és közeledő lövedékek vijjogása között. Valahol a Múzeum körút előtt is egy nagy kaliberű szovjet aknavető dolgozott öt főnyi kiszolgáló személyzettel. Amikor láttam, hogy az aknát beleeresztik a csőbe, leguggoltam, mert bakaemlékeim közé tartozott egy csőben robbant akna által okozott súlyos szerencsétlenség. Kilövés után felálltam és továbbindultam, de el kellett haladnom a lőállás mellett. A szovjet katonák célszerű, de nagyon lehordott egyenruhát viseltek, az egyikük egy ósdi, egyujjas síkesztyűt hordott nyakán átvetett összekötőzsinórral. Rajtam ezzel szemben egy vadonatújnak látszó ötujjas bőrkesztyű volt régi katonatiszti ruhatáramból. Kirívó volt ez a viselet az akkori körülmények között. Kétségtelenül ez volt a véleménye a síkesztyűs harcosnak is, mert megállított, és lehúzatta a kesztyűmet. Én ugyan haladéktalanul odaadtam neki, de utána megmutattam a Vas Zoltántól kapott írásbeli igazolást, rajta a kommunista párt hivatalos körpecsétjével. Tökéletes dokumentum volt – a hatás is tökéletes. Az én szovjet katonám bosszúsan legyintett, az akkor általunk már ismert zamatos kifejezéssel káromkodott egyet, és visszanyújtotta a kesztyűt. Köpött is egyet, aztán a régi kesztyűjét használva újabb aknát eresztett a csőbe. Mind a hatan leguggoltunk. Nem volt szívem a szovjet fiútól visszavenni a kesztyűmet. Rámutattam az ő egyujjasára, és értésére adtam, hogy cserélni akarok. Ennek nagyon megörült, az üzletet haladéktalanul lebonyolítottuk, sőt egy másik harcos még mahorkával is megkínált. Ez volt az egyetlen üzlet, amit szovjet katonával kötöttem, de erre mindig jó érzéssel gondolok vissza. Szerencsésen megérkeztem a Városházára, bár útközben természetesen többször fel kellett mutatnom a dokumentumot.

A BNB tagjait a Városház utcai front egyik első emeleti udvari szobájában találtam, melynek ép ablakai voltak. Ma már nem tudom pontosan, hogy dr. Gulácsy György főtitkáron kívül kik voltak ott akkor, de Kossa Istvánnal és dr. Ries Istvánnal folytattam megbeszélést. A dr. Riesszel való találkozás nagy örömömre szolgált, összeölelkeztünk, és ő megjegyezte, hogy utolsó együttlétünkkor igazán nem számíthattunk a mostanira. Az én vállalkozásomról már informálva volt, és nagyon helyesnek tartotta. Érdeklődött dr. Piri Gábor után, kérte, hogy ha mód van rá keressem, biztosan hűséges munkatársam lesz. Kossa annak örült, hogy dr. Riesnek ismerőse vagyok, ez megnyugtatta. Nem állíthatom ugyanezt dr. Csorba Jánosról, a főváros első 1945 utáni polgármesteréről, aki egyébként a háború alatt kisgazdapárti országgyűlési képviselő volt. Nem mondhatom, hogy hivatali kapcsolataink szívélyesek lettek volna.

A dr. Riesszel folytatott beszélgetést egy német akna becsapódása zavarta meg. A szomszéd szobába vágódott, hullott a vakolat, a válaszfalakról leestek a képek. Meszesek lettünk, de nem jött folytatás. Én a cserekesztyűs kezemmel poroltam le a kabátomat, s dr. Riesnek feltűnt a szokatlan felszerelés. Elmondtam neki a szovjet katonákkal való találkozásomat és az önkéntes cserét. Elkomolyodott, jól megvizsgálta a kesztyűt. Messziről érkezett darab volt, ki tudja, hány katonát szolgált ki és élt túl.

