"Torz lelkű, bosszúálló, barátait hátba szúró diktátor, aki emberi sorsokat, pályafutásokat tett tönkre." "Progresszív színházi újító, akit színészek és rendezők generációi tiszteltek mesterükként." "Tehetségtelen kókler, aki az egész magyar színházi fejlődésnek súlyos károkat okozott." "A legfelkészültebb Nemzeti-igazgató, aki megvédte az intézményt a kötelező stréberdrámáktól, csellel, furfanggal óvta az intézmény rangját a legdemagógabb időkben." Ellentmondásos vélemények, mégis mindet róla fogalmazták meg. Összetett karakter, akinek ars poeticája szerint az az igazi színház, ami meg akarja változtatni a világot. Emberként és színészként megoszlottak róla pályatársai álláspontjai, azonban az sem elképzelhetetlen, hogy mindegyik ő volt.
Fiatalkora
Major Tamás 1910. január 26-án született Újpesten. Tévesen elterjedt róla, hogy zsidó származású, valójában azonban római katolikus kisnemesi családba született. Édesanyja, Majorné Papp Mária Horthy Miklós köreihez tartozott, 19 évesen ő fogadta a fővárosban: verseket írt a kormányzó és a hadsereg tiszteletére. Irredenta színdarabokat írt, valamint ifjúsági előadásokat szervezett a Városi Színházban. Hatására a fiatal Major is gyakran járt színházba, ami akkora hatást gyakorolt rá, hogy előadás után otthon utánozta a színészek játékát.
Elsőéves főiskolai hallgatóként minden délelőtt Hevesi Sándor mögött ült a Nemzeti Színház előadásainak próbáin, és tőle kapta első kisebb szerepeit is. Első mellékszerepét kéthónapos színi növendékként kapta meg a Szentivánéji álomban. 1930-ban szerzett oklevelet a Színművészeti Akadémián, 1931-ben szerződött a Nemzeti Színház társulatához.
A színészek a maguk módján politizáltak. Major számára ez akkor kezdődött, amikor leszerződött a Nemzeti Színházhoz, ahol a baloldali fiatalok között találta meg önmagát Gobbi Hilda, Várkonyi Zoltán és Ungváry László társaságában. Nyolc éven keresztül Olty Magda színművésznővel élt együtt, akinek nevelőapja Bánóczi László szociáldemokrata városi képviselő volt. Az ő társaságával esténként a Simplon kávéházban találkozott. Az összejövetelekre Reinitz Béla is eljárt. Emellett baráti kapcsolatot ápolt József Attilával, Radnóti Miklóssal és Hont Ferenccel. Fiatal kommunista színésztársaival esténként a Kulacs Vendéglőben találkoztak, ami a Népszava baloldali újságíróinak, színészeknek, Radnóti Miklósnak, Barcs Sándornak és Hont Ferencnek is törzshelye volt, továbbá Seress Dezső szerzeménye, a híres Szomorú vasárnap című dal is itt született. Várkonyi Zoltánnal Molière-t fordítottak, akiben felfedezték a társadalmat megváltoztatni kívánó hatást. Vígjátékaiban a leleplező, felháborító, lázító, mozgósító szándékot látták.
1939-től szervezkedett a háborúba sodródás ellen, majd a kilépés mellett agitált munkásotthonokban és gyűléseken. Többször is feljelentették kommunista szervezkedés miatt. Ezeket az ügyeket Németh Antal, a Nemzeti Színház igazgatója segített elsimítani. A baloldali gyűléseket Olty Magda lakásán tartották. Ezeken részt vett Kasztel András, a Népszava szerkesztője, Kállai Gyula, Gosztonyi János és Reinitz Béla is. A Városi Színházban az édesanyja által szervezett darabokat nívótlannak ítélte meg, így baloldali színésztársaival átvette a rendezést: kötelező olvasmányokat és klasszikusokat játszottak. Megalakították az orrgitt-egyletet Várkonyi Zoltánnal (orgittel különböző orrokat lehetett készíteni, emellett vattából is készítettek különböző maszkokat), amelynek lényege a ripacsok elleni lázadás, akik szerintük akkoriban a Nemzeti Színház nagy részét képezték. Ezzel tüntettek azok ellen, akik csak elmondták, és nem előadták a szerepüket.
Politikai tevékenysége
1944-ben a németek bevonulása után illegalitásba kényszerült, és Rigó Jancsi fedőnéven dolgozott Péter Gábor beosztottjaként. Színpadi maszkokkal és vastag, tömött fekete bajusszal álcázta magát, hamis személyi igazolványában Maróthy Gábor hadüzemi tisztviselő neve szerepelt. Röpcédulákat nyomtatott, agitált, szervezkedett, lakást szerzett titkos megbeszélésekre. Ebben az időben Németh Antal is kiállt mellette: mikor Majort a színházban kereste a rendőrség, Németh azt állította, hogy szívbetegsége miatt Balatonfüreden kezelik, és nem is szabad háborgatni. Ennek hatására két hónapon keresztül nem is keresték.
