„A náci ostobaság határtalan” – írta a Népakarat című szociáldemokrata napilap ma már ismeretlen szerzője, e mondat akár cikkének címe is lehetne. Tudósítás a „hitlerizmus” követőinek bűneiről, botladozásairól „a Szovjetunió hatalmas világerejét és jelentőségét” dicsérő újságíró tollából. Az írás állításával szemben az igazság az volt, hogy a náci vezetők nem Japánba akartak menni, inkább Argentínában és más dél-amerikai országban kerestek menedéket.

A „náci propaganda szemfényvesztő csalásainak” e rövid hír szerint a Vörös Hadsereg üdvös eljövetele vetett véget. A „felszabaduláspropaganda” margójára.

Milyen a békebeli bosszankodás? Csak az tudja, aki fogcsikorgatva káromkodott a háborúban. A szerző úgy számol be a véres csatározások utáni folytatásról, mint a költő a bársonyos tavaszi zsongásról: szavai pillangóként röpködnek a város felett. Esztergom üde kis teraszain mindenki boldog, hiszen az ínséges idők után „az üzletek előtt nagy kosarakban [várják őket a] vitaminok, azaz sóska és spenót, azaz paraj. És annyi van belőle, hogy mindenkinek jut egy főzet”. Az új idők hajnalán a „nap is pirosan és vörösen kel”, és már kora reggel elkapkodják a Népakarat című lapot (hogy, hogy nem, éppen azt, amelyben ez az anyag is napvilágot látott). A cikk a kommunista propaganda iskolapéldája, amely során a nép tudtára adják, hogy a nép boldog.

Mai napig rekordernek számítunk a pénzromlásban: a zimbabwei dollár 2008-as mélyrepülése után a történelem második legnagyobb mértékű inflációja ugyanis az 1946-os magyarországi. Sas Ferenc meglehetősen indulatvezérelt cikke ennek előszelében született, a „feketézők körmére” koppintás azonban aligha jelentett volna megoldást egy nemzetgazdasági méreteket öltő problémára. Minden bizonnyal voltak, akik az „üzérkedésből” hasznot húztak, ám a batyuzás sokkal inkább kényszermegoldás volt, mint számító üzleti megfontolás: 1945–1946 fordulóján a használhatatlanná vált pengő helyett szinte csak mindennapi szükségleti cikkekkel kereskedtek az emberek. 1 mázsa fűtőszén akkoriban például 30 kg krumplit vagy 1,5 kg sertés-, illetve baromfihúst ért. A csereberélés sokak számára az egyetlen esélyt jelentette a túlélésre, akadt, aki jegygyűrűjét volt kénytelen élelmiszerre váltani. Érdemes e cikk sorait összevetni Márai Sándor Budapesten rögzített tapasztalataival: „Pest sistereg az élettől. Hevenyészett üzletekben, kapuk alatt és az úttesten mindent árulnak, olyan cikkeket is, amelyeket már évek óta nem láttunk: malac, marha és borjú, Chanel parfüm, cipőpaszta, csokoládé, igazi tea és kávé, kockacukor, női ruhaanyagok, harisnya, cipő… A gettóból kimenekült zsidóság nagy erővel tevékenykedik, hozza az árut; néhány feketéző kereskedő ezekben a hetekben megmentette Pestet az éhhaláltól.”

Mozi volt, mozi lesz! Mindez alapvetően jó hírnek számított 1945 tavaszán, kérdés, hogy a háború sanyargattatásaiból ébredező korabeli közönség valóban német hadifoglyok menetelését vágyta-e a vetítővásznon látni. A férfiak nem istenek filmcím már valóban „békebelibbnek” hangzik, de a beszámoló erre az alkotásra nem pazarolt többet egy kósza megjegyzésnél. „Kultúrkritikával” inkább a nyilasokat illette, miközben udvariasan elejtette a cikk végén, mintegy lábjegyzetként, hogy „az állam igénybe veszi a mozik jövedelmét”, és az intézkedés alól csak a pártok mozgóképszínházai mentesültek.

