Milyen a békebeli bosszankodás? Csak az tudja, aki fogcsikorgatva káromkodott a háborúban. A szerző úgy számol be a véres csatározások utáni folytatásról, mint a költő a bársonyos tavaszi zsongásról: szavai pillangóként röpködnek a város felett. Esztergom üde kis teraszain mindenki boldog, hiszen az ínséges idők után „az üzletek előtt nagy kosarakban [várják őket a] vitaminok, azaz sóska és spenót, azaz paraj. És annyi van belőle, hogy mindenkinek jut egy főzet”. Az új idők hajnalán a „nap is pirosan és vörösen kel”, és már kora reggel elkapkodják a Népakarat című lapot (hogy, hogy nem, éppen azt, amelyben ez az anyag is napvilágot látott). A cikk a kommunista propaganda iskolapéldája, amely során a nép tudtára adják, hogy a nép boldog.

Örömmel állapítjuk meg, hogy városunk hangulata egymásután mutatja a békebeli élet jegyeit. Ezek a jegyek úgy pattannak ki a városon, mint a rügyek a fán a tavaszi életerő hatására. Sorrendben nyitnak, egymásután, mint az egres, az orgona, a barack. Aki szívén viseli a város sorsát, számontartja ezt a nyitást, és elgyönyörködhet benne. Számláljuk meg ezeket a jegyeket a nyitás sorrendjében.

Kint állunk az állomáson hajnali négy óra után. A síneken hosszú békebeli szuszog tíz kocsival s befűtött mozdonnyal. A városból sietős utazók hosszú sora kígyózik kifelé, s ha pillanatnyilag még nem is telnek meg zsúfolásig a kocsik, igyekezni kell már, ha valaki helyet akar. Jönnek a dorogi munkások, jön az iparos és a kereskedő, aki a fővárosba siet üzleti és gazdasági célzattal. Itt az idő, a vonat pontosan indul, s a város felől még mindig loholnak utasok kifelé, s békebeli jajdulással és bosszankodással veszik, hogy lekésték, „pedig fontos dolguk lett volna Pesten” – mondják az elrobogó vonat után. Én kissé kaján mosollyal nézem őket, s befelé azt mondom: siessetek barátaim, igyekezzetek, mert az élet indul, s nem várat magára. Igyekezzetek, mert lemaradtok.

Amint befelé jövök, meg kell állnom a Hősök terén. A környező utcák már megkezdték életüket. Szekerek mozognak a mezők felé. Az egyiken trágya gőzöl[ög] a hajnali hűvösségben. A másikon eke acélos fénnyel villan, amint a felkelő nap sugarait reá veti. Mindenféle kapás emberek mozognak a szőlők felé, szinte katonás sorokba rendeződnek, mennek nyitni és metszeni. A hegyoldalban teljes díszben állnak a gyümölcsfák. A kültelki gyárak felé munkások csapata húzódik. Füstölnek már a gyárkémények. A téren az orosz hősök sírjai. A sírok és emlékművek az élet piros színét sugározzák, az élet visszahódított pirosságát, versenyeznek a nap színével, mert a nap is pirosan és vörösen kel.

Akik otthon maradtak, azok az utcákat söprik, és a házak előtti ágyasokat hozzák rendbe. A házak előtt a kiültetett rózsabokrok bőséggel fakadnak már, és tövis után rózsát is ígérnek. Náci és nyilas tövis után vérvörös rózsákat.

S háziasszonyokat is látni már szatyrokkal befelé loholni. Kövessük csak őket a reggeli órán. Van olyan, aki beáll a sorba a péküzlet előtt. Van kenyér, jó, egészséges, tápláló, barna kenyér, s mindenkinek jut belőle. Van olyan, aki beljebb szalad a zöldséges üzletek elé. Az üzletek előtt nagy kosarakban vitaminok, azaz sóska és spenót, azaz paraj. És annyi van belőle, hogy mindenkinek jut egy főzet.

És amint bepillantok a Simor János utcába, csodák csodáját látom: a régi piac helyén kofák és piaci árusok kuporognak holmijuk felett. Még kevesen vannak ugyan, öt-hat van belőlük, ők a piac első kedves fecskéi. De elegen vannak már ahhoz, hogy „nyarat csináljanak”. Mellettük van hely bőven másoknak is. Hisszük, hogy rövidesen többen jönnek, és kitöltik a piac céljaira fenntartott helyet.

Mit árulnak? Árulnak zöldségfélét a háztartások szükségleteire. Legtöbbjüknél fiatal zöldhagyma. Árulnak mindenféle magvakat és palántákat a tavaszi ültetéshez. Árulnak céklát és téli retket. A holmikat bámulatos gyorsasággal nyelik el a háziasszonyok szatyrai és cekkerjei. Akinek már nem jut, azt avval vigasztalják: „van még otthon, holnap hozok majd, kérem”.

Hát hozzanak mennél többet. Induljon meg a békességes élet. Sokasítsák a békességes élet apró, de megnyugtató jeleit. Hisz a nagy föltétel, a szabadság már adva van ehhez. Éljenek vele bátran és öntudattal.

A reggeli kép nem lenne teljes, ha nem emlékeznénk meg még a rikkancsokról. Szerda reggel van, és fiatal torkok magas szoprán hangon kiáltják: „Népakarat, Népakarat!” A szerkesztő keble dagadozik, amint látja, hogyan kapkodják [a] lapját. S a reggeli élményeket úgy foglalja össze, hogy azokban mindenütt a nép új és szabad életet kívánó, igenlő akaratát fedezi fel. S megfogadja, hogy ennek az életakarásnak minden apró jelét számontartja, és kifejezi a Népakaratban.