"Hazát, hitet nem cserél az ember, amiként arcot sem. Mindhármat őseink hagyták ránk, s a hűség kötelez. (Sinkovits Imre)

Fiatalon a II. világháborúban

Sinkovits Imre Vas megyei, horvát származású középnemesi családban született 1928. szeptember 21-én. Édesapja, Sinkovits Jenő saját vendéglőt üzemeltetett Kispesten, ám a gazdasági válság miatt a ’30-as években végleg be kellett zárnia. A család kisebb lakásba költözött Kispesten, ekkor született meg öccse, Sinkó László, aki testvéréhez hasonlóan a színészi pályát választotta. Édesanyjuk varrással igyekezett kisegíteni a családi kasszát, emellett németül tanította idősebb fiát, amelynek a második világháború vége felé nagy hasznát vette. Édesapja hamarosan főpincéri állást kapott a híres Ilkovics étteremben, ahol igencsak nagy volt a napi forgalom: egy átlagos hétköznapon 4-5000 embert szolgáltak ki, ilyenkor körülbelül napi 100 kg körüli sertéshús és átlag 600 kg burgonya fogyott az étteremben. Az alapító Ilkovics Izidor étterme hasonló a mai „street food” vendéglátáshoz, az 1920-as években ugyanis igény mutatkozott arra, hogy a szerény életkörülményű vendégek is tudjanak gyorsan és olcsón étkezni.

Sinkovits Imre az óbudai Árpád Gimnáziumban tanult, ahol beállt a cserkészek közé. Elmondása szerint személyisége itt formálódott ki, a közösség életre, erkölcsösségre, hazafiságra, bajtársiasságra, hitre és hűségre nevelte a fiatal fiút. Emellett megismerkedett a természetjárás szépségeivel, a madárvédelem fontosságával és a környezetismerettel. Nagy befolyással volt életére hittanára, dr. Könözsy Lajos, akinek hatására még a papi pályán is elgondolkodott.

A II. világháború alatt tagja volt a leventemozgalomnak, ebben azonban nem szívesen vett részt, mert nem tudta összeegyeztetni a cserkészettel. Utóbbi tagjaként kármegfigyelő szolgálatot teljesített a Margit-szigeti víztoronyban és a Szemlő-hegyi víztározónál.

Édesanyjával és öccsével a háború elől Somogy megyébe költöztek a nagybátyjukhoz, ahol azonban mint leventekorút kötelező hadimunkára fogták. Galambok határában tankcsapdát, lövészárkot, géppuskafészket ásott, sokszor napi tíz kilométert gyalogolt a hidegben. Edzettsége és jó humora tartotta a lelket önmagában és társaiban is.

A háború vége felé egyre több kivonuló német katonával találkozott, akikkel sokat beszélgetett. Egy alkalommal egy Németországba tartó vonatra is felszállították, de Szentgotthárdnál „véletlenül” lemaradt a szerelvényről. A front közeledtével a család elásta az ezüstöt, a korábban lesütött húsokat, több bödönt tele mézzel, zsírral, valamint a bort és a pálinkát is. Több családtagját elvitték a szovjetek, s őt is málenkij robotra akarták fogni. Többször meg kellett szöknie.

1945 őszén visszatért az Árpád Gimnáziumba, ahol 1947-ben szerezte meg az érettségi bizonyítványát. Ezután a Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanult, 1951-ben diplomázott. Tanulmányai alatt fellépett a Belvárosi Színházban és az Ifjúsági Színházban. Utóbbiban szerepet kapott az Apák ifjúsága című darabban, amelyben megismerkedett a frissen Budapestre szerződött Gombos Katalinnal. Hamarosan összeházasodtak, két közös gyermekük született; Sinkovits-Vitay András és Sinkovits Mariann, mindketten a szüleik nyomdokába léptek.

Pályakezdése Rákosi Mátyás személyi kultuszának legsötétebb időszakára esett, Sinkovits szerint olyan korban volt fiatal színész, amely a paraszt- és munkásszármazású, külsejű, vagy arra alkalmas színészeknek kedvezett. Bár Sinkovits középpolgári, hívő családból származott, a rendszer elfogadta őt, mert szükség volt karakterére és tehetségére. 1951-ben a Major Tamás vezette Nemzeti Színházból kapott szerződésajánlatot, 1956-ig volt a társulat tagja. Első szerepét Háy Gyula: Az élet hídja című darabjában kapta, ismertséget pedig Madách Imre: Mózes című színművének címszerepében nyújtott alakításával szerzett. A Mózest a bemutató után 22 évig, több mint hétszázszor játszotta.