Budapest ostroma alatt a Nemzeti Színház pincéjében bújt el Várkonyi Zoltánnal és Gobbi Hildával. Az épülete viszonylag kis sérülésekkel vészelte át a harcokat.
1945. február elején bátyja, Major Ákos hadbíró hozta meg az első halálos ítéletet, amelynek nyomán február 4-én az Oktogonon a lámpavasakra akasztották fel nyilvánosan 124 rendbeli gyilkosságért Rotyis Józsefet és Szívós Sándort, a 401-es különleges munkásszázad keretlegényeit. A későbbiekben ő ítélte halálra a háborús főbűnösök nagy részét is.
1945 februárjában a Nemzeti Színház fiatal kommunista színészeinek kezdeményezésére megalakult az Ötös Bizottság, melynek tagjai Major Tamás, Várkonyi Zoltán, Gobbi Hilda, Both Béla és Oláh Gusztáv voltak. Feladatuk a háború utáni színházi élet újjászervezése volt, Major pedig később tagja lett a Művészetpolitikai Bizottságnak – Lukács Györggyel és Kállai Gyulával –, valamint a Színházi Szakbizottságnak is. 1945 áprilisában felkerült a neve azoknak a listájára, akiket a Magyar Kommunista Párt az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe küldött Budapestről. Az ő neve mellett szerepelt még Lukács György filozófus, Kádár János műszerész és Péter Gábor szabó is. A későbbiekben Major parlamenti képviselő is volt 1949–1953, majd 1958–1971 között több választókerületben.
1947-től tanított a Színművészeti Akadémián.
1950-ben meghívást kapott a pártközpontba, ahol az egész bizottság előtt kellett egy József Attila matinét rendeznie. Az előadást Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály, Révai József, Mátyás László és több magyarul beszélő tiszt is megtekintette. Ettől kezdve minden gyűlés előtt kötelező volt József Attilát szavalni.
A Nemzeti Színház igazgatójaként
Saját bevallása szerint senki sem ment oda hozzá személyesen, hogy kinevezze a Nemzeti Színház igazgatójává, természetes volt, hogy mindenki hozzá fordult. Egy idő után Teleki Géza kultuszminiszter érdeklődött, hogy ki nevezte ki. Kérdésére Major azt felelte, hogy senki, de dolgozni kellett, és így alakult. Keresztury Dezsővel később volt is amiatt nézeteltérése, hogy a Kultuszminisztériumból senki sem nevezte őt ki hivatalosan. Mások elmondása szerint Major egyszerűen besétált az épületbe, és közölte, hogy mostantól ő a főnök. Mivel Vorosilov marsall támogatta, senki nem mondott ellent neki.
Igazgatói kinevezése után a Bánk bánt tűzte műsorra a háború utáni első előadásként, majd hatalmas tisztogatásba kezdett a színházban. A társulat felét elküldte, helyükre új kollégákat szerződtetett. A Sopronkőhidáról hazatérő Jávor Pál is szerette volna visszakapni régi helyét a Nemzeti színpadán, Major azonban már nélküle képzelte el színházát. Rózsahegyi Kálmán parasztszínészt szintén elutasította, ezzel kapcsolatban így emlékezett vissza: Rózsahegyit én elküldtem, és ma is elküldeném, mert ő egy ilyen műparaszt, uraknak kedveskedő paraszt volt. Akkor már nem is nagyon volt helyünk. Parasztnak meg ott volt Bihari Jóska. Szintén ő küldte el a színháztól Tímár Józsefet is, aki 1949. december 31-én ittasan szavalta el a Szózatot, a Még jőni kell, még jőni fog / Egy jobb kor kezdetű sorokat pedig sokkal erőteljesebben nyomta meg, előre is lépett, ami a közönség vastapsát eredményezte. Ezután azzal vádolták, hogy fasiszta módon szavalta el a Szózatot, eltiltották a színpadtól. Később vasesztergályosként dolgozott. Az általa elküldött színészek helyére újakat szerződtetett, mint például Ferrari Viola, Sinkovits Imre, Gábor Miklós, Ruttkai Éva, Bánffy György és kedvence, Törőcsik Mari. Rendezőként újfajta koncepciót próbált bevezetni, újfajta kapcsolatot szeretett volna kiépíteni a közönséggel. Illyés Gyula, Németh László és Nagy Lajos darabjait elvitte új közönségéhez Kispestre, Pécsre, Szegedre, az óbudai gázgyárba, a tatai bányászokhoz és a MÁV Főműhelyébe is. Mindenhova, ahol munkások dolgoztak, célja ugyanis az volt, hogy a dolgozókat beszoktassa a színházba. A háború utáni első Hamletet Gellért Endrével vitte színre, marxista koncepcióját Révai Józseffel egyeztette.
