Nagykáta neve a második világháború idején sokak számára egyet jelentett a háború borzalmaival – számos munkaszolgálatos meghurcolása, halála köthető a településhez. Az ebben a faluban működő tábornak volt a vezetője, „főhóhérja” Murai (Metzl) Lipót, akinek kegyetlenségéről 1945 tavaszán több cikk is beszámolt. Nagykátán raboskodott többek között Örkény István, és innen indult munkaszolgálatosként a halálba Rejtő Jenő is. Murait később kötél általi halálra ítélték, és kivégezték.

1944 decemberében bezárult a Budapest körüli ostromgyűrű, és a Vörös Hadsereg megkezdte a főváros elleni támadását. A szemben álló felek mindent bevetettek, hogy kivívják a győzelmet, ami óriási pusztításhoz vezetett. A civil lakosságot viszont nem telepítették ki, így a súlyos harcoknak fegyvertelen polgárok tömegei is áldozatul estek. Végül 1945 februárjában – a több mint száz napos ostrom után – a szovjet csapatok elfoglalták a fővárost.

A népbíróságok felállítását az 1945. január 25-i, 81/1945. M. E. számú rendelet mondta ki. A rendkívüli különbíróságként működő testületek hatásköre újdonságnak számított, hiszen a polgári egyéneken kívül a fegyveres erők tagjaira, a Magyarországon elfogott vagy az országnak kiadott személyekre, valamint még a miniszterekre is kiterjedt. A következő cikkben a Nyíregyházán felállított népbíróságról olvashatunk.

1945. február 11-én fejeződött be a jaltai konferencia, ahol Winston Churchill, Franklin D. Roosevelt és Joszif V. Sztálin többek között az európai országok háborút követő újjászervezésében is megegyezett. Ennek egyik fontos elemeként Magyarországon is megkezdődött a nyilas uralmat kiszolgálók üldözése, megtörése. A cikk állítása szerint egy „ismeretlen olvasó” gyűjtötte össze az általa ismert nyilas színészek névsorát.

A budapesti harcok után szörnyű látvány tárult az óvóhelyekről előbújt túlélők elé. Egykori lakóhelyük, a környék, ahol éltek, romokban hevert. A főváros épületeinek megközelítőleg csupán 30%-a maradt épen. Az ostrom után a lakosság saját kezűleg fogott neki a romok eltakarításának. Ebbe a munkába a Tiszántúli Népszava cikkének tanúsága szerint az előző rendszer tagjai is bekapcsolódtak. Leplezetlen indulattal lejegyzett közelkép a „népbolondító nyilasokról”, a Szovjetunió elleni háború „éltetőiről”, akik „üvöltve követelték a zsidók kiirtását'”. A szerző szerint a „gyalázatos tevékenységük miatt romhalmazzá vált Magyarország” takarítása nem elég büntetés.

A világháború után az egyik legfőbb teendő a földreform megvalósítása volt. Az intézkedést az 1945. március 17-én kiadott rendelettel emelték törvényerőre. Kihirdették, hogy a földműveseket földhöz juttatják, és megszüntetik a feudális egyenlőtlenségeket. Mint később kiderült, ez csupán eszközként szolgált a kommunistáknak a hatalom megszerzésére. A Tiszántúli Népszava hasábjain megjelenő, Marosán György által jegyzett propagandacikk így vezeti be az említett rendelkezést.

Podmaniczky Félix felhangú jelzővel illették a Tiszántúli Népszava oldalán: a cikkíró a magyar filmrendezőt nyilasvezérnek nevezte, valamint további súlyos vádakkal illette. A szovjetek számos társadalmi osztályra, személyre tekintettek mély gyanakvással. Podmaniczky nemcsak családnevével hívta fel magára a figyelmet, hanem katonai pályájával is: a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémián szerzett végzettség és az arisztokrata származás egyaránt szálka volt a hatalom új birtokosainak szemében. Annyit mindenképpen hozzá kell fűznünk, hogy a filmrendezőnek nem a következő rövidhírben szereplő vádak miatt kellett egészen Németországig menekülnie.

A cikk arra hívja fel a figyelmet, hogy minél nagyobb arányban kell részt venni a május 1-jei ünnepségeken, mivel ez lehetőséget jelent arra, hogy a magyarság kimutassa: elhatárolódik „fasiszta múltjától”.

A második világháborús pusztítás a hazai vasút infrastruktúráját is érzékenyen érintette. Az Új Szó cikke a rombolást a német hadsereg számlájára írta, és nem említette a szövetséges bombázást vagy a Vörös Hadsereg szerepét. Pontosabban az utóbbit szóvá tette, ám nem a harcok, hanem az újjáépítés kapcsán.

„Gyönyörű tavaszi napra ébredtünk 1943. május 16-án a tambovi hadifogolytáborban. Sorakozó, létszámellenőrzés. Orvosi vizsga lesz, sietni kell a reggelivel! – adja ki a rendelkezést a barakkparancsnok.” Így kezdte egyik tendenciózus emlékközlését az Új Szó. A propagandisztikus beszámoló szerint a korabeli szibériai táborok egyik fő funkciója az volt, hogy az ellenséges államok odaszállított polgárait testileg megerősítsék, ennek megfelelően pedig a hadifoglyokat minden földi jóval ellátták. A több napon át tartó odaút során szemtanúi lehettek a szovjet gazdasági „csodának”.