1956-ban – és utána

Sinkovits Imre aktívan szerepet vállalt az októberi eseményekben, a megtorlás után ennek meg is kellett fizetnie az árát. 1956. október 23-án tízezres tömeg előtt szavalta el a Nemzeti dalt a Petőfi-szobor előtt, amelyen még felesége és két gyermeke is jelen volt. Az esemény a forradalom egyik jelképévé vált. Este a Parlament előtt összegyűlt tömegtüntetésben vett részt a Nagy Imre beszédére váró írók és politikusok körében. Kevésbé ismert tény, de felesége is kivette részét a forradalomból: „Akkoriban majdnem mindennap rádióztam. […] Azt tudtam, hogy a Petőfi téren mi történt, de hogy a rádiónál mi zajlott, arra akkor kezdtem rájönni, amikor megláttam a hatalmas tömeget: énekeltek, szavaltak, boldogok voltak. Az utcán bakot tartottak az emberek, én pedig behúztam őket az ablakon. Hiszen a pontokat akarták felolvasni, a küldöttséget már beengedték, ők pedig így akarták megelőzni őket. Fogalmam sincs, hány embert segítettem, mámoros állapotban voltam velük együtt. Amikor behúztam az egyik fiút, akkor láttam, hogy két katona megfogta a karját, és sietve elvitte. Lekiabáltam az ablakon, hogy ne jöjjenek többet, álljanak le, szedik össze az embereket. Egy idő után a szoknyámnál fogva elpöndörítettek az ablaktól, megfogtak, és egy emelettel följebb bevittek egy olyan szobába, aminek nem volt ablaka, viszont volt benne telefon. […] Úgy kerültem ki a rádióból az ablak nélküli szobából, hogy mint az őrült, vertem az ajtót, hogy nekem a színházba kell mennem nyolc órára. […] Mindenesetre vizes zsebkendővel az arcomon tettek ki a hátsó kapun.”

1956. október 30-án, délelőtt 11-kor a Nemzeti Színház épületében megalakult a Színművészek Ideiglenes Nemzeti Bizottsága, a tagválasztáson a Madách Színház, az Operaház és a Néphadsereg Színháza (ma: Vígszínház) társulata is képviseltette magát. A Bizottság tagjai közé választották Bessenyei Ferencet, Hindi Sándort, harmadikként Sinkovits Imrét. Mellettük Raksányi Gellért, Szörényi Éva, Juhász József, Marosi Károly, Somogyvári Pál, Temesi János, Homm Pál, Bán József, György József és Hegyi György neve szerepelt a taglistán. Ugyanekkor határozatot hoztak arról, hogy a színészek és művészek tiltakozásként szüneteltetik munkásságukat mindaddig, amíg nem jön létre a Szovjetunióval a teljes egyenlőségen alapuló függetlenség. A restauráció minden formáját is elutasították és kijelentették, hogy még a rádióban sem hajlandóak szerepelni.

Ugyanazon a napon délután a Színművészeti Szövetség budapesti színházainak küldöttei megalakították a Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség Forradalmi Bizottságát, ennek tagjai Sinkovits mellett Darvas Iván, Pécsi Sándor, Szakáts Miklós, Molnár Tibor, Lukács Miklós, Pálló Imre és Bessenyei Ferenc voltak. Utasították a vidéki színházakat, hogy alakítsák meg ők is a színházak helyi forradalmi bizottságát és lépjenek kapcsolatba a budapesti bizottsággal, emellett úgy döntöttek, bezárják a színházakat a szovjet csapatok kivonásáig.

