Dózsa György úti otthonában 1966-ban. Forrás: Fortepan

„Ebből a szeretetből, amely halálom után előreláthatóan felém fog áradni a sajtó részéről, kérek most egy kevés előleget. Már csak azért is, hogy ez a halál minél később következzék be.” – Latabár Kálmán

Egy színészdinasztia gyermekeként

Latabár Kálmán, becenevén Latyi, 1902. november 24-én született Kecskeméten, híres színészdinasztiában, amelyet dédapja, Latabár Endre színész, igazgató, műfordító alapított. Nagyapja, Latabár Kálmán Árpád színész, a Színiakadémia titkára volt, szülei szintén színészek. 1903-ban megszületett öccse, Árpád, aki ugyancsak a színészmesterséget választotta, sokáig együtt szerepeltek, még külföldön is. Gyerekkorukban szüleik, id. Latabár Árpád és Deutsch Ilona egy vándortársulat tagjai voltak, szerény körülmények között éltek. Kálmán karrierje hároméves korában, 1905-ben, a társulat egyik előadásán kezdődött, Huszka Jenő Gül baba című operettjét adták elő Pécsett. A halálraítélt cigánymuzsikus szerepét édesapja, Latabár Árpád, annak fiát Kálmán alakította. A két Latabár fiú ideiglenes szálláshelyeiken is rendszeresen színházasat játszottak: otthon készítettek díszletet és jelmezeket, előadásaikban pedig az utazótársulat színdarabjait gondolták újra.

1910-ben édesapjukat alacsony gázsiért az európai szinten is kiemelkedő Király Színház szerződtette le, amelyet ekkor Beöthy László vezetett. A család egy roskadozó épületben bérelt lakást a Népszínház utcában, ahol sokszor nélkülöztek. A gyerekek a Teleki téri piacon árulták saját készítésű dobozaikat. Latabár Árpád idővel egyre népszerűbbé vált, így életszínvonaluk is emelkedni kezdett, fiai pedig gyakran időztek a Király Színházban, ahol elsősorban az operettek nyűgözték le őket.

Latabár Kálmán 1919-ben érettségit tett az esztergomi Temesvári Plebárt Ferences Gimnáziumban, ekkor már három éve statisztált az Operaházban, ahol édesanyja szólamvezetőként dolgozott. Édesapja javaslatára elvégezte Rákosi Szidi színiiskoláját, ahol sok más operettszínész is elkezdte pályáját. Utolsó vizsgáját a Király Színházban rendezték, a sajtó örömmel fogadta az ifjú tehetséget. A színház igazgatója, Beöthy László azonban azt javasolta, vidéken kezdje meg karrierje építését. Egerben kapott szerződést, ahol öt hét alatt több sikeres operettben is szerepet kapott. Nagyapja, Latabár Kálmán Árpád, aki a Várszínház mindenes felügyelőjeként dolgozott, beajánlotta őt a korábban csődbe ment teátrum új igazgatójánál, Czakó Pálnál. Tizenkilenc évesen, az egri közönség kedvence a János vitéz francia királyaként búcsúzott korábbi társulatától. A Várszínházban több tucat operettben alakított főszerepet, öccsével, Árpáddal pedig több önálló estet is szerveztek. A kritikusok azonban nem foglalkoztak az újranyitott színházzal, így a közönséghez sem jutott el a Latabár testvérpár művészete. A Várszínház ismét anyagi gondokkal küszködött, így egy nap még az áramot is kikapcsolták.

1924-ben Latabár Kálmánt a család egyik ismerőse beajánlotta a Fővárosi Operettszínházba. Testvérével akrobatikus előadásokat tartottak, egyedi produkciójukra egy színházi ügynök, Monsieur Berlin is felfigyelt. 1927-ben a testvérpár fellépett a párizsi Moulin Rouge őszi évadában, hamarosan pedig Európa szerte ismertté váltak. Még Dél-Afrikában is turnéztak.

1928-ban a testvéreket Max Reinhardt, a korszak legbefolyásosabb rendezője szerződtette le Berlinben és úgy gondolta, Európa két legkiválóbb fiatal színészét kaparintotta meg színházába.

Hazai sikerek

1931 nyarán Latabár Kálmán és öccse, Árpád úgy gondolták, hazatérnek Magyarországra, ahol a szívükhöz legközelebb álló revükben vállaltak szerepet. Kálmán kiemelkedő tehetsége abban rejlett, hogy minden szerepére úgy készült, mintha az lenne az első és az utolsó. Tánctehetsége miatt Fred Astairhez hasonlították, komikusi képességei miatt pedig gyakran aposztrofálták a magyar Charlie Chaplinként.

