Az 1945. január 20-án aláírt fegyverszüneti szerződés értelmében Magyarországnak vissza kellett vonnia csapatait az 1938 előtti határokra, a háború előtti és alatti területváltozások pedig érvényüket vesztették. Bár ez a rendelkezés csak a békekonferencia döntéséig volt hatályos, a szovjet állásponttal azonosuló Magyar Kommunista Párt véglegesnek tekintette, s ehhez igazította retorikáját is: „szakítva az irredenta politikával [...] a demokrácia nagyszerű érzésében oldódjanak fel ellentéteink, egyszer már őszintén, hátsó gondolatok nélkül közeledjünk egymáshoz, s rendezzük közös dolgainkat.” Ez a Magyarország és szomszédai közötti „békés rendezés” szándékát sürgető cikk ugyanabban a lapban és közel ugyanabban az időben jelent meg, mint azok az írások, amelyek a svábok kitelepítését, földosztásból való kiszorítását szorgalmazták.

Európa legmozgalmasabb táján élünk. Uraink, akár románok, akár szlovákok, akár szerbek vagy magyarok voltak, a múltban a maguk politikáját és nem a népük politikáját csinálták. A sok összecsapás, ellenségeskedés, harc ennek volt a következménye. Jó politikának bizonyult ez a saját szempontjukból, mert mindig elterelte a legégetőbb belső kérdésekről a figyelmet. Elég volt hazafias, irredenta jelszavakat hangoztatni, a soviniszta mámorban kiélhették magukat a megtévesztett tömegek.

A nagy gyűlölködés viharfelhői alatt békés szándékok is meghúzódtak. Számtalanszor tett kísérletet a haladó magyar értelmiség arra, hogy utat találjon a szomszéd népek értelmiségéhez. Kapcsolatot találtak néha a parasztok és a munkások is: próbáltuk rendezni a Duna-völgyben élő népek viszonyát. „Dunának, Oltnak egy a hangja” – írta Ady, „s rendezni végre közös dolgainkat” – követelte József Attila. A visszhang nem maradt el: felismerte minden nép e történelmi tájon, hogy közös a sors, és valóban rendezni kell közös dolgainkat. De a föléjük feszülő hurok megakadályozta a közeledést, a hermetikusan elzárt népek a propaganda gyűlölködő hangján beszélhettek csak egymásról, ami végzetesen elrontotta a viszonyukat, s annak rendezése szinte lehetetlenné vált.

A háború sok minden más mellett ezt a kérdést is közelebb segítette a megoldáshoz. Minden nép levethette magáról elnyomóit, szabadon élhet országában, gyűlölségtől, elfogultságtól mentesen rendezheti viszonyát a másikkal, a harmadikkal: a szomszédaival. S ezt a viszonyt rendezni is kell! Mi, magyarok egyszer és mindenkorra szakítottunk azzal az irredenta politikával, amely nem hagyta nyugvásra jutni a szomszédság kérdését, békés rendezését. Szakítottunk a harmincmillió magyar ábrándjával, szakítottunk a burkoltan integer célzatú szentistváni gondolattal, és szakítottunk a történelmi elvvel is. Fikciók helyett a valóság számít: mi a történelem folyamán sohasem tudtuk teljesen kitölteni a Kárpát-medencét, nincs tehát jogunk a Kárpátok gerincén futó határhoz, az idegen népek bekebelezéséhez. Higgadtan, fegyelmezetten, lelkiismeretesen megvizsgáltuk magunkat, a múltunkat, bűneinket, illúzióinkat és hibáinkat, és megállapítottuk, hogy kis nemzet vagyunk, tíz–tizenkét milliót számláló nép, amelyik nem engedheti meg magának a nagyhatalmi ábrándok csalfa illúzióját, túlságosan is költséges luxusát. Lemondottunk a történelmi elvről, elfogadjuk, hogy az állam fedje az etnikumot, azt a területet, amelyiken a nép él. Ennek az elvnek a betartásához ragaszkodunk. Nincs, nem is lehetne követelnivalónk a románokon, a szerbeken és a szlovákokon: ragaszkodunk a demokrácia elvi és erkölcsi tanításaihoz, lemondtunk a sovinizmusról, és ezt kérjük a szomszéd népektől is. A demokrácia nagyszerű érzésében oldódjanak fel ellentéteink, egyszer már őszintén, hátsó gondolatok nélkül közeledjünk egymáshoz, s rendezzük közös dolgainkat.

A soviniszta politika nem egyeztethető össze a demokráciával. A magyarság is sokat szenvedett ebben a háborúban, megbűnhődött a múltért, éppen úgy áldozata lett a felelőtlen német imperializmusnak, mint a csehszlovák, jugoszláv vagy román nép, s ha nem is tudta azt az ellenállást produkálni, amire ezek egyike vagy másika büszke lehet, békés szándékával megérdemli, hogy egyenlő elbánásban részesüljön, s ne kerüljön hátrányosabb helyzetbe, mert elkeseredett vagy reakciós törekvéseket idézhetne fel, meggondolatlan cselekedetekre vezetne a mellőzöttség, az igazságtalanság. A magyar állam a trianoni határok mögé vonult vissza, e határokon túl zárt településben, zárt tömbökben is élnek magyarok, s e magyarok sorsának elbírálásánál csakis a demokrácia, nem pedig a soviniszta politika szempontjai legyenek az irányadók. S gondoljunk arra is, hogy ezek a magyarok nem tehetnek arról, amit a megszédült vezetők tettek, e magyaroknak nagy többsége kész a békére, az együttműködésre, őszintén bele akarnak és fognak illeszkedni Közép-Európa demokratikus rendjébe. A béke rovására menne, ha ezt megértéssel nem vennék figyelembe.

Most, amikor a történelem folyamán először nyílik alkalom és lehetőség a Duna-völgyi népek békéjének megteremtésére, fontos, hogy minden nép precízen, lelkiismeretesen lefektesse politikájának az alapelveit, nehogy disszonáns hangok megzavarják az együttműködést. Ismételjük: a demokrácia összeegyeztethetetlen a soviniszta politikával, a sovinizmus az imperializmus egyik korcs megnyilatkozási formája, s mint ilyennek a megbékélést kereső Duna-völgyben nincs helye. Békében akarunk élni a szomszéd népekkel: reméljük, ezt a törekvésünket megértik és segítik, támogatják azzal, hogy ők is a békés életet akarják!

Népakarat