Amikor a háború elérte Debrecent (1944-ben), én 5 éves gyerek voltam. Időnként szólt a városi sziréna, de én nem tudtam, hogy mi ez. Családi házunkban, a Nyíl u. 108. sz. alatt éltünk szüleimmel: református lelkész Édesapámmal, és a nyugdíjas tanítónő Édesanyámmal. Édesapám a rádió-információk alapján feltehetően sejtette, hogy mi vár ránk, mert levitt a házunk pincéjébe egy jókora asztalt. 1944. június 2-án újra megszólaltak a szirénák, és akkor már hallhattuk a felettünk repülő gépek erős hangját, majd a becsapódó, felrobbanó bombák szörnyű hangját. Mint később megtudtam, ez volt Debrecen első bombázása. Ezután a város lakosságának szeptemberben még hét alkalommal kellett szembenéznie az amerikai légierő légitámadásaival. Apu leterelt bennünket (Anyámat és engem) a pincébe, és megparancsolta, hogy bújjunk az asztal alá. Ő nem fért be, előttünk kuporgott. A robbanások száma és hangja egyre nőtt, és egy idő után hallottuk az egyre erősödő repülőgépek és a lezuhanó bombák szörnyű hangját órákon át. A robbanások hangja gyakoribbá, egyre erősebbé vált, és egyre közeledtek. Én nagyon féltem, de csendben maradtam. Másnap Apu azt mondta, hogy ha nem akarunk meghalni, el kell menekülnünk. Felnőtt koromban tudtam meg, hogy a Debrecent először bombázó gépek az angol hadsereg részei voltak, és Olaszországból szálltak fel. Azt is később tudtam meg, hogy Debrecenben a vasútállomáson kívül más hadicél nem volt, mégis az egész várost – még a temetőt is bombázták, hatalmas pusztítást okozva. A házunk teteje megsemmisült, de a ház falai viszonylag épen maradtak. […]

Az első bombázási nap után – Édesapám parancsára elindultunk gyalog kelet felé. Minimális személyes holmink kis hátizsákban volt, és Apu azt mondta, hogy el kell jutnunk apai Nagyszüleimhez, Gacsályba (Szatmár megyébe). A mai Sámsoni úton indultunk el. Az úton sok embert láttam, ők is gyalog meneteltek ugyanabba az irányba. Volt néhány örökös és lovas szekér, ritkán felvettek bennünket, de csak rövid időre, a szomszéd faluig. Egyszer láttunk vonatot is, sőt valahol egy éppen álló vonatra Apu felpakolt bennünket. A vonat elindult, Anyámmal mi is fenn voltunk, de Apu lemaradt. Az utasok nagy része nagy hangon üvölteni kezdett és kiabált (mert látták, hogy mi történt), erre a vonat megállt. Apu tehát fel tudott hozzánk szállni. Már gyalog-utunkon is, de a vonaton is észleltük újra a repülőgépek erős hangját, és láttuk a lefelé zuhanó kisméretű fényes tárgyakat. Később tudtam, tudtuk meg, hogy ezek az ú.n. „Sztálin gyertyák”, a Kárpátok felől már berepülő szovjet gépekről ledobott kis fáklyák voltak.

Néhány nap bolyongás után (időnként, mikor a vonatot el kellett hagynunk), betértünk egy-egy kis faluba és Apu bekéredzkedett a lelkészhez és ott adtak valamit enni és inni, egy-két helyen szállást is. Pár nap után, nagyrészt gyalogolva, megérkeztünk Gacsályba. A hosszú (mintegy 100 km), többnyire gyaloglással megtett út után kimerültek voltunk. Gacsály egy relatíve kis falu, mintegy 800-1000 lakossal. A település és környéke már a bronzkorban is lakott volt, mivel határában bronzkori leletek is kerültek felszínre. Nevét írásos alakban 1263-ban találjuk először az oklevelekben. Német eredetű személynévből származik – Gotschall – jelentése: „Isten szolgája”. Református templomának tornya és nyugati fala a XVI. század elejéről való. Lakóinak többsége földműves. Nem gazdagok, inkább szegények. […]

Nagyszüleim szintén szegények voltak. Három leánygyermekük is a faluban, vagy a környékén telepedett le, követve a nagyszülők kérését és foglalkozását. […]