1956. november 4-e és a forradalmat követő megtorlás után az új, kádári hatalom felfüggesztette a bizottság működését, majd feloszlatta, tagjai ellen pedig eljárást indított az államhatalom megdöntésére való felbujtás vádjával. Bár Sinkovits Imre elkerülte a börtönbüntetést, politikai nyomásra a Nemzeti Színházban fél évre felfüggesztették, majd elbocsátották. Ezután az államvédelem rendszeresen zaklatta, megfigyelte és kihallgatta a színészt. Felesége így emlékezett erről az időszakról: „Mindenütt vallatták, faggatták, neveket akartak. Azt tudták, hogy ő maga nem bántott senkit sem, inkább nyugalomra intette a tömeget, mentette az embereket, beszélt hozzájuk. Tavasszal érezte, hogy be akarják szervezni, de erről keveset beszélt, túl keveset ahhoz képest, mint amennyi időt a rendőrségen töltött. […] Egy darabig többet akartak, de amikor a férjem már csont és bőr volt, akkor azt mondtam neki, Imruska, ez nem mehet így tovább. Valami tenni kell. Határozottnak kell lenni, ártatlanul vissza kell kérdezni, mintha meg lennél lepve. Én bizony megmondanám – ha az ő helyében lennék –, hogy de uraim, nekem olyan rossz érzésem van, úgy érzem, mintha besúgót akarnának belőlem csinálni, de én erre tökéletesen alkalmatlan vagyok. Ezt akkor javasoltam, amikor azt mondták neki előző találkozásukkor, hogy legyen a fedőneve Cyrano vagy Hamlet. Ekkor roppant össze teljesen. A végén – bár ellenkezett – csak elmondta, amit javasoltam. Akkor azt válaszolták neki, hogy ugyan művész úr, hát csak nem gondolja, hogy be akarjuk szervezni, hogy lehet ilyet feltételezni. És ezután soha többé nem jöttek érte, soha többé nem telefonáltak. Egyetlen egyszer, a Katona József Színház előterében összetalálkozott egyik vallatójával, és meg akarta kérdezni, mi újság, hogy van. De nem jutott el idáig, mert az illető eltűnt.”

Családja megélhetése miatt ebben az időszakban műanyagjáték-öntőként dolgozott 1958-ig, amikor újra színpadra engedték. A József Attila Színházban kapott szerződést, ahol szintén nagy sikereket ért el. Ennek okát így fejtette ki: „Sok mindent, amit tanultam, féltem megvalósítani a nagyok között a Nemzetiben. Féltem a bukástól. A József Attila Színházban viszont Fodor Imre igazgató és Egri István rendező segítségével megszabadultam a gátlásaimtól. Mertem kockáztatni, és ettől szinte szárnyakat kaptam.”

A „nemzet színésze”

A Nemzeti Színház társulatába 1963-ban térhetett vissza. Több Shakespeare-darab főszerepét és más klasszikust alakított, valamint kortárs művekben is fellépett. Emellett pályája során összesen 72 hangosfilmben szerepelt, közülük az egyik leghíresebb alakítását A tizedes meg a többiek című filmben alakította. Életének utolsó napján is fellépett még a Nemzeti színpadán, Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéjének Tudósát játszotta. A színész azonban szemmel láthatóan már nem volt jól: folyamatos légszomjjal küzdött, a színpadra is kollégája, Kozák András vezette fel.

Tisztességgel, bár szenvedve eljátszotta a rá osztott szerepet, öltözőjéhez azonban már alig jutott vissza. Aznap délután otthonában érte a halál. 72 éves volt, korábban tüdőrákkal diagnosztizálták.

2001. február 2-án temették el, ami valódi nemzeti eseménnyé vált: a televízió közvetítés vagy kommentár nélkül, 99 percig sugározta búcsúztatását.

Emlékezete

Sinkovits Imrét 2001-ben posztumusz a III. kerület díszpolgárává választották, 2011-ben pedig Budapesten utcát neveztek el róla. 2012. március 15-én a Nemzeti Színház megnyitásának 10. évfordulója alkalmából átadták a Rákóczi híd pesti hídfőjénél található graffitit, ami Sinkovitsot és a nemzet színészeit ábrázolja. 2014-ben a Nemzeti Színház díjat alapított az emlékére, közönségszavazás után pedig páholyt neveztek el róla. 2015-ben a Pesti Vigadóban felavatták a Sinkovits Imre kamaratermet.

Irodalom

SÜTŐ András–CENNER Mihály–GERVAI András–BÓTA Gábor: Sinkovits. Hungalibri Kiadó, Budapest, 2001.

ABLONCZY László: Sinkovits Imre a Hargitán. Fél évszázad töredékei a Nemzeti Színház 175 esztendejéből. Kairosz Kiadó, 2013.