Sikeres előadásaik sorra követték egymást, a táncos-komikus előadások elnyerték a közönség tetszését. Az 1910-es években virágkorukat élő operettek, mint a Csárdáskirálynő vagy a Mágnás Miska korszaka leáldozóban volt, ugyanis a nézőknek már elegük volt a folytonos múltba révedésből, de a valósággal továbbra sem akartak szembe nézni. A rendezők a műsort igyekeztek újszerű, modern jazz-operettekkel színesíteni, amikben Latabár Kálmán egyre nagyobb szerepeket kapott. Korábbi tapasztalatait, amit a varietékben és a cirkuszi előadásokon szerzett, kiválóan tudta hasznosítani. Gyakran még extra jeleneteket is játszottak testvérével egy-egy darabon belül. Jelmezét elsősorban sajátos, nyughatatlan mozgása és egyedi nyelvhasználata jelentette. Komikussága mellett szívbemarkoló drámai képességek jellemezték, amellyel megnevettette a közönséget, de kiütközött belőle a világ dolgai elől menekülő nyugtalanság is. Újszerűségét a kritikusok többsége elismerte, az 1930-as években hazai és külföldi színpadok állandó szereplője és belekóstolt a filmezésbe is.

Szondy Birivel 1939-ben. Forrás: Fortepan

Miután Magyarország belépett a II. világháborúba, a filmművészetben stílusváltás veszi kezdetét: a szövegközpontú vígjátékokat felváltották a bohózatok, amelyek teljesen elrugaszkodtak a valóságtól, és amiben a képtelen helyzetekre a szereplők is lehetetlen módon reagáltak. Ez a stílus kifejezetten jól állt Latabár Kálmán karakterének, energikus személyisége tökéletesen hozta azt a szerepet, amit a bohózat megkívánt. A színész szinte teljes alkotói szabadságot kapott, gyakran eltért az eredeti forgatókönyv szövegétől és belevitte saját stílusát és szövegét. Az 1943-as Egy szoknya, egy nadrág és az 1944-ben bemutatott Afrikai vőlegény című filmekben is remekelt és biztosította számára a művészi kiteljesedést.

Magánélete

1937-ben egy előadás után, meghajlás közben feltűnt neki a közönség első sorában ülő, a nála 18 évvel fiatalabb Walter Katalin. Az előadás után együtt vacsorázott a lány családjával, hajnalban pedig a lánykérés is megtörtént. Latabár Kálmán megígérte jövőbeli apósának, hogy minden megkeresett pengője után 99 fillért Katónak ad. Esküvőjüket a bazilikában tartották, egy évvel később pedig megszületett Kálmán nevű fiuk, aki később maga is színész lett. Egy lánya is született, Katalin, aki édesapjáról egy interjúban elmesélte, hogy otthon készült fel minden szerepére. „Órákon át gyakorolt a tükör előtt. Figyelte a mimikáját, grimaszokat vágott. Aprólékosan, percre pontosan kidolgozta a jeleneteit. Bezárkózott a szobájába szerepet tanulni, ilyenkor nem zavarhattuk. Mindig vitt valami újat az előadásba, sohasem játszott semmit kétszer ugyanúgy. Nem bízott a rutinban, pedig volt neki, azt elhiheti. Ha nem szerepet tanult, akkor az aláírását gyakorolta. Aztán amikor kidolgozott egy új számot, bement a színházba, odament a kellékesekhez, a vécés nénikhez, a jegyszedőkhöz, és bemutatta nekik. Ha ők nevettek rajta, akkor megtartotta a produkciót, ha nem, kivette. Ilyen volt mindig: az egyszerű embereket viccelte meg először.”

Családja körében nyugodt életet élt, nyaranta Siófokon pihentek, a színész gyakran a nyaralásról is fellépésekre járt. Mélyen vallásos ember volt, aki vasárnaponként misére járt, gyakran pedig az ágya mellett térdelve, imádkozás közben nyomta el az álom.