„Pénz van, de elbújt” – ha ma jelentené ezt be a pénzügyminiszter, bizonyára futótűzként terjedne e hír az interneten, vicces, cinikus, felháborodott kommentek kíséretében. 1945 tavaszán azonban vélhetően senkinek sem volt kedve a magyar fizetőeszköz helyzetén derülni: a miniszter nyilatkozatában szereplő 100 és 500 pengős címletek néhány hónap leforgása alatt teljesen elértéktelenedtek; 1946 nyarán pedig már bagót sem ért a pénz, a milliókat, trilliókat, quadrilliókat az utcán söpörték. A stabilizáció egy régi-új pénznem, a forint és váltópénze, a fillér bevezetésével érkezett. A forint és a pengő cserearányát azonban úgy állapították meg, hogy a pengő beváltása teljesen értelmetlen legyen. Ilyen körülmények között művészet volt a megélhetés.

A háború után, a fegyverzaj elültével a lakosság szenvedései korántsem szűntek meg. Emberek százezrei tengődtek éhezve, fázva, a rekviráló szovjet katonák zaklatásainak kitéve. Az általános áru- és élelmiszerhiányon a kormány a háború alatt kötött terménygazdálkodás fenntartásával igyekezett segíteni, azaz a parasztok készleteit az állam különböző formákban (például termény- vagy zsírdézsma) elvonta. Ráadásul a mezőgazdasági árak növekedése 40–50%-kal elmaradt az ipari árak emelkedése mögött, ami azt jelentette, hogy a parasztságnak egységnyi iparcikkért dupla mennyiségű terméket kellett előállítania és értékesítenie. A városokban fenyegető éhhalál réméhez képest azonban a nehézkes vidéki lét még mindig ígéretesebb alternatíva volt. Bár a mezőgazdaság kollektivizálása kezdetben nem szerepelt a kommunisták célkitűzései között, az világos volt számukra, hogy földosztás nélkül nem nyerhetik meg maguknak a parasztságot; a Magyar Kommunista Párt ezért támogatta a földreformot a lehető legradikálisabb formában. Miként e cikk is mutatja, a svábokat kollektíven megbélyegző propaganda segítette a párt „nemzeti” színezetben való feltüntetését, illetve „a sváb föld magyar juss” szólam megideologizálását – még ha kissé kacskaringósnak is tűnt a visszavezetés a magyarság történelmi zsákutcáira.

Sört ide, bort ide... Ha van mibe. A háború okozta káoszban gyakorinak számított a különféle üzemek tulajdonainak „elkallódása”. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy az ismeretlen szerző szerint lehetőséget adtak a tolvajoknak az ellopott tárgyak büntetés nélküli visszaszolgáltatására. Az Esztergomi Borászati Egylet mindent bevetett az „elveszett” értékeinek visszaszerzése érdekében.

Az tudja igazán, mit jelent a szabadulás, aki volt már valaminek a foglya. Különösen magával ragadó a szabadság mámora, ha tömegeket érint. A nácik és a fasiszták bukása Olaszországban katartikus élménynek bizonyult a hétköznapi emberek számára. Azonban „magasan, szinte elérhetetlenül magasan, a szabadság, a teljes felszabadulás szabadságában” még nem volt téma a hogyan tovább. Az utcára tóduló tömeg sem sejthette, mit hoz a holnap...

„Rengeteg kormányprogramot hallottak életükben, melyekből semmi sem lett” – most azonban jönnek a „bezzegek” Esztergomban, és minden megváltozik. A cikk szerint véget ér a három kategóriával pontosan körülírható sundám-bundámok és az urambátyám rendszerek uralma: „már látjuk, ismerjük őket, s eszerint viselkedünk és intézkedünk”. A bűnbakok tehát megvannak, itt az idő, hogy a horizonton felbukkanjon egy újabb ideológia és egy újabb rend(szer), amely más lesz, mint a többi.