Nekem a legjobbkor jött a dr. Ries Istvánnal való találkozás, mert tapasztalt jogász, katonai védő volt, akivel megtárgyalhattam a hamarosan megtartandó első bírósági tárgyalás büntetőjogi problémáit. Én javasoltam, hogy tisztázzuk elsősorban, a BNB milyen letéteményese az államhatalomnak. A BNB főtitkára megmutatta egyrészt a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front 1945. január 19-i felhívását, másrészt a BNB I/1945. sz. teljesülési határozatát tette elénk. A január 21-én kelt dokumentum szerint „a Budapesti Nemzeti Bizottság a székesfőváros felszabadított területén a hatalmat mindaddig gyakorolja, amíg a magyar kormány át nem veszi”. Ez a dekrétum a szovjet frontparancsnokság hozzájárulását is élvezte. Dr. Ries helyeselte a népbíróság működésének beindítását, és az ehhez szükséges határozatot a BNB meg is hozta. Engem a népbíróság elnökévé nevezett ki, egyben felszólította a BNB-ben közreműködő négy politikai párt vezetőségét, hogy delegáljanak egy-egy tagot a felállítandó népbírósági tanácsba, és ezek nevét 1945. január 31-ig közöljék velem. Így alakult meg az első népbírósági tanács.

Ezek után a perrendi eljárásjogi lehetőségeket tisztáztam dr. Riesszel. Egyetlen, szükségszerű megoldásként – Budapest frontváros jellege miatt – a Katonai Bűnvádi Perrendtartás alapján mind a katonai, mind a polgári személyek ellen a hadra kelt seregbeli eljárást kellett elfogadtatnom. Budapest ugyanis olyan erődített helynek számított, ahol az ellenségeskedés miatt hadiállapot volt érvényben. A túloldalon, Budán Hindyék hasonló eljárást alkalmaztak a kézre került ellenállókkal szemben.

Álláspontom helyes lett volna, ha a mi oldalunkon harcoló seregtest parancsnoka illetékes parancsnokként működött volna. Itt azonban a szovjet seregtest harcolt. De miután a szovjet parancsnok az államhatalom meghatározott keretek közötti gyakorlását politikusan a BNB-re ruházta, ezt úgy lehetett értelmezni, hogy ezen belül azon jogok gyakorlását is, amelynek a hadműveleti területen polgári egyénekkel szemben hadra kelt seregbeli eljárás alkalmazásához szükségesek. Azt javasoltam dr. Riesnek, hogy a két, bíróság elé állítandó gyilkos elleni eljárásban a szovjet parancsnokság ruházza a BNB-re a vádemeléshez, a tárgyalás elrendezéséhez, az ítélet megerősítéséhez és az esetleges kegyelmi kérelem feletti döntéshez való jogot, mely esetben a BNB egy harcoló magyar seregtest illetékes parancsnoki jogkörében fog eljárni. Dr. Ries István elfogadta ezt a rendkívüli jogi megoldást, a nemzeti bizottság tagjai is, dr. Csorba János kivételével. A szovjet parancsnokság is magáévá tette álláspontomat. Vezető ügyészük, Minkin ezt szóban közölte velem. Január 30-i keltezéssel kaptam meg a „Néptörvényszék” elnökévé történt kinevezésemről szóló okiratot. Néptörvényszékként a BNB dokumentuma jelölte meg a népbíróságot, és ennek alapján került ez a megnevezés az első népbírósági ítéltet fejlécébe. a Budapesti Rendőrfőkapitányság 1945. január 29-én áttette a népbírósághoz a 124 rendbeli gyilkossággal és más bűncselekményekkel gyanúsított Rotyis Péter és Szívós Sándor, valamint társaik ügyében készült rendőrségi nyomozati anyagot, melyet Kádár János, Budapest főkapitányhelyettese látott el kézjegyével. A BNB 1945. január 31-én dr. Szabó Ferencet nevezte ki a „népbíróság ügyészévé”, aki még aznap büntetőindítványt terjesztett a népbírósághoz Haynal Alajos vezérőrnagy, Muray Lipót ny. alezredes, továbbá Rotyis Péter tartalékos főtörzsőrmester és Szívós Sándor tartalékos szakaszvezető ellen társtettesként elkövetett 124 rendbeli gyilkosság bűntette miatt, amit a 401. számú volt különleges munkásszázad tagjainak a sérelmére, hadműveleti területen követtek el. A megrendítő tényállást már felelevenítettem, Kossa István pedig könyvében részleteiben tárta fel a történeteket.

