„Vannak, akik szegénysorból jöttek fel, és aztán kuporgatók lesznek, mindenféle vagyoni tárgyat vásárolnak. Megértem őket, mert védtelennek érzik magukat, s ezzel mintha megvédenék a saját meztelenségüket, gyanakszanak továbbra, örökké. Én meg ilyen lettem: csak mások érdekelnek. Az az igazság. Sosem gondoltam arra, mi lesz velem: a háborúban sem. Ki akartam menni mindenáron a frontra a katonák közé. Ezrével kaptam a leveleket: „Ha még egyszer láthatnám játszani!" Idehaza féltettek, elítéltek, hogy megyek. Hogy meghalok. Na, és ha meghalok? Ők nem halnak meg? Azt mondták, félre fogják érteni, azt hiszik, a háborút dicsőítem. Én? Kórházakban játszottam: haslövések, a repülősök szeme kiégve, karjuk nem volt. Segíteni akartam. Volt ott egy kegyetlen százados, mindenki panaszkodott rá. Nehéz volt rászedni, de csak ment aztán. Hogy küldje haza az embereit. Mindenki bizalmatlan volt eleinte. Én nem tudom, hogy mit éreztem, csak hogy ott kell lennem velük. Volt egy katona, aki a jegygyűrűjét küldte velem haza. Egy kis üvegben, zsírban tartotta. Bár őt hozhattam volna haza. Csak anyám nem féltett. Ő azt mondta, eredj, ha akarsz, nem lesz semmi baj, imádkozom érted."
„Kisdajka”, a rikkancs
A családi legenda szerint a kisnemesi családból származó Dajka János egy lakodalomban ismerte meg jövendőbelijét, a saját gőzmosodáját üzemeltető parasztlányt, Elek Veronikát. Hamarosan összeházasodtak, s a frigyből tizenhárom gyermek született – tizenegyedikként Dajka Margit, 1907. október 13-án, Nagyváradon. Kapcsolatuk azonban nem volt felhőtlen, boldog még kevésbé: Dajka János balettmesterként dolgozott a Nagyváradi Színházban, s előbbre tartotta a szép lányokat, mint családját. Ennek ellenére Dajka nem haragudott édesapjára, sőt, később így beszélt róla: „Elmondhatom, hogy szinte apa nélkül nőttünk fel. Gyerekkori benyomásaim végletességéhez az is hozzátartozik, hogy apám éppen ellentéte volt anyámnak. Igen jóképű, elegáns, széptevéshez szokott ember volt, vonzódtak hozzá a nők, hamar hozzá kellett szoknunk, hogy csak hébe-hóba jár haza, s mint valami előkelő idegen szemléli tulajdon gyerekeinek siserehadát. Mégsem tudtam neheztelni rá. Érdekes jelenségnek tartottam a maga módján.”
A családanya mosodája házasságkötése után csődbe ment, s ezután a környékbeli családoknál dolgozott, mosott és takarított, esténként pedig gyermekeinek talált ki különböző, fantáziadús meséket: „Minden gond, baj, keserűség egyedül anyám nyakába szakadt. Azt ne higgyék azonban, hogy az anyámban nem lakozott művészi ihletettség. Gyönyörű népmesei fantáziája volt, miközben esténként sikált, csutakolt minket, véget nem érő, »folytatásos« meséket talált ki, csakhogy ellenkezés nélkül tűrjük a tortúrát. Anyám meséi még ma is sokszor eszembe jutnak, örömömben, bánatomban végigkísérik az életem.” – emlékezett vissza egy interjúban édesanyjára Dajka.
Testvérei közül nem mindenki érte meg a felnőttkort, később pedig nem igazán tartották a kapcsolatot. Dajka Margit csak röviden beszélt testvéreiről, akik között, elmondása szerint, akadt gazember és börtöntöltelék is. Az viszont bizonyos, hogy a népes családot ellátni nem volt egyszerű, így „Kisdajka” – ahogy a környéken becézték – már hétéves korában dolgozni kényszerült, hogy segítsen a mindennapi betevő előteremtésében. Az első világháború alatt rikkancs volt a nagyváradi Bémer téren, újságjait pedig az Emke Szálloda kávéházában is terjesztette. A vendégek kifejezetten megkedvelték a csípős nyelvű kislányt, köztük a költő, újságíró és színházigazgató, Emőd Tamás és Ady Endre is. Dajka Margit a kávéházban ismerkedett meg az irodalommal, Proust és Bergson regényeit olvasta, valamint a kávéházi vendégek hatására magánúton megtanult franciául is.