Ugyanakkor baloldalról is rendszeresen támadták, mivel nem adott elő olyan szovjet darabot, amit rossznak ítélt meg. Emiatt a pártban úgy gondolták, szabotál, és támadták, amiért nem elég osztályharcosak azok a darabok, amelyeket színre vitt.
Az évek során minden korábbi harcostársával szembe került. Gellért Endre főrendező túl tehetséges volt, ami veszélyeztette Major egyeduralmát. Marton Endrével rendszeresen egymás ellen rendeztek, örökös háborúzásuk miatt kettéoszlott a társulat. Gobbi Hildát 1959-ben elküldte a Nemzetiből, állítása szerint a szocialista erkölcsökkel ellentétes életvitele miatt. Minden színésztársáról káderlapokat és jelentéseket írt – ezeket a színészek az 1956-os forradalom alatt elolvashatták. (A színészek forradalmi bizottságában volt Szörényi Éva, Bessenyei Ferenc, Sinkovits Imre és Raksányi Gellért is.) Gobbi Hilda erkölcstelen és destruktív magatartása miatt komoly nehézséget okozott a társulat fejlődésében, Karinthy Ferenc dramaturgot pedig megbízhatatlan és ingadozó trockistaként jellemezte. Majort 1956. október 31-én leváltották – visszaemlékezése szerint Darvas Iván golyószóróval fenyegette: ha nem mond le, lelövi –, de a forradalom leverése után visszakerült a Nemzeti Színház igazgatói székébe.
A Rajk-per
Rajk László és Major Tamás jó barátok voltak, emiatt a Rajk-perben komolyan szorult a hurok a nyaka körül. Rajk nyaralót biztosított a Nemzeti Színháznak Siófokon, Major pedig egy gyűrűt adott barátjának a színházból, amelyet a Farkas–Ratkó-díjjal szoktak adni. Ebből hatalmas botrány lett, Majort bűntársnak és bűnösnek ítélték a perben. Péter Gábor ráadásul nem kedvelte Major feleségét, a festőnő Beck Juditot, akinek rajzai és skiccei Rajknál voltak, és majdnem dokumentumként szerepeltek a perben. Révai József intézkedésének köszönhetően nem került komolyabb bajba: az ÁVH engedte működését, de folyamatosan figyelték és nyilvános rendezvényeken nem léphetett fel. A Nemzeti Színházban ráadásul egyre gyakoribbak voltak az olyan szakszervezeti és pártgyűlések, amelyek személyével foglalkoztak.
Végül öthónapos pártiskolára küldték a Karolina útra, melynek elvégzése után behívták a párt kulturális osztályára, hogy leváltsák. Helyére Gellért Endrét szerették volna kinevezni, aki azonban nem vállalta a feladatot, és mivel Révai József továbbra is kiállt Major mellett, így maradhatott igazgatói pozíciójában. Tudta, ha leváltják, le is tartóztatják. Ameddig az igazgató a pártiskolán volt, Péter Gábor rendszeres látogatója volt a Nemzeti Színháznak, és különösen jó viszonyt alakított ki a társulat és az ÁVH között.
Véglegesen 1962-ben került új igazgató a Nemzeti Színház élére. Major színészként és rendezőként maradhatott Marton Endre mellett. Társulatával ekkor már nem szívesen dolgozott együtt, és az 1956-os forradalom sérelmei is folyamatos feszültséget gerjesztettek a társulat körében. Major még saját tanítványaira sem mert komolyabb és nagyobb feladatokat bízni, a szereposztás pedig több esetben is vitatható szempontok alapján történt. Rendezéseiben a brechti színházat szerette volna megérteni, Marton rendezéseiben pedig színészként kapott szerepet.
1982-ben végleg otthagyta a Nemzeti Színházat és az újonnan alakuló Katona József Színház alapítója lett korábbi harcostársával, Gobbi Hildával. 1986. április 13-án hunyt el, 76 éves korában.
Színészként Kossuth-díjat kapott 1948-ban és 1955-ben, 1950-ben Kiváló Művész kitüntetéssel jutalmazták, 1969-ben pedig SZOT-díjat kapott. 2002 óta szobra áll a Nemzeti Színház parkjában.
Irodalom:
Antal Gábor: Major Tamás. Budapest, Népművelési Propaganda Iroda, 1982.
Koltai Tamás: Major Tamás. Budapest, Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, 1986.