Az élet azonban hamarosan megindult Budapesten. Lázas tempóban folyt az újjáépítés. Sohasem felejtem el, milyen élményt jelentett számunkra, amikor a lakásunkban újból kigyulladt a villany, véget vetve a többhónapos mécses és gyertyafény melletti vakoskodásnak. Az iskolákban megindult a tanítás, a Kölcsey gimnáziumban is, de én – mozgásképtelen lévén – kimaradtam belőle. Ezt nem is annyira sajnáltam, mint azt, hogy nélkülem bomlott ki a rettenetes háborús tél utáni tavasz, és nem lehettem ott annak örömteljes eseményein, különösen a felemelő hangulatú első szabad május elsején, a lelkesen ünneplő emberek között. Bántott az is, hogy barátaim – például Margittai Pali – elhanyagoltak, igen kevésszer látogattak meg kényszerű magányomban.

(Kertész Iván 1944-ben 14 éves volt, a pesti gettóban vészelte át a világháború utolsó időszakát.)