Az elemi iskolát a domonkos apácáknál kezdte, s hamar kiderült, hogy igen tehetségesen rajzol. Egy alkalommal azonban az intézményt vezető nővérek megdöbbenve vették észre, hogy Dajka egy férfiaktot rajzol. Mikor számon kérték rajta, a kislány felmutatott a falon függő feszületre, hogy megmutassa, honnan volt a mintája. Az apácáknak nem tetszett Margit felvágott nyelve és az sem, hogy esténként újságárusként dolgozik, de megtűrték az intézményben. Kirúgására csak később került sor, amikor viszonzott egy apácától kapott pofont. Az elemi iskolát a Benedek rendi apácáknál fejezte be.
1918-ban újabb feladat várt a lányra, mikor a spanyolnátha-járvány Nagyváradot is elérte. Egyedül Margit nem betegedett meg, így ő ápolta népes családját, miközben továbbra is újságjait árulta. Megkeresett pénzének nagy részét hazaadta családjának, ám annyit mindig félretett magának, hogy legkedvesebb szórakozásának, a színháznak hódolhasson. A karzaton nézte végig a legtöbb előadást, s itt is határozta el, hogy belőle is színésznő lesz. 9 évesen szándékát a jegyárussal is közölte, ráadásul, hogy nyomatékosítsa tervét, még egy aprócska részletet is megtanult a Sztambul rózsája című operettből. Szerencséjére éppen ekkor zajlott a darab próbája a színpadon, s a kasszírnő bevezette Dajka Margitot a Nagyváradi Színház igazgatójához, Erdélyi Ferenchez, aki meghallgatta – majd szerződtette a darabra: liftes fiút alakított.
Gyermekszínészből országos sztár
A színházban sorra kapta a szerepeket, Erdélyi kifejezetten kedvelte őt, mint gyermekszínészt, de nem emelte ki a statisztaszerepekből. Szerencséjére egy előadásban megnézte őt a „színésznevelő” Hetényi Elemér rendező, aki felfigyelt a kislány tehetségére és szárnyai alá vette. Hetényinek több színész is köszönhette karrierjét, köztük olyan művészeket indított el a pályán, mint Tompa Sándor és Kiss Manyi. Tanodája azonban embertelen körülmények között üzemelt: nagy terhet róttak a diákokra, az órákat pedig télen sokszor fagyos, fűtetlen teremben tartották.
Dajka a tanulás mellett továbbra is gyermekszerepeket kapott a színházban, annak ellenére, hogy lassan kezdett kinőni belőlük, nemcsak életkora, de testsúlya miatt is: „Például amikor Putty Lia, a nagy díva egyszer Nagyváradon vendégszerepelt. Anna Kareninát játszotta, én a kisfiát. Bokámat verdeső aranyhajam volt, a premierre természetesen el kellett tüntetni. Amikor színre lép Anna, és meglát, szerepe szerint repesve fölkiált: Fiacskám! – és máris fölkap. De akkor alig emelt meg egy kicsit, máris összeroskadt velem együtt, a nézőtér hangos derültségére, ami egyáltalán nem illett a darab hangulatához.”
1922-ben, 15 éves korában szerződtették állandó, felnőtt színművészként. Két évvel később a kor másik híres színésznevelője, Sümegi Ödön is felfigyelt rá, majd a kolozsvári társulat igazgatója, Janovics Jenő is, aki kifejezetten Dajka Margit miatt utazott Nagyváradra. Az előadás után egyből szerződést ajánlott neki, Dajka pedig igent mondott a Hunyadi-téri Nemzeti Színház ajánlatára. Ezzel megkezdődött felnőtt színészi karrierje.
Kolozsváron az idős, közel 90 éves színész, Szentgyörgyi István vette szárnyai alá a fiatal művésznőt, aki meglátta benne a tökéletes „kis unoka” karaktert. Azokban a darabokban, amelyeket az idős színész írt, szerepelt Dajka is, idővel pedig szoros barátság alakult ki a két művész között. Ezt bizonyítja a következő, kedves anekdota is: Dajka egyszer észrevette, hogy Szentgyörgyi Istvánnak lehúzva maradt a slicce, s mikor jelezte neki, a színész tréfásan csak ennyit válaszolt: „Ja, kislányom, ahol halott van, ott kinyitják az ablakot.”
1927-ben nyílt az első alkalom, hogy Dajka Margit felléphetett a trianoni határokon belül is: Horváth Árpád, a fővárosi Nemzeti Színház fiatal rendezője hívta meg a hódmezővásárhelyi Nyári Színkörbe, ahol a Nótáskapitány című operettben kapott szerepet. Az előadás alatt megismerkedett a délceg színésszel, Kovács Károllyal, aki hamar felkeltette a Margit figyelmét, s néhány évvel később össze is házasodtak.