Pest lakossága a Szabadság című újságból szerzett tudomást az első „néptörvényszéki” tárgyalás helyéről és idejéről. Az érdeklődők nagy része az utcára szorult, szovjet katonáknak kellett a környéket kiüríteni, nehogy a nácik belőjék a jó célpontot, és tömegszerencsétlenség történjen. A tanács tagjai voltak: Kruzslák Béla kommunista, Némedi Varga Jakab szociáldemokrata, dr. Balla Antal kisgazda és Löbl István parasztpárti bírák. A népvádló – dr. Szabó Ferenc népügyész mellett – Földes Mihály szociáldemokrata volt.

Amikor a tárgyalás előtt kezet fogtunk, Kruzslák Béla megkérdezte, hogy nem emlékszem-e rá? Kiderült, hogy ő is már említett a dr. Weil Emil és társai ügy egyik vádlottja volt. Tíz nap alatt a harmadik ismerős horthysta múltamból. Akik régebbről ismertek, befogadtak.

Ennek a tárgyalásnak az eljárásjogi különlegességéről már megemlékeztem. Hadd idézzem fel most a tárgyalás drámai hangulatát, a hozzátartozók tragédiáját, ami olyan felejthetetlenül megmaradt az emlékezetemben, mint a sátoraljaújhelyi börtönlázadás áldozatainak a látványa. Ehhez a két élményhez harmadikként a kivégzett első háborús főbűnös özvegyének a látogatása fog majd csatlakozni. Bár Rajk László és társai tragédiáján át a tanácselnökük öngyilkosságáig még sok emberi és társadalmi tragédiának voltam a tanúja, de közvetlen hivatali közelségből ennek a háromnak. Mind Kossa, mind a 35 évvel későbbi sajtó fényképfelvételeket közölt a Rotyis–Szívós-per főtárgyalásának közönségéről és a per bíróságáról. Ezek azonban nem jellemzők. Hiányzik közülük a tárgyalás emberi, társadalmi és politikai gyújtópontjává emelkedett drámai képsor, amikor a 401-es volt különleges munkásszázad tagjainak a hozzátartozói végig térdepeltek a bíróság dobogója előtt és összetett kezekkel, zokogva arra kértek választ a két pribéktől, vajon az ő hozzátartozójuk, férjük, vőlegényük, apjuk, testvérük él-e. Minden könyörgő hozzátartozó nő volt: feleség, menyasszony, anya, testvér, szerető, akik abban bíztak, hogy szerettük túlélte a többieket ért borzalmakat, átjutott a szovjetekhez, és egyszer majd élve hazajut.

Mint hónapok múlva kiderült, a 196 főből csak 72 került haza. Rotyis és Szívós igyekezett hallgatni, de más tanúk mellett jelen volt a tárgyaláson Kossa István, aki mint szakszervezeti funkcionárius politikai megbízhatatlansága miatt került bele a különleges munkásszázadba, amiben a BSZKRTt ellenőrtől a Lóden Posztógyár tulajdonosáig sokféle ember volt. Kossa sorra megnevezte azokat a bajtársakat, akiket elpusztítottak. A hozzátartozók ott, a bírói emelvény előtt térdelő helyzetben még jobban összeroppantak. Volt, aki csendben zokogott, mások sikoltoztak és átkozódtak, ismét mások elájultak. De Kossa megerősítette a kis gyilkosoknak azt a védekezését is, hogy a gyilkolásra az utasítást felülről kapták. A kiegészítő parancsnokságon indulás előtt Muray Lipót alezredestől, az ezredüknél Haynal Alajostól. E pribékek mellett az ezredtörzstől mások is jöttek esténként tarkólövést gyakorolni, pl. Tóth tizedes, Reichord és Németh szakaszvezetők. Amikor ezek megjelentek a századnál, az egész napi menetben, munkában, aknaszedésben lehajszolt emberek közönybe fúlva várták, hogy közülük kire kerül aznap sor. A listát esetenként Rotyis szolgálatvezető közreműködésével állították össze, ezért aki tehette, igyekezett megkörnyékezni ezt a magyar királyi kincstári párkát. Amíg tehették, de az anyagi lehetőségük hamar kimerült. A kivégzettek felszerelését a gyilkosok vették magukhoz. Amikor a Lóden Posztógyár tulajdonosát Silberpfennig Judát megölték, Rotyis megállapította, hogy ezt ugyan kár volt eltenni láb alól, mert felháborító, hogy egy milliomos után milyen koldus motyó maradt. Rotyis és Szívós tehát a megölteket ki is fosztotta. A parancsnokságon pedig azt tartották számon, hogy hány újabb áldozattal kell a pusztuló emberállományt feltölteni.

