A koronázó főtemplom is sok kárt szenvedett. De nem csoda! Járdája tele volt körös-körül ágyúkkal, lőszerkocsikkal és benzintankokkal. Így a templomot is találatok érték. És bizony nagyon megrongálódott. A templom nagytornya annyit szenvedett, hogy már az is csoda, hogy még eddig le nem dőlt. A plafon több helyen beszakadt, a Szent Kereszt-oltár előtt nagyobb felületen is. Tetőzete teljesen elpusztult; falai is sok szenvedésről tanúskodnak; a belsejében majdnem térdig ért mindenütt a sok törmelék. Köztudomású volt, hogy a németek a templom nagytornyát, kriptáját, szenespincéjét és két sekrestyéjét megszállva tartották. Még a plébánost sem engedték be a templomba, ahol nagy teherautók álltak. Templomunk minden ajtaja feltörve, megrongálva. A bútorberendezés, padok és gyóntatószékek teljesen összetörve, a villanyberendezésünk leszaggatva, a pince kiégve. A perselyek felszaggatva és összetörve! Az embernek elszorul a szíve, amikor ezt látja! A templom színes ablakait már 1944 júniusában leszedettük és ládákba rakattuk. Ezeknek – Deo gratias! – semmi bántódásuk nem történt. Ellenben a többi láda tartalma: albák, oltárterítők, karingek és minden nagyobb fehérneműdarab jóformán elveszett. Elveszett sok egyszerű miseruha és palást is, a történelmi értékekből azonban csak a bélés vagy kisebb darabok: pl. vélum, stóla, manipulus hiányoznak. Szőnyegjeink is csekély kivétellel hiányoznak. A Wertheim-szekrényünket feltörve találtam: a benne tartott 4 kehelynek pedig csak hűlt helye volt. Egy kehely a 14., a másik a 15. századból való volt; a másik kettő egészen az új időkből származott. (Budai Vár)