Melyik évjárat a legkapósabb? Nem, sajnos nem borokról beszélünk. Születési idő alapján kategorizált gyerekekről, akiket a frontra hurcoltak a nyilasok. Napjainkból visszatekintve, tudva, hogy a korabeli újságírást kőkeményen felügyelő Vörös Hadsereg és Szövetséges Ellenőrző Bizottság „istene” leginkább Sztálin volt, meglepő hasonlatra ragadtatta magát az ismeretlen szerző: „Olyan ez, mint amikor Heródes legyilkoltatta Jézus nemzedékét. De még ennél is kegyetlenebb talán. Mert akkor egy évfolyamot gyilkoltak le, nálunk pedig a mi heródeseink tíz évfolyamot kergettek a mészárszékre.” Bár a cikk az elvárásoknak megfelelően propagandaízű, szívszaggató, amiről beszámol.

Az 1945. január 20-án aláírt fegyverszüneti szerződés értelmében Magyarországnak vissza kellett vonnia csapatait az 1938 előtti határokra, a háború előtti és alatti területváltozások pedig érvényüket vesztették. Bár ez a rendelkezés csak a békekonferencia döntéséig volt hatályos, a szovjet állásponttal azonosuló Magyar Kommunista Párt véglegesnek tekintette, s ehhez igazította retorikáját is: „szakítva az irredenta politikával [...] a demokrácia nagyszerű érzésében oldódjanak fel ellentéteink, egyszer már őszintén, hátsó gondolatok nélkül közeledjünk egymáshoz, s rendezzük közös dolgainkat.” Ez a Magyarország és szomszédai közötti „békés rendezés” szándékát sürgető cikk ugyanabban a lapban és közel ugyanabban az időben jelent meg, mint azok az írások, amelyek a svábok kitelepítését, földosztásból való kiszorítását szorgalmazták.

A kommunisták számára a sváb kitelepítési propaganda jó eszköz volt arra, hogy önmagukat „nemzeti” pártként tüntessék fel, továbbá hogy a földreform keretében a kitelepítés nyomán felszabaduló földterületeket is feloszthassák. Politikai megfontolásaik között szerepelt még a kommunistaellenes pártok potenciális szavazószámának csökkentése, a svábok közül ugyanis a Horthy-időkben sokan a fasiszta pártokat támogatták. Egyenlőségjelet tenni – ahogyan e cikk szerzője tett – a magyarországi németek és a hithű nácik közé azonban nemcsak morálisan bizonyult aggályosnak. Hamarosan jelentkezett a „bumeránghatás”: a németek kiutasítása Magyarországról példaként és igazolásként szolgált a magyarok Csehszlovákiából való kiutasítására.

„A tetű a halottat és lázas beteget elhagyja, és új áldozatot keres magának” – nyilatkozta a Népakaratnak az esztergomi tisztifőorvos a véres harcok után érkező újabb megpróbáltatásról. A háború és az azt követő nélkülözés idején katonák és civilek egyaránt szenvedtek a tetvektől, hiszen gyakran nem volt hol tisztálkodniuk, nem válthattak alsóneműt, ruhát. A kiütéses tífuszt hordozó ruhatetű pedig a rossz higiénés körülmények között élő, túlzsúfolt közösségekben fordul elő. A parazita által terjesztett betegség „halálozási arányszáma” az orvos szerint 1945 tavaszán hatvan százalékos volt. Milyen kegyetlen dolog túlélni a háborút, hogy aztán elvigyen a tífusz.

A bomba ütötte kráter az esztergomi uszoda előtt a gyorsan feledni vágyott háború utolsó sebhelye, amely az ígéretek szerint hamarosan végleg begyógyul – ebben a cikkben minden az újrakezdés öröméről szól. Bár a kabinok ára kissé borsos, ki ne akarna fürdeni a „szép tavaszi nap fényében” és a „kristálytiszta vízben” a poros, füstös rémálom után? A kikapcsolódás puszta lehetősége a háborút követően eleve reklámértékű volt.

1944. október 16-án nevezték ki Szálasi Ferencet miniszterelnökké, ezen az októberi hétfőn elszabadult a pokol a zsidó lakosság számára. A következő hónapban Vajna Gábor belügyminiszter kiadott rendeletére Budapesten, a VII. kerületben létrehozták a budapesti gettót. Egészen 1945. január 17-ig, a gettó felszabadításáig az itt összezsúfolódott zsidóságnak rendszeresen szembe kellett néznie a nyilas és német terrorral. Az alábbi cikk szerzője a munkaszolgálatot is megjárt Kellér Dezső.

A 20. század íróinak nagy hullámvölgyekkel kellett szembenézniük: a Nyugat népszerűsége a századforduló után fényesen ívelt felfelé, követték egymást az írónemzedékek, Csokonai utódainak azonban mindig nagy figyelmet kellett fordítaniuk az éppen aktuális politikai helyzetre. A háború okozta károk, a hatalomváltás sem kedvezett mindenkinek. Volt, aki „csendben éhezett tovább”.

Egy szovjet haditudósító tollából tudtuk meg, hogy a Vörös Hadsereg által elfoglalt észak-németországi Schwerinben mind a helyi lakosság, mind a németek által korábban elhurcolt ukrán női foglyok az első parancsra engedelmeskedtek a szovjeteknek. Habár a feljegyzései bizonyára idilli képet festenek az orosz–német együttműködésről, a háború elhúzódó évei miatt azonban nem volt elképzelhetetlen a kimerült lakosság, az új megszállók és az egykori foglyok kooperációja.

A hírhedt Andrássy út 60.-ban 1945 első hónapjaiban rendezkedett be az újonnan megalakult Magyar Államrendőrség Politikai Rendészeti Osztálya. Csordás Ferenc debreceni rendőrfőkapitány-helyettes beszámolója a nyilasterror maradványait és az új politikai rendőrség munkáját tárta az olvasó elé. Vajon ekkor már lehetett sejteni, hogy a „hírhedt vallatószoba” a következő években is jajkiáltásokkal lesz tele?

„Budapest segélykiáltását” meghallotta a „felszabadító” Szovjetunió. A moszkvai kormány – látva a német megszállás eredményeit – ellátási segélyt bocsájtott a magyar főváros és a bányavidékek részére. A Tiszántúli Népszava szerint a magyar nép nem győz hálálkodni a sok segítségért Kliment Vorosilov marsallnak, aki ezután még hosszú évekig „viselte szívén” a magyar nép és a Magyar Kommunista Párt sorsát.