Természetesen mindennap meglátogattam a szomszéd házban anyámat. Így történt január 17-én is, kiosontam az iskola Akácfa utcai kapuján, amikor megláttam, hogy az Akácfa és a Wesselényi utca sarkán a németek egy géppuskaállást építettek ki, és onnan tüzelnek a Körút irányába. Ekkor vált világossá számomra, hogy ha már géppuskával lőnek az „ellenségre”, akkor tényleg nagyon közel lehetnek. Másnap, 1945. január 18-án reggel egy géppisztolyos szovjet katona jelent meg a pincében, németeket keresett, majd eltávozott. Felszabadultunk.

Nem tettem idézőjelbe, hogy „felszabadultunk”, annak ellenére, hogy ami később történt, annak semmi köze sem volt a szabadsághoz. Mi valóban felszabadulásnak éreztük, nemcsak az alól, amit a német megszállás hét és a nyilasuralom további három borzalmas hónapja jelentett, hanem az azt megelőző öt év intenzív magyar zsidóüldözése alól is. Ma már tudjuk, hogy amit szerettünk volna hinni, az nem volt igaz.