A háború után, a fegyverzaj elültével a lakosság szenvedései korántsem szűntek meg. Emberek százezrei tengődtek éhezve, fázva, a rekviráló szovjet katonák zaklatásainak kitéve. Az általános áru- és élelmiszerhiányon a kormány a háború alatt kötött terménygazdálkodás fenntartásával igyekezett segíteni, azaz a parasztok készleteit az állam különböző formákban (például termény- vagy zsírdézsma) elvonta. Ráadásul a mezőgazdasági árak növekedése 40–50%-kal elmaradt az ipari árak emelkedése mögött, ami azt jelentette, hogy a parasztságnak egységnyi iparcikkért dupla mennyiségű terméket kellett előállítania és értékesítenie. A városokban fenyegető éhhalál réméhez képest azonban a nehézkes vidéki lét még mindig ígéretesebb alternatíva volt. Bár a mezőgazdaság kollektivizálása kezdetben nem szerepelt a kommunisták célkitűzései között, az világos volt számukra, hogy földosztás nélkül nem nyerhetik meg maguknak a parasztságot; a Magyar Kommunista Párt ezért támogatta a földreformot a lehető legradikálisabb formában. Miként e cikk is mutatja, a svábokat kollektíven megbélyegző propaganda segítette a párt „nemzeti” színezetben való feltüntetését, illetve „a sváb föld magyar juss” szólam megideologizálását – még ha kissé kacskaringósnak is tűnt a visszavezetés a magyarság történelmi zsákutcáira.

A sváb kérdésnek is, mint minden problémának, két szára van. Az egyik itt kezdődik, ide nyúlik a mi életünkbe, a városunk és megyénk viszonyaiba. A másik a nemzet egyetemét érinti. A mi kisebb sváb kérdésünk csak vármegyénk határa miatt kisebb, lényegében azonban egyenértékű az országos problémával, mert annak egyik részét képezi. Beszéljünk hát erről a kérdésről először a mi viszonyaink között, aztán vessünk egy pillantást [az] országos viszonylatokra.

Olvasóink értesülhettek már róla, hogy a megye területén javában folyik a nemzeti kormány földbirtokrendeletének a végrehajtása. Két apró, de lényeges mozzanatról szeretnék megemlékezni most. Mind a kettőt a földosztás alatt figyeltem meg. Az egyik faluba kiszállt a szervező csoport, hogy megalakítsa a földigénylő bizottságot. Magyar falu volt a helység, zsúfolásig tele agrárszegényekkel. A falu már évtizedek óta egyre szűkebb mezőgazdasági területekre szorult vissza, mert a szomszéd sváb falu parasztjai csendes, de szívós munkával egyre csak hódították a falu határát, vásárolták a földeket. A falu létalapja csak zsugorodott, zsugorodott, a nép pedig fokozatosan süllyedt a nyomorúságba. Most már a szervezők felhívták a falu szegénységének a figyelmét a szomszédos sváb községre, mely csaknem teljes egészében tagja volt a Volksbundnak. A rendelet szerint politikai bűnösöknek kell tekinteni a volksbundistákat, s vagyonuk a megbízható magyar agrárszegénység érdekében elkobzandó. Meg is állapodott a magyar szegénység, hogy ilyen körülmények között a szomszéd községben igényelnek földet. Másnap azonban küldöttséget menesztettek az esztergomi pártszervezetbe, a küldöttség kijelentette, hogy nem igényelnek a szomszéd falu határából földet, mert nem akarnak háborút a svábokkal. Jegyezzük meg ezt a magyar magatartást.

A szervező csoport kiszállt a szomszédos sváb faluba is. A földosztás hírére olyan sereg verődött össze, hogy ilyen seregre még Basch Ferenc is büszke lehetett volna. Megjelentek a volksbundisták is, és a rendeletnek a politikai bűnösökre vonatkozó intézkedéseit hallván, nem hagyták el a gyűlés helyét. Bűntudat nélkül álltak oda a bizottság elé, és igényelték a földet ötholdjával, tízholdjával. Egy asszony is odaállt az asztal elé. Arra a kérdésre, hogy hol az ura, szeme rebbenése nélkül vágta [rá]: „Katona az SS-ben!” Arra a feleletre, hogy ebben az esetben nem kaphat földet, gőggel felelte, hogy hát akkor a faluban senki sem igényelhet.

A két magatartás kapcsolja bele a megyei sváb kérdést az országos problémába. A probléma magyar része sokkal súlyosabb, mint az első pillanatban látszik. Illyés Gyula egyik könyvében megvizsgálta egy magyar és egy sváb szomszédos falu egymáshoz való viszonyát a történelmen át. A magyar falu állandóan szűkebb létalapra zsugorodott a sváb falu hódítása folytán. De villongások sohasem csaptak fel a két falu között. Ellenben számtalan példát idézett Illyés arra, hogy ugyanakkor a magyar falu alvége és felvége véres háborúkban gyilkolta egymást.

Mi történt a magyar nép tudatában? A jelek azt mutatják, hogy az évszázados szolgaság szolgalelkűvé, gyámoltalanná, és önmaga ellen is szerénnyé és bátortalanná tette. Mert kezdett Dózsa lázadást, és negyvenezret karóba húztak belőle. Részt vett Rákóczi felkelésében, harcolt Thököly alatt, felcsapott hajdúnak, és szörnyen meggyilkolták. Mozdult Kossuth hívó szavára, és leverték. Részt vett az első világháborúban, és legtöbbet vesztett a világ összes népei között. Belevitték ebbe a szörnyű háborúba is, és esztelenül véreztették.

Most már kik tették vele mindezt? Dózsát idegenekkel paktáló bérenc arisztokraták verték le. A 17. és 18. század minden mozgalmát a németek verték le. Rákóczi után a németeket milliós tömegekben hívták be az országba, és a magyar jobbágyság helyére ültették. Kossuth szabadságharcát osztrákok verték el. A világháborúba[n] a csacska kezű Vilmos dagadt nyakú junkerei a magyar junkerek segítségével mészároltatták. Ebbe a háborúba a bitang labancság vitte újra bele.

Így vesztette el a magyar nép német–magyar viszonylatban érzékét és bátorságát az öncélúságra. Soha nem volt politikai szerepe, mindig kiszolgáltatták az idegeneknek. Így lett kezes bárány. Így fordult önmagába. Inkább kivándorolt, inkább testét és lelkét sanyargató szektákba menekült. „Néma forradalmat” csinált, mint Kovács Imre írta, olyan forradalmat, amibe maga pusztult bele, mert valahányszor megkísérelte, sohasem tudta lerázni kizsákmányolóit és sanyargatóit.

Így jutottunk oda, hogy külső és felső intézkedéseknek kellett jönni talpra állítására. Most már megkapja a földet. De új, emberi, népi, demokrata tudatot és önbizalmat is kell neki adni, mégpedig olyan gyorsan, mint a földet. Ennek egyik része kell, hogy legyen a svábok kitelepítése. Nemcsak azért, mert vétkeztek a magyar nép ellen, [a] századok és az utóbbi évtizedek folyamán. Nemcsak azért, mert a sváb föld a magyar parasztot illeti. Hanem azért, mert a svábság szörnyű átokként ül a nép tudatán. Ezt parancsolja a probléma, ha akár vármegyei, akár országos „száránál” fogva ragadjuk is meg.