A budapesti harcok után szörnyű látvány tárult az óvóhelyekről előbújt túlélők elé. Egykori lakóhelyük, a környék, ahol éltek, romokban hevert. A főváros épületeinek megközelítőleg csupán 30%-a maradt épen. Az ostrom után a lakosság saját kezűleg fogott neki a romok eltakarításának. Ebbe a munkába a Tiszántúli Népszava cikkének tanúsága szerint az előző rendszer tagjai is bekapcsolódtak. Leplezetlen indulattal lejegyzett közelkép a „népbolondító nyilasokról”, a Szovjetunió elleni háború „éltetőiről”, akik „üvöltve követelték a zsidók kiirtását'”. A szerző szerint a „gyalázatos tevékenységük miatt romhalmazzá vált Magyarország” takarítása nem elég büntetés.

A Simonffy utca és Piac utca sarkán negyven–ötven főnyi munkáscsoport dolgozik. Az úttesten felhalmozott kőtörmeléket, a bombázások szomorú emlékeit takarítják el. Talicskával hordják a szeméttel, hóval keveredett tégladarabokat a Piac utca sínjei mellé, hogy majd onnan a vasút elszállíthassa a városon kívülre.

Az első pillanatban semmi különöset nem lát rajtuk az ember. A járókelő azt hiheti, hogy békés munkások és polgárok teljesítik közérdekű munkakötelezettségüket. Csak aki figyelmesebben megnézi őket, [az] vesz észre valami közös vonást rajtuk. Nem a munka öröme ez, nem a munkáját jól végző ember derűje. Valamennyien lehajtott fejjel, lesütött szemmel tolják talicskájukat az út közepén; néha szégyenkező, gyűlölködő pillantást vetnek a mellettük elhaladó, siető vagy kíváncsi emberekre. Aztán feltűnik közöttük egy rendőr, és megmagyarázza, hogy miről is van szó: az internált fasisztákat rendelték ki a városi hatóságok romeltakarításra.

Most csendben vannak, egy szót se[m] szólnak. De nem mindig voltak ilyen csendesek. Nem is olyan régen még ordítottak. Nagyon nagy hangjuk volt. Ők szónokoltak és helyeseltek a népbolondító nyilas gyűléseken. Ők éltették a Szovjetunió elleni háborút. Ők követelték üvöltve a zsidók kiirtását. Uszítottak a demokratikus pártok ellen. Ők ordítoztak Ukrajnában és a Kárpátokban a munkaszolgálatosokra, és verték puskatussal a kiszolgáltatott, fegyvertelen embereket.

Igaz, hogy ezekben az időkben sem lármáztak mindig. Volt eset, hogy csak suttogtak. Amikor bizalmasan közölték a rendőrségen, hogy egyik ismerősük a Szociáldemokrata Párt tagja volt, a másik pedig ennivalót csempészett a gettóba.

Lesütik a szemüket, és szégyenkeznek. Miért nem szégyellték magukat akkor, amikor raboltak és uszítottak? Amikor becsületes országuk szabadságát és népük békéjét féltő férfiakat és nőket a magyar szabadság legnagyobb ellenségeinek, a német hóhéroknak börtöneibe és akasztófáira juttattak? Miért nem szégyellték szolgai alázattal megcsókolni a hazájukat letipró porosz csizmát? Mert ők hízelegték körül, ők szolgálták ki készségesen az ostoba, cezaromániás, gyilkos SS-legényeket.

A hatóság most romeltakarításra rendelte ki őket. Ha már építeni nem tudtak, legalább takarítsanak. Gyalázatos tevékenységük miatt vált romhalmazzá Magyarország: vegyék ki részüket ők is a romok eltakarításából.

Azt azonban ne felejtsék el, hogy a munka nem büntetés. A munka a legnagyszerűbb emberi cselekedet, amelyen a társadalom minden anyagi és szellemi java felépült. Ha azt hiszik, hogy most már jóvátették bűneiket, tévednek.

A büntetés nem fog elmaradni.