„[…]nemcsak összekötő kapoccsá kell lennie az irodalmi mű, valamint a kortól determinált közönség, színész és színpad között, hanem a szó szoros értelmében alkotó művésszé, kinek kezében csupán anyag az irodalmi mű lelke és szóruhája, a színész teste és hangbeli adottságai, a színpad építészeti, festészeti és plasztikai lehetőségei, de anyag tulajdonképpen a közönség is, amelynek lelkéből formálja meg, hívja életre a rendelkezésre álló alakító eszközökkel művészi álmait.” (Németh Antal a rendező feladatáról)

A tudós művész

Németh Antal Budapesten született 1903. május 19-én, szegény józsefvárosi családba. Középiskolai tanulmányait a Tavaszmező utcai Zrínyi Miklós Főgimnáziuban végezte, ahol több művészeti ággal is megismerkedett. Zenei tanulmányai során zongorázni tanult és titokban karmesteri pályára készült.

Még gimnazistaként csatlakozott a magyar avantgárd legfontosabb alakjának, Kassák Lajos szellemi műhelyéhez, ahol több képzőművésszel is kapcsolatba került, köztük Derkovits Gyulával és Uitz Bélával, valamint innen származik ismeretsége Mácza János drámaíróval és rendezővel, aki az aktivizmus színházi teoretikusa volt. Az ő bátorítására vette fel a kapcsolatot a Vígszínház művészével, Góth Sándorral, akinél magánúton színészetet tanult. Később Blattner Géza bábszínházának Faust-bábjátékában és a Lúdas Matyiban is fellépett, utóbbiban Döbrögit alakította. Középiskolai tanulmányai után a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi karára jelentkezett, ahol esztétikát, irodalmat és művészettörténetet hallgatott. Családja azonban komoly anyagi nehézségekkel küzdött, ezért nem tudták finanszírozni Németh Antal képzését. Édesapja már gimnáziumi taníttatását is félbe szerette volna szakítani, tanárai unszolására azonban végül engedélyezte az iskola elvégzését. A fiatal művész kezdetben társai korrepetálásával fedezte mindennapi szükségleteit, majd 1921-ben középiskolai tanára, Pethő Sándor újságírói állást ajánlott számára a Magyarság című lapnál. Pethő a két világháború közötti újságírás egyik legkiemelkedőbb alakja, aki később főszerkesztőként részt vett a németellenes napilap, a Magyar Nemzet alapításában.

Németh kezdetben kiállításokról írt recenziót, ennek köszönhetően közel került a képzőművészetekhez, és kialakult erős vizuális kultúrája, ami későbbi pályafutását is meghatározta. Emellett nyolc éven keresztül vezette a lap színházi rovatát. Az újságtól Milotay István főszerkesztő bocsátotta el 1928-ban, miután Németh lesújtó kritikát fogalmazott meg a Nemzeti Színház egyik színésznőjéről, aki a főszerkesztő baráti köréhez tartozott.

1927-ben Berlinben, 1928-ban pedig Weimarban töltött egy-egy évet ösztöndíjasként. A berlini egyetem színháztudományi tanszékén megírta A színjáték esztétikájának vázlata című doktori értekezését, melyben újraértelmezte a mimézis színjátszásban betöltött szerepét. Külföldi tanulmányai alatt szerzett tapasztalatai és a színházi előadások erőteljesen meghatározták rendezői formanyelvet. Különösen Max Reinhardt, Leopold Jessner, Tajrov és Jevreinov előadásait kedvelte.

Alig húszévesen már előadást tartott a Zeneakadémián, ahol erősen bírálta a Nemzeti Színház akkori igazgatóját, Hevesi Sándort, akit bár elismert, mégsem tartott elég korszerűnek. Hevesi rendezőként az irodalmi művet helyezte középpontba, amit naturalista díszletek között állított színpadra, ezzel szemben Németh a drámát csak az előadás egyik alkotóelemeként értelmezett.

Németh Antal rendezőként 1928. május 26-án mutatkozott be, az Országos Kamaraszínházban Strindberg Húsvét című misztériumjátékát vitte színre. Ezután Alapi Nándor utazótársulatával járta az országot, akikkel olyan városokban léptek fel, melyeknek nem volt állandó társulatuk. Igényes műsorukban Ibsen, Moliére, Shaw, Pirandello és Molnár Ferenc darabjai szerepeltek. Ugyanebben az évben rendezőként és fordítóként csatlakozott az Országos Kamara Színház munkájába, valamint egyik alapítója volt a Színpadművészeti Stúdiónak.

