1945 elején nem kis megrökönyödést keltett a hír, miszerint lába kélt a szegedi egyetem Budapestre szállított rádiumkészletének. Bár a visszavonuló németek elől – akik igyekeztek minden mozdíthatót magukkal vinni – sikerült elrejteni, néhány tolvaj mégis meglovasította a szegedi tartalékokat. De miért is volt fontos a rádium? Mivel ez az anyag magától fénylik, a vele lefestett tárgyak – legyen az fegyver, óra, csokoládé, cigaretta vagy fogkrém – értékesebbé, eladhatóbbá váltak, ugyanakkor hihetetlen károsak is voltak a szervezetre.

Egy szerencsésen megmenekült auschwitzi túlélő visszaemlékezéseit olvashatjuk a Népszava idézett cikksorozatában. Elmondásainak valóságát a korszak kutatásai igazolták: számos publikáció született a Harmadik Birodalom rémtetteiről, és örökítette meg a koncentrációs táborok világát. A főbűnösök pere 1946-ban kezdődött meg, sokakat azonban nem sikerült a vádlottak padjára ültetni, így az alább említett Josef Mengelét sem.

A második világháború alatt több mint 6 millió ember vesztette életét a holokauszt során. Az áldozatoknak nemcsak a koncentrációs táborokban kellett szörnyű atrocitásokat elszenvedniük, hanem már sokkal korábban, lakóhelyükön is. Az alábbi írás kendőzetlenül írja le a budapesti Teleki tér környékén élő nőkkel szemben elkövetett rémtetteket.

Az 1945-ben megalakult politikai rendőrség a kommunista párt ökleként működött egészen 1956-ig. Tagjai a pártból kerültek ki, továbbá mindenkinek be kellett lépnie a pártba, amennyiben a politikai rendőrségben akart dolgozni. Kezdetben párhuzamosan működött mellette a budapesti rendőrség is, amelyet szépen lassan felszámoltak, majd a Politikai Rendészeti Osztállyal egybeolvadt. Feladata nemcsak a fasiszta karhatalom tagjainak felkutatása volt, hanem ellenőrizte – és bíróság elé is citálta – mindazokat, akik a Horthy-rendszerben e területen dolgoztak, vagy éppen a csendőrség szolgálatában álltak.

A háborús bűnösök felelősségre vonása 1945. január–februárban kezdődött meg. Fülöp Imre nyilas párttag perének tárgyalását Szegeden folytatták le, halálbüntetést kapott. Fülöpöt kínzással, sikkasztással és a részére kiutalt lakás berendezésének eladásával vádolták meg.

Az 1945-ben megalakult Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitányságának Politikai Rendészeti Osztálya a háborús bűnösök és segítőik felkutatását az ostrom elvonulása utáni elsődleges feladatának tekintette. Mivel megalakulása óta a Magyar Kommunista Párt legfőbb szerveként működött, a párt érdekében nemcsak a háborús vétkeseket, hanem saját politikai ellenfeleiket is szívesen látta a vádlottak padján. Kérdés tehát, hogy az irattár dokumentumaiban fellelhető tényleges elkövetők és az utólag „bűnössé tett” személyek aránya mennyi is lehetett valójában.

A második világháború utolsó, Magyarország elleni légitámadására 1945. március 27-én került sor. A nyugati szövetségek ezen a napon Szombathely mellett az ausztriai Bécsújhelyet, közép-németországi gyárakat és vasútvonalakat is bombáztak. A támadások célja a nyersanyag- és az utánpótlás-szállítás teljes elvágása, valamint a gyárak termelésének ellehetetlenítése volt.

1945\ márciusának végén indult meg a háború „utolsó menete” a magyar területeken. A Vörös Hadsereg elfoglalta Győrt és Komáromot, az utóbbi város Duna-hídját a visszavonuló németek március 28-án felrobbantották. Másnap, miközben keletebbre már megkezdték a földosztás végrehajtását, a szovjetek bevették Zalaegerszeget és Szombathelyet, ezzel egy időben áttörték a német védelmi rendszert, a Margit-vonalat, és ekkor menekült el Szálasi Ferenc társaival együtt Dél-Németországba. Az események megszámlálhatatlan szálon futottak ebben a hónapban: egyes városok még német megszállás alatt álltak, onnan 200 kilométerre azonban már egy új rendszer alapjait fektették le.

A Tiszántúli Népszava 1945. márciusi cikkében egy debreceni véradóközpont életébe nyerhetünk betekintést: a szerző maga is átesett a procedúrán, miközben figyelte az ott megjelent embereket. A központban főként nők foglaltak helyet, nem meglepő ez annak tükrében, hogy férfi hozzátartozóik ekkor még feltehetőleg a háború résztvevői. A leadott vérért cserébe utalványokat, pénzt adtak, amelyet élelmiszerre lehetett beváltani. A hálás magyar nép inkább a túléléséért adta vérét, mintsem a Vörös Hadsereg „felszabadító” tevékenységéért.

Szemfüles cikkírónk nem csupán örömének adott hangot e cikkben, hogy újra működik a debreceni kölcsönkönyvtár, hanem kritikát is megfogalmazott a könyvekkel és a könyvtár igazgatójával szemben. Nagy bánatára a katalógusban még a rendszer és a politikai helyzet változása után is megtalálhatóak voltak azok a könyvek, amelyek az 1920-as években születtek, és nem éppen a Szovjetunió dicsőítését tűzték ki célul. Mivel ez a bírálat a sajtó hasábjain is megjelent, könnyen elképzelhető, hogy Békési Imre könyvtárvezetőre a „fűszerszakma”, „bűnös” könyveire pedig a bezúzás várt.