Engedtem, hogy az indulatkavargás, gyász, kétségbeesés, gyűlölet zavartalanul keveredjen a népbíróság előtt – azért voltunk népbíróság. Ma is magamban érzem a képek és hangok szívbe markoló hatását. Nem éppen bíróhoz illő meglátás élesedett ki bennem, amit Illyés Gyula sokkal később úgy fogalmazott meg, hogy „gyászolni csak egy embert lehet, nagy közösség tragédiájára bosszúállás illik.” Azt már akkor is tudtam, hogy a 401-es különleges munkásszázad 196 üldözöttjének tragédiája az egész nemzet tragédiájává dagad, ezért mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a felelősségre vonás köre is egyre táguljon a legmagasabbakig, azokig, akik a nemzeti katasztrófáért felelősek.

Idáig jutottam a fontolgatásban, amikor a Zeneakadémia előtti teret gránátbecsapódás érte, majd még egy. Mi, akik a belső teremben tárgyaltunk, csak a zajt hallottuk, de az utcai rész ablakaiból csörömpölve hullottak ki az üvegek. A detonáció visszarántott a tárgyalásvezetésbe, nagyon tapintatosan rendet teremtettem, és folytattuk a tárgyalást. A bizonyítást lefolytattuk, majd ítéletet hirdettem, mely szerint a Budapesti Néptörvényszék mint ítélőbíróság az előzetes letartóztatásban levő Rotyis Péter tartalékos főtörzsőrmester és Szívós Sándor tartalékos szakaszvezető III. és IV. rendű vádlottat bűnösnek mondotta ki 124 rendbeli gyilkosság bűntettében. Ezeket úgy követték el, hogy Haynal Alajos vezérőrnagy 1942 őszén (még ezredesként) a keleti hadműveleti területen a különleges munkásszázad keretlegénységének elrendelte, hogy a század munkaszolgálatosai közül egy sem térhet vissza élve Magyarországra, mert ezek az uralmon levő rendszer ellenségei. Az eredeti 196 főből Rotyis Péter és Szívós Sándor a harctéren elesett Tóth János tizedessel és az ismeretlen helyen tartózkodó Reichord István és Németh István szakaszvezetőkkel menet közben vagy esténként a szálláshelyen 124 főt lőtt agyon. Rotyis és Szívós kb. 50-50 áldozatot lőtt tarkón, a holttesteket kifosztották, s a visszamaradt ingóságokon megosztoztak.

A néptörvényszék első ízben nemzeti történelmünk folyamán „A Magyar Nép nevében” hirdetett ítéletet: társtettesi minőségben elkövetett 124 rendbeli gyilkosság bűntette miatt mindhárom vádlottat kötéllel végrehajtandó halálra int főbüntetésre, továbbá – kegyelmezés esetére – 10-10 évi hivatalvesztésre és politikai jogaik gyakorlásának ugyanilyen időtartamú felfüggesztésére, végül lefokozására mint mellékbüntetésre ítélte. A szökésben levő Muray (Metzl) Lipót ny. alezredes II. rendű, továbbá Tiszarovits József tartalékos karpaszományos (hadapród) őrmester VI. rendű vádlott ellen folyamatba tett bűnügy folytatását a Budapesti Néptörvényszék az ítélethozatalra került ügytől elkülönítette. Az ítéletet a BNB megerősítette, a végrehajtást elrendelte.