Édesapám nagyszüleim egyetlen fiúgyermeke volt és miután Apu jó tanuló és szorgalmas gyerek volt, a helybeli tanítók meggyőzték Nagyapámat, hogy engedje Őt továbbtanulni. Így került Apu először Szatmárnémetibe, majd Debrecenbe, a Debreceni Református Kollégiumba, ahol teológiát végzett (évek múltán a Hittudományi Egyetem egyik tanszékvezetője és dékánja, és a Kollégium főigazgatója lett). Nagyszüleim egyik szobájában lakhattunk, én pedig Gacsályban járhattam iskolába, ott végeztem el az első osztályt. Felnőtt koromban a jó és szép emlékeimnek köszönhetően, Gacsály és a gacsályi iskola iránt érzett, mai napig élő hálám kifejezésére a Gacsályi Iskola javára alapítványt hoztam létre jelentős összeggel.

Közben – 1945-ben – a szovjet csapatok elérték Gacsályt. Láttam, hogy az orosz katonák lóháton (szép, nyilván rabolt) paplanokon ülve jelentek meg a faluban. A falu lakosai félve figyeltek. A fiatal nők arcát (az Édesanyámét is) korommal kenték be, hogy elvegyék a „ruszkik” kedvét a „rosszalkodástól”. A katonák bejöttek Nagyapámék házába is, láttam, hogy bementek az éléskamrába, és a földön tárolt gabona-kupacot szuronnyal megszurkálták (keresték az elrejtőzött személyeket), a lakásban turkáltak, de nem találtak semmi értéket, és elmentek. Később megtudtuk, hogy sok kárt csináltak és több családot is meggyötörtek. A megszállás után Apu néhányszor hazajött Debrecenbe (gyalog, alkalmanként vonaton), hogy felmérje a helyzetet. A debreceni tető nélküli házunkat kifosztották (több szemtanú szerint nem a „ruszkik”, hanem a szomszédok tették). Apu többször is bement a Református Kollégiumba is, ahol más ülésezett az ideiglenes nemzeti kormány, melynek egyik csoportját a Veres Péter-vezette Nemzeti Parasztpárt alkotta. Ezzel a csoporttal (az ú.n. népi írók pártjával) Édesapám erősen szimpatizált. Találkozásaik után felkérték hogy a háború után csatlakozzon a Vallás- és Közoktatási Minisztériumhoz, mint főosztályvezető. Apu ezt elfogadta. A szovjet megszállás (az ú.n. „felszabadulás”) után a kormány Budapestre költözött, mi pedig igyekeztünk (Apuval együtt) utánuk „araszolni”. A szervező Apu, a végrehajtó Anyám volt. Először elmentünk (sok nehézség árán) Vésztőre (Békés megye), Édesanyám szülőfalujába. Ott jártam a második elemi osztályt. Aztán közeledtünk Apuhoz, mert Ő Csillaghegyen (ma Budapest III. kerületének része) talált a családnak albérletet. Csillaghegyen jártam a harmadik és negyedik osztályt, és élveztem egy karizmatikus, kiváló tanárunk, Nagy Mihály tanítási stílusát (Ő a mai napig egyik pedagógus példaképem). Majd jöttek az elcsalt, úgynevezett kékcédulás választások, és Aput kirúgták a Minisztériumból. Haza kerültünk a még háborús károkat viselő házunkba Debrecenbe. Ott végeztem további tanulmányaimat, az elemi iskola után a gimnáziumi tanulmányokat a Fazekas Gimnáziumban, annak az úgynevezett legendás IV. A osztályában érettségiztem. Ebben a csodás gimnáziumi közösségben éreztem át egy régi mondás igazság tartalmát (Aki nem szenvedett, nem nevelkedett – Wer nicht geschunden ist, wird nicht erzogen). Mi – az úgynevezett háborús gyerekek tudtunk küzdeni, jól tanulni, és tudtunk tanárainkat és egymást nagyon szeretni. A háborús szenvedéseknek, hányattatásoknak ezt az egyetlen pozitív hatását éltük át ezen csodás négy esztendő alatt. Ez a pozitív hatás elkísért bennünket életünk további részében – ebből a 41 fős osztályból csaknem mindenki egyetemet vagy főiskolát végzett, és az egymás iránt érzett szeretetünk nem múlt el, mint azt láttuk, látjuk a rendszeres osztálytalálkozókon.

Forrás:

A debreceni Fazekas Mihály Gimnáziumban 1957-ben érettségizett legendás IV.A osztály tanulóinak gyermekkori élményei a II. világháború alatt. Szerk. Szentirmay Zoltán – Kádár Imre. 2021. március