Az tudja igazán, mit jelent a szabadulás, aki volt már valaminek a foglya. Különösen magával ragadó a szabadság mámora, ha tömegeket érint. A nácik és a fasiszták bukása Olaszországban katartikus élménynek bizonyult a hétköznapi emberek számára. Azonban „magasan, szinte elérhetetlenül magasan, a szabadság, a teljes felszabadulás szabadságában” még nem volt téma a hogyan tovább. Az utcára tóduló tömeg sem sejthette, mit hoz a holnap...
Éjszaka nem aludtam, csomagolnom kellett, mert öt évi távollét után [a] feleségem látogatóba megy. Utazik haza, Esztergomba látni szeretteit. Hajnalban indulunk el hazulról, hogy a messzi vasútállomást idejében elérjük, talán villamossal, talán autóbusszal, vagy talán az is lehet, hogy gyalog, aszerint, hogy az előző napi bombázások melyik lehetőséget hagyták meg számunkra. Végül is többet gyalog, mint villamossal vagy autóbusszal, megérkeztünk a Tiburtina vasútállomásra. [A] vonat fütyül. [A] feleségem elutazott. Most már iparkodom haza. Talán sikerülni fog egy-két órát aludnom, vagy legalábbis pihennem, de sem aludni, sem pihenni nem sikerült. Végül is úgy döntöttem, hogy az egyedüllét első óráit enyhítsem, bemegyek a városba.
Nyolc órakor érkeztem a kapunk elé. Künn az utcán furcsa, izgalmas kép tárul elém. Ember ember hátán, izzó, forró, lázat sugárzó, kavargó tömeg. Vészjóslóan hullámzó rengeteg, mely a vihar szelét hajtja maga előtt, mely ellenállhatatlanul söpri maga előtt a szégyenteljes fasiszta múltat. Tudom, érzem, hogy mi történt, de azért futok, sietek a barátaimhoz, mert az ő szájukból akarom hallani a történteket.
A Porta Piánál vagyok, ősrégi fala alatt [össze]tört székek, asztalok, füstölgő irathalmaz, darabokra mart Mussolini-képek. Itt egy fasiszta székház volt. Via Venti Settembre. Az itt székelő pénzügyminisztérium magas falait létrás emberek másszák, kalapáccsal zúzzák a fasiszták kőjelvényeit. Minél beljebb érek, annál izgalmasabb és forradalmibb a kép. Piazza San Bernardo. [A] minisztériumok utcájának a szája. [A] kutak, oszlopok, autóbuszok tetejéhez hadonászó, ujjongó tömeg tapad. Magam egyik templom magas lépcsőjére furakszom. Amint pillantásom végigzuhan a tér felett a középületek felé, látom, mint porzik, szikrázik minden a nehéz, szinte őrületben tajtékzó ütések súlya alatt. Látom füstölni, lángolni, ami égethető, ami fasiszta volt.
Piazza Barberini, via [del] Tritone. Ezeken az utakon már csak könyökkel juthatok előre. Corso Umberto. A forrongó tömegek gyújtópontja. Egy teherautó ormótlanul nagy bronzszobrot vonszol maga után, Mussolini szobrát. Dorongokkal ütlegeli a forradalmi tömeg. Minden méternél egy-egy darab törik le a szoborról, a fasiszta húsz esztendőnek egy-egy darabja. Öreg, ősz, szakállas bácsit látok szédülten forogni maga körül, s aki csak keze alá kerül, mindenkinek elmotyogja: Viva L'Italia! Viva la Libertà! Éljen a szabadság! Tovább! Tovább!
Piazza Venezia. Itt áll a híres velencei palota, Mussolini hivatala. Nagy kapuja felett némán tapad a falhoz a még híresebb erkély, ahonnan annyiszor szólt a bukott vezér, ahonnan annyi szenvedést zúdított népére. Katonák kordonja, négy élesre töltött ágyú vigyáz a nagy műértékkel bíró palotára. Azonban a gúny s átkok zuhatagját még a katonák s az élesre töltött ágyúk sem tartóztathatják fel. Az erkély szinte roskadozni látszik súlyuk alatt.
Most mintha egy láthatatlan karmester hirtelen csendet intett volna. A nagy némaságban egy német páncélautó gördül a térre. Nyolc–tíz német katona ül a kocsin. Erőszakolt, sápadt nyugodtság tükrözik az arcukon. Riadtak, merevek, de azért még bíznak a fegyverbarátságban. A barátság jegyében azonban az olaszok arcon köpik őket. A nagy csendet most üvöltéssé fokozott kiáltás járja át. A kocsi rohanva távozik, maga után vonszolva a nép fékezhetetlenül kiömlő szidalmait. A kép csaknem változik. Hisz ezek az emberek nem is a földön járnak. Magasan, szinte elérhetetlenül magasan, a szabadság, a teljes felszabadulás szabadságában.
Fél kettő körül találkozom legjobb barátommal Francesco T-vel. Nagy embergyűrű veszi őt körül. Végre észrevesz engem, két orcámon megcsókol, s könnyes szemmel, de azért teli hangon kiáltja: Viva la Libertà! Éljen a szabadság! Máris rohan tovább. Fáradtan támaszkodom a legközelebbi falnak, közben szemem a zászlók erdejére téved. Látom a trikolórt, mely harsányan kiált felém: Viva L'Italia! De a hullámzó lobogók tömegében feltűnik immáron a vörös lobogó is, a küzdelemtől véresen, tépetten, s ez mindennél hangosabban kiáltja: Viva la Libertà! Éljen a szabadság, a minden népek szabadsága!