Előadásukat a miskolci színház igazgatója is megnézte és a pár mindkét tagját leszerződtette. Miskolcon Dajka Az ember tragédiájában statisztaszerepet kapott, majd eljátszotta a Borcsa Amerikában címszerepét. Férjével sosem lépett együtt színpadra, mivel Dajka elsősorban komikus szerepeket játszott, míg Kovács inkább a drámai karaktereket érezte közel magához.
A pár innen a Szegedi Városi Színházba szerződött, miután az igazgató, Tarnay Ernő megnézte néhány előadásukat. Szegedről pedig egyenes út vezetett a fővárosba: Jób Dániel, a Vígszínház igazgatója hívta meg a párt egy próbaelőadásra. A Noszty fiú esete Tóth Marival című Mikszáth-regény színpadi adaptációjának címszerepét adták elő, ami után szerződésüket is aláírhatták Tarnayval együtt, akit Jób rendezőként szerződtetett társulatába.
A Vígszínházban Dajka hamar betöltötte az üresen maradt naiva-pozíciót, mivel nem sokkal korábban Gaál Franciska elhagyta a társulatot. Szerepeiben olyannyira tündökölt, hogy még a Nemzeti Színház frissen kinevezett igazgatója, Dr. Németh Antal is szerződést kínált neki 1935-ben. Dajka azonban visszautasította a felkérést, ahogy azt is, hogy játssza el vendégként a Faust Margitját. Férje, Kovács Károly szerint azért, mert Dajka irtózott a klasszikus, bonyolult szerepektől, mivel nem érezte még elég műveltnek magát hozzájuk. Ha a Faustra nem is, a Kristóf Katica című Carl Zuckmayer-darab címszerepére azonban a színésznő igent mondott Németh Antalnak.
Hamarosan Gaál Franciskához hasonlóan megelégelte a kötöttségeket, amit a társulatba tartozás jelentett, ezért független művészként folytatta pályáját, bár továbbra is elsősorban a Vígszínházban lépett fel. Emellett szerepet vállalt a Művész Színházban is, ahol Molnár Ferenc Liliom című darabjában alakította Julikát, Páger Antal oldalán.
Az 1930-as évek végére fizetése már elérte a „sztár gázsit”, ismeretségi köre pedig kibővült. Gyakran tartott vacsorát otthonában a kor meghatározó újságíróinak, íróinak, akik írásaikban méltatták a színésznőt. Az 1930-as években megkezdődött Dajka filmszínészi karrierje is, először 1932-ben állt a kamera elé a Piri mindent tud című vígjátékban. Bár a film nem lett kasszasiker, a közönség tetszését elnyerte. A háború végéig további 16 filmben kapott szerepet; filmjeinek alacsony száma alapján a kor többi sztárjához képest ritkán állt a kamera elé. Filmes karrierjének első feléből a Szerelmi lázat (1945) tartjuk az egyik legfontosabbnak, ami nemcsak az ő játéka miatt sikerült kiemelkedőre, hanem színésztársaira tett hatása miatt is: Csortos Gyula, aki köztudottan gyűlölte a film intézményét, valóban átélte szerepét és élete egyik legjobb mozgóképes alakítását nyújtotta.
Kovács Károllyal és Dajka Margittal élt még a színésznő egyik testvére is, Maris, aki szívből gyűlölte a színészt, ezért gyakran uszította ellene húgát, s a házaspár kapcsolata 1940-ben véget ért, bár a válás után még néha találkoztak. Második férjét a Szerelmi láz forgatása alatt ismerte meg, Kolczonay Ervin, a producer még a film készültekor feleségül vette a színésznőt.
Mindig másokat tartott szem előtt
A folyamatosan megjelenő zsidótörvények egyre kevesebb teret adtak a zsidóknak. 1943-ban már Dajka Margit is több zsidó ismerősét szállásolta el rózsadombi villájában, akiknek száma a második világháború végére, annyira megnövekedett, hogy végül ő maga hagyta el otthonát és bérelt szobát az egyik szomszédos villa tulajdonosától. Egy alkalommal a szerencse mentette meg életét: a háború utolsó szakaszában egy este furcsa érzés kerítette hatalmába; úgy érezte, meg kell néznie, védenceinek szüksége van-e valamire. Miközben elindult saját villája felé, szállásadója otthonát bombatalálat érte – senki nem élte túl.
