1944. október 16-án nevezték ki Szálasi Ferencet miniszterelnökké, ezen az októberi hétfőn elszabadult a pokol a zsidó lakosság számára. A következő hónapban Vajna Gábor belügyminiszter kiadott rendeletére Budapesten, a VII. kerületben létrehozták a budapesti gettót. Egészen 1945. január 17-ig, a gettó felszabadításáig az itt összezsúfolódott zsidóságnak rendszeresen szembe kellett néznie a nyilas és német terrorral. Az alábbi cikk szerzője a munkaszolgálatot is megjárt Kellér Dezső.
Szent Bertalan éjszakája a Wesselényi utcában
A napokban furcsa emberre lettek figyelmesek a [debreceni – a szerk.] Piac utca járókelői. Egy alig tizenöt esztendős kamasz jött az állomás felől. Büszkén viselte orosz katonaköpenyét, amely elöl-hátul a földet seperte. Fején prémes katonasapka, amelyet minduntalan meg kellett igazítani, hogy le ne csússzon a nyakáig. Első pillanatra inkább komikus, mint szánalmas látvány volt, de amikor a kíváncsiskodók kérdezősködésére beszélni kezdett, eltűnt az arcokról a mosoly.
Berkovits Palika, mint annyian mostanában, szintén Budapestről jött. De nem úgy indult el, mint ahogy megérkezett. Rongyos kabátban, alsónadrágban, kalap nélkül vágott neki az útnak. Elgyalogolt egészen Szolnokig. Ott az állomáson az orosz katonák megsajnálták a didergő, lilára fagyott legénykét, tetőtől talpig felöltöztették, és felültették a debreceni személyvonatra. És most, amikor elmeséli grand guignolba [rémdráma – a szerk.] illő történetét, arca az emlékezés hatása alatt időnként idegesen megvonaglik.
Tömeghalál a pincében
– Szüleimmel a Wesselényi utca 27. számú házban laktunk. A harcok alatt, amíg a ház lakóival, összesen negyvenkilencen a pincében rostokoltunk, elmondhatatlan szenvedésen mentünk keresztül. Már nem is a kínzó éhség bántott, nem is az állandó virrasztás, inkább a rettegés tört le mindannyiunkra, hogy a nyilasok akkor fognak legyilkolni, amikor az oroszok már csak néhány utcányira vannak tőlünk. Sajnos nem ok nélkül aggódtunk. Egy reggel két nyilas és két német katona rontott be a pincébe…
– Mind a négyen holtrészegek voltak! Röhögve sorba állították a lakókat, és elkezdtek lövöldözni. Egymás után hullottak el az emberek. Apámat és anyámat a szemem láttára végezték ki. Én a sor legvégén álltam egy bácsival, aki a mi lakásunkban lakott. Megböktem az oldalát, és intettem, hogy jöjjön utánam. A sor mögött, négykézláb, a földön kúszva jutottunk el a vészátjáróig, amelyen keresztül átszöktünk a szomszéd házba. Így menekültünk meg!
– Csak mi ketten! Mert a ház többi lakóját, mind a negyvenhetet kiirtották. Másnap, amikor visszamerészkedtünk, a pince üres volt, a halottakat elszállították a Klauzál térre, hogy ott közös sírba[n] elássák őket, és így eltüntessék a tömeggyilkosság nyomait. Amikor ezt megtudtam, este kiosontam a térre, és megkerestem szüleim holttestét. Rákötöttem egy-egy cédulát a lábukra. Az egyikre ráírtam: „Apuka”, a másikra „Anyuka”… Legalább nem vesznek el [a] tömegsírban, és ha egyszer módomban lesz, tisztességesen eltemetem őket.
A gyilkosok csapdába kerülnek
A kis Berkovits könnyet töröl ki a szeméből, de azután arca megkeményedik, és kis keze ökölbe szorul.
– Akkor még nem is sejtettem, hogy olyan közel van a megtorlás órája. A bácsival továbbra is az üres ház pincéjében maradtunk, és vártuk a nagy csodát! Egy napon, amikor a fegyverek már rettenetesen ropogtak, és a becsapódások egyre-másra érték a házat, ismét megjelent a két nyilas a pincében, ugyanazok, akik meggyilkolták szüleimet és a ház összes lakóját. Alig ismertem rájuk. Már nem röhögtek, a tekintetük tele volt félelemmel. Remegve álltak elénk, és amíg karjukról lehúzták az áruló nyilas szalagot, könyörögni kezdtek nekünk, hogy bújtassuk el őket, és majd mondjuk azt, hogy ők is velünk együtt [laktak] a gettóházban. Természetesen mindent megígértünk. Persze, amikor a Vörös Hadsereg katonái bevonultak, azonnal átadtuk őket, és elmondtuk, hogy milyen vérengzést követtek el.
A fiúcska itt kis szünetet tart, azután keményen megjegyzi:
– Bosszút álltam a szüleimért!
Berkovits Pált egy derék debreceni házaspár örökbe fogadta. Ellátják minden jóval, hogy a sok éhezés után kicsit magához térjen… Megérdemli a szeretetet és a megbecsülést. Végre valaki, aki már rendezte a számláját.