A 20. század íróinak nagy hullámvölgyekkel kellett szembenézniük: a Nyugat népszerűsége a századforduló után fényesen ívelt felfelé, követték egymást az írónemzedékek, Csokonai utódainak azonban mindig nagy figyelmet kellett fordítaniuk az éppen aktuális politikai helyzetre. A háború okozta károk, a hatalomváltás sem kedvezett mindenkinek. Volt, aki „csendben éhezett tovább”.

A magyar író régen is, mindig is mostohagyereke volt az országnak. Az is bolond, aki poéta lesz Magyarországon – írta színdarabja fölé már százötven évvel ezelőtt Csokonai: igaz, hogy mégse mondott le erről a boldogságról. Aminthogy vállalták ezt a bolond sorsot, a magyar író hagyományos sorsát utódai is.

A magyar író többé-kevésbé mindig politikus volt. Az elnyomott magyar nép követeléseit legnagyobb erővel ő szólaltatta meg.

A fasizmus megerősödése, Imrédy betiltásai, a háború kitörése és a háborús cenzúra még inkább fokozta az írók nyomorúságát. A német megszállás azután teljesen tönkretette irodalmukat. Erdélyi, Szabó Lőrinc s még néhány irodalmi hintáslegény rikácsolt ugyan, de az írók hallgattak. Akit közülük meg nem öltek, el nem hurcoltak, vagy el nem üldöztek – az is – legalább hallgatásával tiltakozott.

Az ország végre felszabadult. A rövid idővel ezelőtt még elnyomott és üldözött népi követelések kormányprogrammá váltak. A parasztság földhöz jut: a munkás és a tisztviselő felemelt bérért dolgozik, üzemi bizottságain keresztül részt vesz a termelés irányításában. A közintézmények működnek, az üzleteket lassan kinyitják – egyszóval a társadalom minden rétege visszatalál munkájához és életlehetőségeihez. Nem így az írók.

Az írók – és velük a magyar irodalom – helyzete kétségbeejtő. Könyvkiadás nincs, folyóirataink nincsenek, [pusztán] néhány négyoldalas napilap [van] az egész országban. Most, amikor az író huszonöt év után végre először szólalhatna meg szabadon, „technikai akadályok” miatt kénytelen hallgatni. És csendben éhezik tovább.

Felesleges volna itt az irodalomnak a nemzeti kultúrában való elsőrendű szerepéről, nemzetközi jelentőségéről beszélni. Az irodalom ügye a nemzet ügye – az írók megsegítése a nemzeti kormány feladata. Magyarország nem engedheti, hogy írói éhen haljanak, de azt sem, hogy elhallgassanak.

A megsegítés nem okozhat különösebb gondot, hiszen szám szerint igen kis rétegről van szó. Nehezebb probléma a könyvkiadás megindítása. Ez is megoldható azonban a meglévő papírkészletek egy részének e célra való igénybevételével, és szükség esetén állami könyvkiadó vállalat megteremtésével. Nem tudunk helyszűke miatt itt részletesebb tervet adni. Az írók szövetsége bevonásával kell sürgősen hozzálátni a könyvkiadás helyreállításához – addig is meg kell menteni íróinkat az éhenhalástól.