Dajkának azonban nem az embermentés volt az egyetlen hősies cselekedete a háború alatt. Még 1942-ben önkéntesként a Tábori Színház társulatát erősítette, s többek között Kiss Manyival, Szeleczky Zitával és Karády Katalinnal járta végig a keleti frontot. Színpadjukat egy teherautó platója biztosította. Éppen Ukrajnában léptek fel, amikor egy tiszt, Lajtos Árpád lesegítette őt a teherautóról és tréfásan megkérte a kezét. Dajka azonnal vonzódni kezdett a férfihez, és nem házasságára, hanem fellépéseire hivatkozva utasította el a lánykérést. (Bár házassága már nem tartott sokáig, második férje nem sokkal ezután elhagyta Magyarországot és Franciaországban telepedett le.) Dajka arra kérte a tisztet, ha Budapesten jár, mindenképp keresse őt fel.
Budapest ostroma után a színésznő azzal szembesült, hogy otthona lakhatatlanná vált, ezért egy szerény, terézvárosi lakásba költözött édesanyjával. A háború után azon maroknyi színészek között volt, aki a februári hideg ellenére is fellépett, köztük Gobbi Hilda, Várkonyi Zoltán és Major Tamás. Első „színházi” munkáját a Vígszínház igazgatójától, Jób Dánieltől kapta: a Nagymező utcai Radius moziban újranyitó színházban kapott szerepet, Gorkij Éjjeli menedékhely című darabjában.
A következő négy színi évadban több különböző színházban is fellépett. 1948-ban a Belvárosi Színházban élete első öregasszony-szerepét is elvállalta Gergely Sándor Vitézek és hősök című darabjában.
A rendszer ellensége?
1949-ben, a színházak államosításakor Dajka Margitot a Madách Színház társulatába helyezték, amit a korábbi illegális mozgalomban tevékenykedő Barta Lajos lánya vezetett. Barta Zsuzsa Moszkvában tanult színházrendezést, majd onnan a budapesti Színművészeti Főiskolára küldték tanulni, ahol néhány hónap hallgatói státus után tanárrá nevezték ki. Nem sokkal később a Madách Színház direktori pozícióját is elfoglalhatta, társulatában pedig olyan jeles színészek játszottak, mint Tolnay Klári, Darvas Iván, Pécsi Sándor és Lehotay Árpád.
Dajka azonban nem könnyen, sőt, egyáltalán nem barátkozott meg a szocialista szellemiségben működő színházpolitikával. Darvas Iván visszaemlékezése szerint Dajka „olyan színésznő volt, aki rossz darabban és hazug szituációban vagy megbukott, vagy a szó szoros értelemében idegösszeomlást kapott a feladattól”. És valóban, egy szovjet darab próbáján egyáltalán nem tudott belehelyezkedni az általa játszott szerepbe, mire az igazgatónő haragosan felcsattant: „Maguk, magyarok, azt hiszik…” – azonban Dajka közbe szólt, ha kifogása van a társulat magyar mivolta ellen, menjen vissza Moszkvába… Az ügyet végül Pártos Géza főrendező simította el, s Dajka egy fegyelmivel megúszta az esetet.
Az első botrányt ezután több másik követte, ami végül döntés elé állította a színházat: vagy az igazgatónőt, vagy a társulatot kell leváltani. Végül az előbbire került sor, Barta Zsuzsa helyét pedig a szintén Moszkvában „kiképzett”, de tehetséges fiatal rendező, Horvai István vette át. Bár Dajkának politikai vitája az új igazgatóval nem akadt, szakmailag más szinteken mozogtak. Dajka Margit különleges felkészülési rutinját Horvai kezdetben nehezen fogadta el, a színésznő pedig rendszeresen kollégáit és a rendezőt okolta, ha egy általa kevéssé értékelt szerepbe nem tudott belemélyedni. Ennek ellenére a társulat tagja maradt, sőt, 1951-ben Érdemes művész kitüntetést kapott, 1952-ben pedig Kossuth-díjat zsebelt be.
Az 1956-os forradalomban is aktív szerepet vállalt: talpig trikolórba öltözve vonult a Sztálin-szobor ledöntését tervező csoporttal. Eközben a Madách Színház egyik forradalmi társulati ülésén Horvai Istvánt eltávolították az igazgatói székből, Dajka azonban már aznap felhívta, ha bármiben tud, segít neki, és ha szükséges, még bújtatja is.