1929-ben leszerződtette a Szegedi Városi Színház, a második évadtól kezdve már dramaturg-főrendező volt. 1931-ig több mint ötven előadást rendezett.

1930-ban, huszonhét éves korában az ő szerkesztésében jelent meg a Színészeti lexikon, melynek előszavában kiemelte, hogy a vállalkozás megelőzte a „nagy nyugati nemzeteket”, mivel „elsőként foglalta össze a teátrális művészetek egyetemét”.

1931-ben állami ösztöndíjjal francia és német előadásokat látogatott, Münchenben színháztudományi előadásokat tartott, valamint előkészítette hét Goethe darab szcenikai és rendezői tervét, amit több német város kiállításán is bemutatott.

1933-ban megírta Az ember tragédiája színpadon című monográfiáját, Madách Imre klasszikusa ezután élete végéig elkísérte. A művet először nagy sikerrel vitte színre a Budai Színkörben 1934-ben, majd a Király Színházban is az ő rendezésében mutatták be. 1934 őszén részt vett az Olasz Tudományos Akadémia római színházi világkongresszusán, ahol német és olasz nyelven tartott előadásokat. A fiatal rendezőre ezután Herczeg Ferenc és Gerevich Tibor hívta fel Hóman Bálint kultuszminiszter figyelmét.

A Nemzeti Színház legfiatalabb igazgatója

A fiatal rendező Németh László ajánlásával 1935 májusában dramaturg-főrendezői állást kapott a Magyar Rádió drámai osztályának élén, hamarosan pedig bizalmas utasítást kapott a Nemzeti Színház átszervezésére. Hevesi Sándor igazgatásának végére, 1932-re a színház sokat veszített népszerűségéből és pénzügyi csőd fenyegette, amelyen sem Márkus László, az Operaház főrendezője majd igazgatója, sem Voinovich Géza irodalomtörténész nem tudott úrrá lenni. Hóman Bálint megoldást keresett a problémára, azonban tudta, hogy olyan személyre van szükség, aki kívülről jön, akinek nem szükséges kompromisszumokat kötnie ismeretségei miatt, de szakmai tudása és felkészültsége kifogástalan. 1935. június elején elterjedt a hír, hogy Hóman Bálint Németh Antalt nevezte ki a Nemzeti Színház igazgatójává, amit 1935. június 28-án hivatalossá tettek. A kultuszminiszter vállalta annak a kockázatát, hogy az új igazgatóval feloszlik a régi társulat, de Németh szabad kezet kapott és új, népszerű színészeket szerződtetett. Többségüket a Vígszínházból szerződtette át, köztük Somlay Artúrt, Berky Lilit, Tőkés Annát, Csortos Gyulát, Makláry Zoltánt és Jávor Pált. Szintén az új társulat tagja lett Gózon Gyula, Apáthi Imre és a Színművészeti Akadémián frissen diplomázott Gobbi Hilda. A régi társulatból Németh megtartotta Bajor Gizit, akiből az új igazgató egyik legnagyobb szövetségese vált művészi tekintetben, valamint Major Tamást, akit még Hevesi Sándor szerződtetett le.

Németh Antal 1935 nyarán óriási lelkesedéssel vetette bele magát a munkába: rendbe hozatta a Nemzeti Színház épületét, új színpadtechnikai berendezéseket vásárolt, megküzdött a gazdasági nehézségekkel, új műsortervet állított össze, a rendezésbe pedig játékmestereket vont be. Fennmaradt rendezői példányai arról tanúskodnak, hogy elképzeléseit aprólékosan kidolgozta jelenetről jelenetre a színpadi mozgástól kezdve a világosításig, mindehhez pedig rajzokat és magyarázatokat készített. Az olvasópróbán a színészeknek is felvázolta tervét, akikkel a próbák során a játékmesterek foglalkoztak. Németh csak a premier előtti utolsó próbákon kapcsolódott be a munkába, hogy elképzeléseit véglegesítse.