Latabár Kálmán és felesége, előttük kisfiuk, balra id. Latabár Kálmán 1940-ben. Forrás: Fortepan

Két rendszer között

Latabár Kálmánt a nyilas és a kommunista rezsim sem kímélte. 1941-ben Budapest polgármesterétől tanúsítványt kapott, miszerint nem zsidó, ennek ellenére 1944-ben egy róla megjelent cikkben mégis azt írták, művészete „méregként hat a társadalomra”. A cikk megjelenése után nem játszhatta el a Fővárosi Operettszínházban új szerepét, Lehár Ferenc Luxemburg grófjának Sir Basilját. A nyilas hatalomátvétel után édesanyját – aki fia családjával élt – a szomszédok bújtatták. Latabár Kálmánnak ebben az időszakban alakult ki súlyos cukorbetegsége.

A háború végén az Operettszínház új igazgatója, Fényes Szabolcs kínált neki szerződést és szerepet, amit a színész csak óriási gázsiért lett volna hajlandó elvállalni. Azt mondta, meg kell fizetniük, amiért elvették tőle Sir Basil szerepét.

Latabár Kálmán és Szokolay Olly Fényes Szabolcs Manolita című darabjában a Fővárosi Operettszínházban. Forrás: Wikimedia

A színházak államosítása után Gáspár Margitot nevezték ki az ország elsőszámú operett-teátrumának igazgatójává, aki igyekezett megvédeni a múlt korszak színészóriásait, miután számon kérték rajta, miért nem rúgta ki őket. Az államosítás után az operett műfajára is nehéz időszak várt, arra ugyanis úgy tekintettek, mint a nyugati kultúra termékére, amitől meg kell szabadítani a munkásokat. A Szovjetunió által megszállt országokban teljesen betiltották az operetteket, egyedül Magyarországon engedték színre, bizonyos feltételekkel. Ennek oka, hogy a műfajnak hazánkban nagyobb múltja volt, mint a többi közép-európai országban, emellett olyan színművészek képviselték, akiket nem lehetett nélkülözni. Ilyen volt Honthy Hanna, Feleki Kamill és Latabár Kálmán is. Az operett végleges betiltása helyett inkább úgy alakították át a darabokat, hogy azok megfeleljenek a dolgozók eszméjének. Gáspár Margit még a klasszikus operetteket is átdolgozta, az egyiket azonban még így is le akarták vetetni a műsorról, amiért abban Latabár is szerepelt. A színigazgatónő személyesen hívta meg Gerő Ernőt az egyik előadásra, ami elnyerte a politikus tetszését, így a darabot tovább játszhatták.

Ennek ellenére több sokadrangú színész nehezményezte, hogy Latabár Kálmán színpadon állt és gyűlést is tartottak a színész irritáló játéka miatt. Gáspár Margit levélben kérte meg Rákosi Mátyást, hogy döntsön a színész ügyében. Rákosi a korszak legfőbb kultúrpolitikusát, Révai Józsefet küldte el Latabár Kálmán egyik előadására… 1950. március 15-én a színész Kossuth-díjat kapott, valamint felajánlottak számára egy „kiürült” villát, amit azonnal visszautasított. Még ugyanabban az évben Érdemes Művész kitüntetéssel jutalmazták tehetségét.

A szakmai körök azonban továbbra is támadták Latabárt modorossága miatt. Politikai szemináriumra akarták küldeni, ami alól azonban Gáspár Magit közbenjárásának köszönhetően felmentették. Az 1950-es években több kommunista propagandafilmben is szerepet vállalt.

1953-ban fegyelmi bizottság elé állították, amiért részt vett egy fogadáson, amit a török nagykövet egyik képviselőjének tiszteletére rendeztek. A szakmai szervezet el akarta ítélni emiatt, de a minisztérium megkegyelmezett neki azzal a feltétellel, ha jól dolgozik.

Egészségi állapota ekkor egyre inkább romlani kezdett, Gáspár Margit pedig félteni kezdte, ezért egyre kevesebb szerepet adott neki. Az igazgatónőt 1957-ben Fényes Szabolcs váltotta posztjában, aki ideológiai okokból mellőzte Latabárt: 1968-ig mindössze 9 bemutatója volt. Miután fellépései megritkultak, egyre több vidéki haknizást vállalt, hogy fenn tudja tartani családját. Ezért a „pénzhajhászásért” a Népszabadság hosszú cikkben bírálta.

Az 1960-as évek végén cukor- és szívbetegsége miatt egyre gyakrabban feküdt kórházban. 1970. január 11-én halt meg.

Latabár Kálmán szobra a Nemzeti Színház előtt a Bajor Gizi parkban. Forrás: Wikimedia