Elsőnek Szívós Sándor került a lámpavasra, a zsineg azonban leszakadt. Össze kellett csomózni, és Szívóst visszasegíteni a helyére. A második kísérlet sikerült. Ennek az incidensnek az volt az oka, hogy az új intézménynek nem volt kötele. Üzlet vagy raktár nem akadt, amiben ilyet beszerezhettünk volna. A „Hűség Házában”, ahová a politikai rendőrség az Eötvös utcából átköltözött, egyes helyiségekben spárgákat találtunk. Különböző minőségűt és hosszúságot. Ezekből fontuk össze az ottani munkatársakkal a hóhér kötelét. Igaz, hóhér sem volt. Sopronkőhidára nem ment ugyan, de nem ismertük a tartózkodási helyét. Ezért az ítéletet székre állítottuk, azután az egyik őr kirántotta alóla a széket.

Ezt az epizódot az akkori helyzet jellemzésére kell elmondani. Az elsőnek elítélt fasiszta gyilkosok ellen saját zsinegüket használtuk. Az Oktogonon történő végrehajtáshoz Vas Zoltán ragaszkodott. Vonakodásomra azzal válaszolt, hogy nélkülem is végrehajthatja az ítéletet, teherkocsi platójára állíttatja az elítélteket, a nyakukba tett kötél végét a rakodókkal a villanyoszlopra kötteti, utána kihajttatja a lábuk alól az autót. Úgy véltem, hogy ez a megoldás kompromittálná az első politikai ítéletet, így inkább magamra vállaltam az ítélet végrehajtásának hivatalos irányítását. A szovjet parancsnokság az oktogoni kivégzésbe azért egyezett bele, mert megfelelő politikai demonstrációnak tartotta az önbíráskodás megelőzésére is. Miután azonban a németek sem hagyták tüzérségi beavatkozás nélkül az önként adódó tömegcélpontot, a szovjet parancsnokság utasított, hogy az ostrom befejezéséig várjunk a következő kivégzésekkel. Ez nem esett nehezemre, mert az ilyen népünnepélyeket a későbbiekben is elleneztem. Később a Markó utcai törvényház ablakai azonban az ottani udvari vesztőhelyre nyíltak, oda pedig nem kellettek belépőjegyek, mint a tárgyalásokra. Az ablakok különösen akkor teltek meg, amikor a Rotyisékhoz hasonló keretgyilkosok nyerték el büntetésüket. A nézők egyes rétegeinek magatartása és indulatkitörései viszont az új antiszemitizmus feléledésének a csírái termelték ki. Erről később.

A magyarországi népbíróság tehát bemutatkozott. Ennek a jogtörténeti újszülöttnek a szülei a Magyar Kommunista Párt budapesti bizottsága és a BNB voltak, én bábáskodtam, mégpedig a jövevényért a szülők előtti teljes felelősséggel. Sem torzszülött nem lett, sem életképtelen. Kissé koraszülött volt, nélkülözte a debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány közreműködését. Mégis a legegészségesebb lett a kormány által később nehezen megszervezett összes népbíróság között.