Az évadot 1935. szeptember 28-án nyitotta meg Újházy György Missa Solemnis című liturgikus drámájával. A premieren jelen volt Horthy Miklós kormányzó, a főhercegi családok, Serédi bíboros hercegprímás, a püspöki kar, Angelo Rotta pápai nuncius, a miniszterek és több külföldi előkelőség.

Az új igazgató pozitív fogadtatásban részesült, ami annak is köszönhető, hogy műsortervét kifejezetten közönségbaráttá alakította. Újraértelmezte a három nagy magyar klasszikust, a Bánk bánt, Az ember tragédiáját (Németh legizgalmasabb vállalkozása Madách művének 1939-es kamara-változata volt), és a Csongor és Tündét. A klasszikusok mellett a Nemzeti Színház legfontosabb feladatának az új magyar írógeneráció drámáinak bemutatását tekintette, Bajor Gizi főszereplésével Herczeg Ferenc, Zilahy Lajos, Bókay János és Harsányi Zsolt műveit mutatta be. A kortárs irodalom diadalaként színre vitte Márai Sándor Kaland című színdarabját, ezzel bebizonyította, hogy irodalmi értékű színmű is arathat sikert. Kortárs erdélyi szerzők darabjait is felkutatta, Tamási Áron mellett Asztalos István, Kovács Aladár, Nyírő József és Molter Károly is megjelent a Nemzeti Színház színpadán. A német-magyar kulturális csere keretein belül, német rendezők közreműködésével színre vitte Goethe Faustját, Schiller Tell Vilmosát és az Ármány és szerelmet. Ezeken kívül Moliére, Ibsen és Beaumarchais művei is helyet kaptak a repertoárban, az 1938–39-es évadban pedig kilenc darabból álló Shakespeare-ciklust mutatott be.

Németh szoros kapcsolatban állt a magyar irodalom vezéregyéniségeivel, köztük Szabó Lőrinccel, Babits Mihállyal és Móricz Zsigmonddal. Szabó és Babits rendszeresen fordított is a Nemzeti Színház részére.

A sajtó ugyanakkor élesen bírálta a fiatal igazgatót, a jobb- és baloldali újságok is támadták. Maga a rendező apolitikus volt, sosem kényszerült állásfoglalásra sem egyik, sem másik oldalról. Csak a színházzal foglalkozott, ahol mindenekelőtt a minőséget tartotta szem előtt. A társulat részéről nem ütközött ellenállásba, a legtöbb színészt sikerült hamar elindítania a pályán, emellett Bajor Gizi is támogatta, a Nemzeti Színház vezető színésznőjének kiállása sokat segített Németh elfogadásában.

1944. február 1-jén ünnepélyes keretek között megnyitotta az Országos Magyar Királyi Színházvezető- és Rendezőképző Akadémiát, szerinte ugyanis „a magyarságnak a háború utánra kulturális feladatai is vannak a rommá lett Európában. Ez az intézmény egyik bástyája akar lenni a ránk váró úttörő munkának, s ezért sok felelősség hárul a tanárokra és hallgatókra.”

A német csapatok 1944. március 19-i bevonulása után komolyan elgondolkodott lemondásán, végül azonban a maradás mellett döntött. Úgy érezte, így többet tehet a társulat üldözött színészeiért és megakadályozhatja, hogy a színház felszereléseit Németországba hurcolják. Emberségesen támogatta zsidó színészeit, és bár betartotta a zsidótörvényeket, több módot is talált azok kijátszására. Volt, akit úgy küldött nyugdíjba, hogy előzetesen megállapodott vele, milyen szerepekre fogja visszaszerződtetni. Házaspárok esetében, ha mindketten a Nemzeti Színházban játszottak, az egyik félnek magasabb fizetést biztosított, Gózon Gyulának pedig olyan szerződést ajánlott, amely szerint a színháznak akkor is biztosítania kell a fizetését, ha kap szerepet, de nem áll színpadra. A kommunista Major Tamást és Gobbi Hildát figyelmeztette, hogy jobb lenne, ha egy ideig elbújnának a nyilvánosság elől, de biztosította őket, hogy fizetésüket továbbra is folyósítani fogja. Végül 1944. július végén a Sztójay-kormány menesztette állásából.

