A Tiszántúli Népszava 1945. márciusi cikkében egy debreceni véradóközpont életébe nyerhetünk betekintést: a szerző maga is átesett a procedúrán, miközben figyelte az ott megjelent embereket. A központban főként nők foglaltak helyet, nem meglepő ez annak tükrében, hogy férfi hozzátartozóik ekkor még feltehetőleg a háború résztvevői. A leadott vérért cserébe utalványokat, pénzt adtak, amelyet élelmiszerre lehetett beváltani. A hálás magyar nép inkább a túléléséért adta vérét, mintsem a Vörös Hadsereg „felszabadító” tevékenységéért.

A Kossuth Lajos utca 5. szám alatti ház első emeletén működik a Vörös Hadsereg debreceni véradóközpontja. Már korán reggel igen sokan álldogálnak, üldögélnek az előszobában, férfiak és nők, akik valamennyien vért ajánlanak a Vörös Hadsereg sebesült katonái részére. Van köztük 16 éves lány és 50 éves férfi, diákok és munkások. Megállapítható, hogy a nők vannak többségben, hiába, ők vállalkozó szelleműek és bátrabbak, mint a férfiak.

Az irodában egy fiatal katona veszi fel a személyes adatokat. Az adatok felvétele után hármasával-négyesével átmegyünk az orvosi szobába, ahol [egy] orosz orvosnő az előzetes vizsgálatot tartja. Leültet, az ujjunk hegyéről néhány csepp vért vesz. A vért egy tányéron különböző vegyszerekkel keverve megállapítja, hogy ki-ki melyik vércsoportba tartozik. Néhány gyengébb idegzetű már itt sápadozni kezd, de azután csakhamar rájön, hogy veszélytelen az ügy.

Miután megállapították, hogy az A II. vércsoporthoz tartozom, átmegyek a műtő előszobájába, ahol két ápolónő fogad. Tetőtől talpig steril fehér vászonruhába öltöztetnek, így megyek be a műtőbe.

Felfekszem a műtőasztalra, jobb karomat lemeztelenítik, sterilizálják és bejódozzák. Utána a felsőkart egy gumicsővel elkötözik, majd az érbe egy vékony tűt szúrnak. A tűre erősített csövön keresztül a vért egy ampullába vezetik. Az egész véradás három-négy percig tart, miközben semmi fájdalmat nem érzek. Utána [a] karomat bekötözik, leszállok a műtőasztalról. Újabb adatfelvétel, kezembe nyomnak egy utalványt, levetem a vászonruhát, és megyek ki a véradó kollégák közé.

Az újoncok izgatottan érdeklődnek, sietve megnyugtatom őket. Egy fiatalember, egyetemi hallgató nevet az újoncok izgalmán, ő már harmadszorra ad vért. Mondja is az érdeklődőknek, hogy mire ők harmadszorra műtőasztalra fekszenek, már egyáltalán nem lesznek izgatottak.

Az irodában komoly pénzösszeget és cukorra, vajra, lisztre, húsra szóló utalványt adnak a véradóknak. Négyszázötven köbcentiméter vérért ötszáz pengőt, fél kiló cukrot, fél kiló vajat, fél kiló lisztet, fél kiló húst, feleannyi vérért feleannyi pénzt és 30-30 deka élelmiszert adnak, amelyet a Vörös Hadsereg gazdasági hivatala azonnal kiutal. Mindezért összesen fél órát töltöttünk el a rendelőben.

A Vörös Hadsereg katonái töméntelen vért áldoztak és áldoznak ma is Magyarországért, a magyar nép szabadságáért. A legkevesebb, amivel hálánkat bizonyíthatjuk, hogy mi is adunk néhány köbcentiméter vért, amely szükség esetén a Vörös Hadsereg egy sebesült hősének életét mentheti meg.

Tiszántúli Népszava