Az ítélet elvi állásfoglalása jogi bemutatkozásnak értékelhető. Nemcsak a pribékekre, hanem magas rangú parancsnokukra is halált szabott, igaz, hogy ez a tábornok később soha nem került kézre. A távollevő elleni halálos ítélkezés eljárási módját a népbírósági eljárás később szabályozta, amit nem várhattunk be. Ezzel is megelőztük a kormány igazságügyi intézkedéseit. A régi katonai büntetőeljárási jog különleges alkalmazása mellett a távollevők ellen hozott legújabb fasiszta büntetőrendelkezéseket is aggály nélkül alkalmaztuk. Ma is úgy vélem, hogy a jogalap vitathatatlansága mellett ez megfelelő politikai propaganda is volt. A távollétében halálra ítélt Haynal Alajos vezérőrnagy terhére megállapított bűncselekmény minősítése is lényeges volt a jövő szempontjából: „Haynal rendelte el, hogy a munkaszolgálatosok közül élve senki sem térhet vissza Magyarországra. Társtettes lett a munkaszolgálatos századnál elkövetett összes gyilkosságban, mert azokat bizalmas vagy nyílt parancsokkal elrendelte, megengedte vagy egyébként inicálta.” Ez a jogi álláspontunk megelőzte a népbírósági rendelet II. § 5. pontjába foglalt háborús bűntett törvényes tényállását, mely szerint háborús bűnös az, „aki tettese vagy részese volt emberek törvénytelen kivégzésének vagy megkínzásának”. Első ítéletünk elvileg foglalt állást a „parancsra tettem” védekezés kérdésében is. Indoklásunkban az ilyen védekezést ekképp utasítottuk el:

„A vádlottak mind a nyomozás során, mind a főtárgyaláson azt állították, hogy elöljáróik szolgálati parancsát hajtották végre, ti. Rotyis Haynal ezredesét és Muray ezredesét, Szívós pedig Rotyisét. A bíróság a vádlottak védekezését nem fogadta el, noha tényként nyert megállapítást, hogy az első 22 ember kivégzését Muray alezredes rendelte el, s amikor kiderült, hogy azt az első századparancsnok, Dudás tartalékos százados nem hajtotta végre, Mura reklamálta Haynal ezredesnél a kivégzések elmaradását. Tény az is, hogy Haynal ezredes a keret tagjai előtt azt a kijelentést tette, hogy addig nem mehet haza senki szabadságra, amíg egy is él a munkaszolgálatosok közül.

Ennek ellenére Rotyis és Szívós vádlottak mégsem hivatkozhatnak a … beszámítást kizáró okokra, mert ez (azaz a szolgálati parancs végrehajtása) csak akkor fogadható el, ha az alárendelt meg van győződve arról, hogy a parancsot köteles végrehajtani. Erről annál kevésbé lehettek meggyőződve, minthogy Dudás százados példát mutatott arra, hogy törvénybe ütköző parancsot, amely egyenesen bűncselekmény elkövetését célozza, nem kötelesek végrehajtani. Minthogy pedig mindketten rendfokozatot viseltek, kiképzésük folytán ismerniök kellett a Szolgálati Szabályzat I. rész 88. pontját, amely a törvénybe ütköző szolgálati parancs végrehajtását egyenesen megtiltja.”

A „parancsra tettem” védekezés témájának a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék ítélete alapján kiterjedt irodalma lett. Robert H. Jacksonnak, az USA fővádlójának írásbeli irányelvei a tengely háborús bűnöseinek üldözése ügyében már eleve alkalmazták az elutasító álláspont alapelveit. Történelmi sorrendben azonban alighanem a mienk volt az első (háborús ítéleti indoklás, amely a háborús bűnös katonák helyzetükből adódó védekezésének elutasításával elvileg foglalkozott. Rákosi Mátyás Debrecenben „Föld, kenyér, szabadság” címen tartott beszédében hamarosan elismerően nyilatkozott a BNB népbírósági kezdeményezéséről és a bíróság ítélkezéséről, sőt az MKP röplapot is nyomtatott politikai, mozgósító célzattal:

„A Néptörvényszék meghozta első ítéletét

124 szakszervezeti vezető és szervezett munkás halálát megbosszulta a magyar nép, de százával bújkálnak még köztünk a nyilasuralom véreskezű banditái! Rémhíreket terjesztenek, pánikot keltenek, fosztogatnak, akadályozzák a munkát, az élet megindulását! Hiábavaló minden kísérletük! Magyarország ezer esztendő rabláncait töri le most! Itt nem lesz többé rémuralom! Polgárok! Munkások! Ezer és ezer lemészárolt ártatlan áldozat vére kiált bosszúért! Ne kíméljétek a nyilas patkányokat! A Néptörvényszék elé velük!”