1944 decemberében bezárult a Budapest körüli ostromgyűrű, és a Vörös Hadsereg megkezdte a főváros elleni támadását. A szemben álló felek mindent bevetettek, hogy kivívják a győzelmet, ami óriási pusztításhoz vezetett. A civil lakosságot viszont nem telepítették ki, így a súlyos harcoknak fegyvertelen polgárok tömegei is áldozatul estek. Végül 1945 februárjában – a több mint száz napos ostrom után – a szovjet csapatok elfoglalták a fővárost.

Az első hiteles beszámolók Budáról – Romhalmaz lett a Krisztinaváros és a vár

A pesti lapok megrendítő tudósításokat közölnek Budáról. Az első beszámolók drámai adatait az alábbiakban közöljük:

– Rosszabb, mint Sztálingrád! – mondta a budai Lánchídfőnél egy orosz katona az egyik újságírónak.

A Pasaréti út környékén a házak eltűntek a föld felszínéről. A fogaskerekű végállomása megsemmisült, a szemben lévő Florida-házból csak a kőtömeg maradt. Az Olasz fasor [1945 tavaszától Malinovszkij, ma Szilágyi Erzsébet fasor – a szerk.] egészen le a Széll Kálmán térig romhalmaz romhalmaz mellett.

A Széll Kálmán téri végállomás feldúlt kőtömeg, amely mögött kormosan mered a levegőbe a krisztinavárosi postaigazgatóság több kiégett épületének vöröstéglás fala.

Mögötte a Vérmezőt szétlőtt repülőgépek roncsai borítják: felismerhetetlen romhalmaz mutatja, hogy ott állt valaha a Déli pályaudvar. A Németvölgyi út és a Böszörményi út házsoraiban pusztulás és romhalmaz. A Krisztinaváros kétségbeejtő és észbontó pusztítás nyomait mutatja, az Attila utca gyönyörű, modern házsora nyomtalanul eltűnt…

A várba vezető hegyoldalon szanaszét hevernek a szétrombolt drótakadályok és spanyollovasok. A vár barokk palotái és középületei szinte kivétel nélkül földig omlottak. Budapest legjobban megrongált negyedében járunk – állapítja meg az egyik újságíró.

Így bántak a lakossággal

Február 3-án a pápai nuncius a leghevesebb ágyútűz közepette elment a náci parancsnokló tábornokhoz, hogy megbeszélje a hihetetlenül szenvedő polgári lakosságnak a gyűrűből való eltávozását. A germán „hadvezér” – aki jól fűtött, villanyvilágítással felszerelt, a legelképzelhetetlenebb finomságokkal és csemegeborokkal ellátott, harminc méterrel a föld alatt elhelyezett parancsnoki lakosztályból irányította bűntársaitól körülvéve a szerencsétlen magyar főváros „védelmét” – gúnyos hangon megjegyezte:

– Ha a budai lakosság mindenáron menni akar az oroszokhoz, menjen át a Dunán keresztül.

Így törődtek a németek a magyar nép százezreinek sorsával.

Csoda-e hát, hogyha most mindenütt a polgári áldozatok holtestei fedik a máskor oly csendes várbeli utcákat?

– A nyilasok többször is végigrazziázták a még kezükön maradt budai utcákat – mesélte felháborodottan egy fiatalember –, és kímélet nélkül elhurcoltak mindenkit úgynevezett munkaszolgálatra, ami abból állott, hogy a legerősebb gépfegyvertűzben, néhány lépésnyire a harcoktól barikádot kellett építeniük. Az ilyen munkásszázadoknak természetesen több halottjuk volt, mint [a] tényleges katonai alakulatoknak. A magyarirtásban – meséli – versenyre kelt a németekkel néhány hazaáruló magyar katonatiszt is, élükön Vörösváry ezredessel, az őrzászlóalj parancsnokával. A hírek szerint Vörösváryt hátulról saját elkeseredett katonái lőtték le.

A külügyminisztérium teljesen kiégett. A pénzügyminisztérium két sarkát repülőbombák döntötték le, de siralmas állapotban van a belügy is. A miniszterelnökség is megrongálódott, aránylag legépebben a hadügyminisztérium maradt. Szomorú sors jutott a magyar királyok büszke várának.

A nácik vandál módon teljesen kirabolták, lovaikat beállították a királyi palota legszebb termeibe, a lovak a drága szőnyegeken tapostak.

Még az utolsó órákban is égig érő lángnyelvek mardosták a palota még épen maradt falait.

Templomgyalázás

A Mátyás-templomot szintén istállónak használták a németek. A koronázó templom azonban mégsem dőlt össze annyira, mint a Helyőrségi templom és a Bécsi kapu téri templom.

A lakosság elmondja, hogy az utolsó napokban a náciknak már nem volt mit enniük, sebesültjeiket egyáltalán nem élelmezték, kizárólag a tisztek éltek jól a polgári lakosságtól elszedett élelmiszerből.

Még vasárnap reggel, Buda elestének napján is megjelent a Kitartás című újság, amelyben Dövényi Nagy Lajos vezércikkben biztosította maradék híveit a végső és elkerülhetetlen győzelemről.

– A nyilasok az utolsó órákban nyomorultul, gyáván viselkedtek – mondják a budai lakosok. Csiky „testvér”, a külügyminiszter helyettese, ez a huszonhárom éves jampec, aki a külügyminisztérium óvóhelyén, selyempizsamában, pamlagon heverve, női testőrségtől körülvéve ítélt elevenek és holtak felett, hétfőn reggel egy szál pokróccal a hátán, pálinkásüveggel a kezében járt házról házra, és befogadásért könyörgött.

Senki nem volt hajlandó őt befogadni.

Az egyik házból kiszólt egy férfi:

– Na, Csiky, hát érdemes volt? Nem jobb lett volna drogistasegédnek maradni?

A külügyminiszter-helyettes magába roskadtan felelt, mint rablógyilkos a statáriális tárgyaláson:

– Bizony, nem volt érdemes.

Az utolsó pillanatban bevallották még az esztelen, bestiális náci és nyilas hóhérok is, hogy nem volt érdemes Budát elpusztítani. De ekkor már késő volt; felelniük kell Budáért, Pestért és az egész tönkretett országért…