„Gyönyörű tavaszi napra ébredtünk 1943. május 16-án a tambovi hadifogolytáborban. Sorakozó, létszámellenőrzés. Orvosi vizsga lesz, sietni kell a reggelivel! – adja ki a rendelkezést a barakkparancsnok.” Így kezdte egyik tendenciózus emlékközlését az Új Szó. A propagandisztikus beszámoló szerint a korabeli szibériai táborok egyik fő funkciója az volt, hogy az ellenséges államok odaszállított polgárait testileg megerősítsék, ennek megfelelően pedig a hadifoglyokat minden földi jóval ellátták. A több napon át tartó odaút során szemtanúi lehettek a szovjet gazdasági „csodának”.

Szokatlanul nagy létszámú orvosi bizottság jelenik meg. A sápadt, gyengébb embereket külön állítják. Én is köztük vagyok. Lehetünk úgy 6–700-an. Az orvosi vizsga miatt az ebéd belenyúlik a vacsorába, amit együtt fogyasztunk el. Ebéd 7 deci kása hússal, vacsora fél liter burgonyafőzelék.

Csoportunkat gyorsan összeírják, majd „davaj szpáty” – aludni! Holnap ébresztőkor mindenki szedje össze a ciriburiját, és álljon útra készen. Találgatjuk, vajon mi lesz velünk. Nem tudjuk teljesíteni a parancsot, nem tudunk aludni.

Reggel. Sorakozó. 600-an vagyunk. Magyarok, románok, olaszok, osztrákok és németek vegyesen. A tábor kapuja kitárul előttünk, és mi tarkabarka egyenruháinkban folyunk ki rajta arra az útra, amelyik az állomáshoz vezet.

Kész szerelvény vár bennünket. Kényelmesen elférünk. Emeletes priccsek szalmazsákokkal. A délutáni órákban indulunk. Zöldbe borult erdőn keresztül vezet az út. A gyorsvonat sebességével csattog vonatunk. Egymás után maradnak el az állomások, anélkül, hogy megállnánk. Alkonyodik. Lefekvéshez készülődünk. A szokatlan, eseménydús nap után hamarosan álomba szenderíti a társaságot a vagon egyenletes mozgása.

Állandóan északkeletnek megyünk. A vidék változatos. Erdők, dombok, hatalmas bevetett búzatáblák, nagy gazdasági épületek. Ritkán állunk meg egy-egy nagyobb állomásnál. Tekintetünk mohón issza be a kulturált vidék gazdagságát. A háború pusztító szele ide nem ért el. Utunk harmadik napján érjük el Európa legnagyobb folyóját, a Volgát. Impozáns látvány! Alig látni a másik partot. A Volga vize olyan szőke, mint a Tiszáé. Óceánjáró gőzösöknek is beillő személyszállító hajók és uszályok sűrűn követik egymást. Jó tíz percig tart az út a közel 4 kilométer hosszúságú, gigantikus méretű hídon.

Másnap már az Urál táján rohan vonatunk. Az Urál vidéke gyönyörű. A háború alatt gombaszerűen nőttek itt a városok és óriási gyárak. A fasiszta fenevad elől az ukrajnai és belorussziai szovjet ipar ide vonult vissza, hogy a hazáját olyan hősiesen védő Vörös Hadsereget ellássa a szükséges hadianyaggal. Modern gyárvárosok egész sora tárul elénk. Még a malter és festék szagát [is] érezni, annyira frissek az épületek. Hihetetlen mennyiségű repülőgépek és harckocsik tömege mellett órákig megy vonatunk. A gazdagságnak ilyen méretei megdöbbentik társaságunkat. A „szovjet csodának” vagyunk szemtanúi. Ezt látni kellene az egész világnak! Ide kellene szállítani az egész emberiséget, hogy lássák, mit lehet elérni tervszerű termeléssel. Olajvidék közeledik. Az önműködő villanyerőre berendezett kutak ezrei. Embert alig látni. Csak gépek és több száz kilométeres csövek. Egy teljes napig tart az út az olajvidéken át.

Másnap Ázsia földjén ébredtünk. A transzszibériai vonalon utazunk. Éjjel érkezünk Cseljabinszkba. A város fényárban úszik. Itt nincs elsötétítés. Vonatunk egész éjjel vesztegel. Reggel zenére ébredünk. A Szovjetunióban a városok terein és állomásain óriási hangszórók vannak, amelyek állandóan híreket és zenét közvetítenek.

Hat nap után érkezünk Tyumen[y]be. Kivagonírozási parancs. Az állomástól úgy 500 méter távolságra egy nagy deszkakerítéssel körülzárt tér előtt állunk meg. Névsorolvasás, orvosi vizsgálat. Fehér köpenyes, főkötős ápolónők és orvosnők vesznek át bennünket az őröktől. Csak a kerítésen belül látjuk, hogy hová kerültünk. Hadifogolyszanatóriumba. Ilyesmiről eddig még nem is hallottunk. Friss, dús pázsit és hatalmas fenyőfák között vadonatúj épületek. Egyenesen a fürdőbe kerülünk. Kézről kézre adogatnak bennünket, amíg tisztán, új fehérneműben végre a legnagyobb épületbe kerülünk. Itt is minden új. Ágyak, matracok, párnák, lepedők. Minden fehér és ragyogóan tiszta. Csak állunk, azután egymásra bámulunk. Nem hisszük, amit látunk. Mintha gúnyolódna velünk valaki. Aztán elkezdünk könnyezni. Nem tudom a hála könnyei voltak-e ezek vagy a szégyen könnyei. Akkor inkább a hálához állt közelebb, de most inkább a szégyen könnyeinek tartom. A Szovjet[unió] nyújtotta ezt nekünk. Az a szovjet nép, amelyet galádul megtámadtunk, hogy megakadályozzuk abban, nehogy kivívott szabadságának birtokában a saját szocialista államát tovább építse. Raboltunk, gyújtogattunk, gyilkoltuk a védtelen polgári lakosságot, és most itt állunk egy szanatóriumban, mi magyarok, románok, németek, olaszok és osztrákok. Mi kapjuk ezt a szanatóriumot. Akkor nem szégyelltem elfogadni, amit kaptam. Most arcomba szökik a vér.

Másnap már nem is csodálkoztunk azon, hogy 75 deka fehér kenyeret kaptunk egy napra, reggelire 7 deka vajat, 7 deka cukrot és 3 deci tejet. Igen, még vitamint is kaptunk reggeli előtt, valami sűrű, csokoládébarna, mézédes, szirupszerű folyadékot. Uzsonna délelőtt és délután is. Ebéd és vacsora. Tejbekásák és palacsinták. Egész nap ettünk. Nem, nem ettünk, zabáltunk. Mert normális étvágyú ember annyit nem bír megenni. Ebéd után két óra kötelező alvás. Aki nem tartotta ezt be, azt megbüntették. Mi volt a büntetés? Az esti sorakozónál kiállították a sor elé azzal, hogy ez az ember nem teljesítette a parancsot, és így saját hazájának ellensége. Miért? Azért, mert nem akar megerősödni. Ha hazakerül, nem lesz egészséges ember, és nem fog tudni dolgozni.

Két hónapig voltunk itt. Szibéria tele volt ilyen „hadifogolytáborokkal”. Sok száz ilyen „haláltábor” volt a Szovjetunióban. Sok-sok tízezerre rúg azoknak a hadifoglyoknak a száma, akik a Szovjetuniónak vendégszeretetét ilyen „kínzóhelyeken” élvezték.