1956 a forradalom mellett még egy nem várt eseményt hozott a színésznő életébe: decemberben telefonon megkereste őt Lajtos Árpád, akivel még 1942-ben, az ukrajnai fronton ismerkedett meg. Elmesélte a színésznőnek, hogy a háború után szovjet hadifogságba került, ahonnan csak 1948-ban szabadult. Nyugalma azonban itthon sem lehetett, mivel a kommunisták koncepciós perben 12 év börtönbüntetésre ítélték, ahonnan ősszel amnesztiával szabadult, s jelenleg a metróépítkezésen dolgozik. Dajka még aznap felkereste, s élete hátralevő részét vele élte le.
A színésznő 1956 után nem térhetett vissza a Madách Színházba. Azokat a színészeket, akik aktív szerepet vállaltak a forradalomban, legtöbb esetben vidékre helyezték, Dajka azonban Budapesten maradhatott. Horváth Terivel együtt az erős pártkapcsolatokkal rendelkező Simon Zsuzsa vezette Petőfi Színházba és Jókai Színházba szerződött. Itt megkapta Jászai Mari szerepét az Örök szerelem című Földes Mihály darabban. A színház azonban olyan Jászait szeretett volna látni, aki korát megelőzve, a szocialista eszmeiségben áldoz Thália oltárán – Dajkának természetesen nem volt ínyére a szerep, ezért a próbákon mindenki feladatát megnehezítette (egyedül az Amerikából nemrég hazatért Jávor Pállal volt kíméletes), ezért Simon hamarosan egyre kisebb szerepeket osztott a színésznőre.
Simon Zsuzsa helyét nem sokkal később Kazimir Károly vette át, az ő társulatában (ekkor már Thália Színház) játszott 1968-as nyugdíjba vonulásáig. Abban az évben jelezte az igazgatónak, hogy szeretné eljátszani Jean Giraudoux Párizs bolondja című művének egyik szerepét, amire Kazimir áldását adta. Dajka egész nyáron a szerepre készült, s csak az évad elején szembesült vele, hogy a darabot a József Attila Színház viszi színre Gobbi Hilda főszereplésével. Mivel a kor szabályai szerint két színház nem játszhatta egyszerre ugyanazt a darabot, Dajka elárulva érezte magát, és sértődötten bejelentette nyugdíjba vonulását.
A nyugdíjas színésznő
Dajka Margit második, meghatározó filmes korszaka ekkor kezdődött: olyan kultikus filmekben kapott szerepet, mint a Latinovits Zoltán főszereplésével, Krúdy Gyula könyvéből készült Szindbád, vagy a Macskajáték, aminek Örkény István írta a forgatókönyvét. Ezek mellett gyerekeknek készült tévéfilmjei is jelentősek, 1979-ben szerepelt az Égig érő fű című film Bertájaként.
1980-ban élete utolsó nagy színpadi alakítását jegyzi, Bors néni szerepét játszotta. Nemes Nagy Ágnes, a mű szerzője csak abban az esetben járult hozzá a színre vitelhez, ha Dajka igent mond a szerepre.
Utolsó filmes szerepét 1985-ben játszotta, Csiky Gergely A nagymama című művének tévés feldolgozásában. Ugyanebben az évben rákot diagnosztizáltak nála. Egy ideig férje ápolta, majd ugyanabban a kórházban kezelték, ahol Ruttkai Évát is. Csak férjének engedte, hogy látogassa. Lajtos Árpád az utolsó pillanatban is felesége mellett ült, csak akkor ment haza, mikor az asszony álomba merült. Otthon tudta meg, hogy felesége akkor már halott volt. Ezután Lajtos búcsúlevélben írta le utolsó kívánságait: felesége hagyatékát a Latinovits Körbe, valamint a Széchényi Könyvtárba és a Színházi Intézetbe kell szállítani, saját iratait pedig a Hadtörténeti Intézetbe. Kérte továbbá, hogy Dajka Margitot koporsóban temessék, az ő hamvait pedig szórják szét. Miután a levelet megírta, öngyilkos lett.
Egy nappal haláluk után, 1986. május 25-én Csoóri Sándorral lett volna találkozója, s miután nem jelent meg, a rokonok kérésére rendőrök nyitották fel lakásuk ajtaját. A házaspár temetése a férfi végakarata szerint történt, Dajka Margitot a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.
Irodalom:
ANTAL Gábor: Dajka Margit – Múzsák. Közművelődési Kiadó, Budapest, 1986.
BOGYAI Katalin: Dajka. Officina Nova, a Kossuth Nyomda kiadója, Budapest, 1989.
SZIGETHY Gábor: Margitka. Helikon Kiadó, Budapest, 1998.