Népbírósági igazoló eljárások

A világháború utáni igazoló bizottsági eljárások során Németh Antalt a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium nem találta háborús bűnösnek, de színházi szerződést nem kapott, 1945 és 1956 között pedig nem rendezhetett egyik magyarországi színházban sem.

Az első igazolási tárgyaláson a Magyar Kommunista Pártot Aczél György képviselte, és Németh Antal mellett tanúskodott Gózon Gyula, Gobbi Hilda, Major Tamás és Baló Elemér. 1945-ben még a rövid, tömör vallomások is elegendőnek bizonyultak az igazoláshoz.

A második eljárásra akkor került sor, amikor a Központi Híradó újabb vizsgálatot kezdeményezett Németh Antal nyugdíjkövetelésének érvényesítése érdekében. Korábbi társulata ismét kiállt a néhai igazgató mellett, sőt, Szekfű Gyula is mellette tanúskodott, aki ekkor Magyarország moszkvai nagykövete volt. A vallomások ezúttal nem voltak elegendőek, az eljárást végül azért szüntették meg, mert az Igazságügyminisztérium jogellenesnek minősítette. 1946 szeptemberében újabb eljárást indítottak ellene, ezúttal Németh Adorján és a Színészek Szabad Szakszervezete kezdeményezésére, a pontos okot azonban nem tudni. A Népbíróság végül formai okokból megszüntette az igazoló eljárást, a jogi döntés azonban meglehetősen ellentmondásos volt: Németh Antal nem folytathatta hivatását, ugyanakkor nem lehetett többször igazoló eljárás alá vonni. A döntés után több mindennel is próbálkozott: lelkes tanítványaival színiiskolát nyitott, emellett cikkeket és tanulmányokat írt a Vigíliába, a Népművészeti Intézetben pedig báboktatóként dolgozott.

Amikor feleségét, Peéry Pirit nyugdíjazták, reménytelenné vált helyzetük és arra kényszerültek, hogy értékeik eladásával fedezzék mindennapi szükségleteiket.

1956-ban kapta az első, egy évre szóló rendezői szerződését a kaposvári színház igazgatójától, Zách Jánostól, ezután Kecskeméten és Pécsett is dolgozott. 1956–1964 között negyven előadást rendezett vidéken, Budapesten mindössze egyet. 1958-ban ő szcenírozta Honegger Johanna a máglyán című oratóriumát az Erkel Színházban. 1964-ben pécsi szerződését is felmondták.

1963-ban megszületett a döntés a Nemzeti Színház Blaha Lujza téri épületének lebontásáról, ekkor Németh szorgalmazta az épületben lévő értékes dokumentumok kimentését. A problémát Keresztury Dezsőnek is jelezte, akivel még külföldi ösztöndíjas korában kötött barátságot, és aki az 1960-as években az Országos Széchényi Könyvtár főkönyvtárosaként dolgozott. Németh Antal életének utolsó három évében az ország legnagyobb könyvtárában kapott munkát, a Nemzeti Színház iratait és saját működésének dokumentumait rendszerezte. Tényekkel és adatokkal alátámasztva szerette volna megírni igazgatósága történetét és a botrányokat, amelyekről az igazságot a dokumentumokkal tudott volna igazolni vagy megcáfolni. Utolsó munkája a csesztvei Madách-múzeum anyagának rendszerezése volt. Könyvtári tevékenységének legfőbb célja az volt, hogy a dokumentáció és a hagyaték közgyűjteményi védelem alá kerüljön. Úgy érezte, kortársai a Nemzeti Színházat és az ő munkásságát nem ismerik el, de talán az utókor számára érdekesek lehetnek.

Munkáját nem tudta befejezni; egy gyors lefolyású betegség váratlanul, néhány hónap alatt végzett vele. 1968. október 28-án, hatvanöt évesen halt meg Budapesten.

Művei

A színjáték esztétikájának vázlata (1929)

Színészeti lexikon; szerk. Németh Antal, Bp., 1930

Goethe Faustja a színpadon (1932)

Az ember tragédiája a színpadon (1933)

Tanulmányok a színház esztétikája köréből (tanulmányok, 1934)

Bánk Bán. Katona József drámája száz éve a színpadon / Németh Antal. (1935)

Kelet bábjátékművészete (1955)

Új színházat! (válogatott írások, szerk. Koltai Tamás, 1988)