Rokonságunk visszamenőleg hosszú ideje Hajdúdorogon élt. Nagyanyám Szilvássy Róza nyíregyházi kisnemesi családból származik és lány korában híres szépség volt. Férje Tóth György gazdálkodó és megbecsült hajdúdorogi polgár. Édesapám szülei is hajdúdorogi származásúak. Apai nagyapám az első világháborúban a császári és királyi 39. gyalogezred 3. tábori századának póttartalékos gyalogosa. 34 éves korában 1915. február 1. és március 6. között a keleti fronton, Szálnoknál esett el (akkor Zemplén vármegye, ma Solnik, Szlovákia). Anyai nagymamám egyedül maradt öt gyerekkel, nem tudta mindegyiket eltartani, ezért édesapám Budára a Városmajor közelében, a Csaba utcában lévő Meyer Ferenc fiúárvaházba került, itt nőtt fel és járt iskolába. Tanulmányainak bevégzése után került vissza Hajdúdorogra és vette feleségül édesanyámat, Tóth Ilonát.

Anyai nagyapám és nagyanyám építettek Hajdúdorogon egy szép nagy családi házat, amelynek nagy kertje, magtára, gazdasági udvara volt a ház körül. A birtokhoz 50 hold föld, lovak és cséplőgép is tartozott. A II. világháború kitörése előtt anyai nagyapám szívbetegségben elhunyt. Azért, hogy nagymamám ne maradjon egyedül, hozzá költözött legnagyobb lánya Tóth Klára tanítónő, aki ismeretlen okból elszakadván vőlegényétől egyedül élt tovább. Szüleim akkor a hajdúdorogi óvoda szolgálati lakásában laktak, mert édesanyám kapta meg a vezető óvónői állást. (Az óvoda udvarán állt egy nagyon vastag törzsű kocsányos tölgyfa, ami védett faként ma is megvan.)

1944-re az orosz front egyre közelebb került Magyarországhoz. A hírek hatására nagyon sokan féltek bevárni a frontot és menekülést terveztek. Szüleim is menekülni akartak. A családi ház kertjében egy nagy ládában elásták a családi értékeket, mint az ezüst és porcelán étkészletet, több értékes festményt, és 1944-ben az oroszok elől Budapestre menekültek, mert azt gondolták, hogy ott nagyobb biztonságban leszünk. Ekkor 6 éves voltam, öcsém Péter pedig 5 éves. (Apai nagymamám Bíró Piroska Hajdúdorogon maradt.) Először 2-3 napig édesanyám legkisebb testvérénél Erdélyiné Tóth Magdolna néninél húztuk meg magunkat, de itt nagyon szűkösen voltunk, máshol kellett lakást keresni. Budapestről sokan menekültek el nyugatra és sok lakás üresen maradt. Mi a budai II. kerület Ribári utcában találtunk egy üres egyemeletes villát, amelynek a földszintjére költöztünk be. A Ribári utcai villában együtt laktunk anyai nagymamámmal Szilvássy Rózával, édesanyámmal, Tóth Ilonával, testvérével, Tóth Klárával és öcsémmel, Péterrel. Eleinte nyugodtan éltünk, csak az élelmiszer volt kevés. Ezt pótolta két nagybátyám Tóth Géza és Tóth Béla (mindketten jogot végeztek), akik akkor katonaszökevényként vidéken bujkáltak, de időről-időre élelmiszert hoztak fel Budára nekünk. Később Géza bíró, Béla üzletember lett. Amikor 1945-ben az orosz hadsereg körbevette Budapestet és megkezdődött a budai vár ostroma az életünk rosszabbra fordult. Akadozott, sőt időnként megszűnt az utcában a vízszolgáltatás, édesanyámék a közeli Marczibányi térre mentek le vízért, és ha láttak elpusztult lótetemeket, húsdarabokat vágtak ki belőlük és azt ettük. Finom volt.

Feleségem Dr. Dolhay Lilla II. világháborús emlékei is fontosak családunk számára, amelynek a továbbiakban ő szavaival vannak lejegyezve. 1941. november 30.-án Debrecenben a DEMKE nevű szülőotthonban születtem egy ötgyermekes család negyedik gyermekeként. Apám kissé csalódott volt, hogy nem fia született. A keresztszüleiktől a lányok (Zsuzsi, Anikó, Lilla) arany fülbevalót és nyakláncot kaptunk keresztelési emlékként. A fülünk nem lett kifúrva, mert apánk úgy vélte, hogy ez egy barbár szokás, nem vagyunk afrikai négerek, a nagymamák pedig attól féltettek, hogy az oroszok ki fogják tépni a fülünkből. Ezért a fülbevalók a bordó páncélkazettába kerültek.

A front közeledtéig Lorántffy utca 12-ben laktunk, saját házunkban. A gyerekszoba falára mesefigurák voltak festve. Balázs bátyám hozta minden este a szomszédból a tejet, és saját biciklijével, nagyapával a szőlőbe járt. Én is mentem tehenet fejni, de a tehén közben megrúgta Zsuzsit.

Személyzetünk is volt, Piri, a szakácsnő, és mosónő. Gyakoriak voltak a vendégek is. Egy nap éppen vendégek voltak nálunk, a kertben az asztal körül ültek és beszélgettek. Én édesapám ölében ültem, az ő bőre leégett a napon, nagy lemezekben hámlott. Én ezeket tépdestem, mire ő rám szólt. Piroska nagymama Kánya és Debrecen között utazgatott, és saját elképzelése szerint a „kinőtt” gyerekruhákat hozta-vitte. Anyánk és Sári néni keresték a gyerekruhát, nem találták, de hamar kiderült, hogy az eközben a másik családhoz került. Küldözgették vissza egymásnak a keresett holmit. Apánk kleptomániásnak nevezte, és meglökte őt, aki a ruhakosárba esett. Többet nem láttuk őt. Később Klári nénitől (Nyírbátor), elment Telkibányára egy pap házvezetőnőjének. Még később, élete végéig Komlón, Klári lányánál lakott. Komlóról pedig Szigeti Jóska bácsi ment vissza Nyírbátorba. 1944-ben a front közeledése miatt Hajdúsámsonba költöztünk, ahol a keresztapámnak, Dr. Pokoly Lászlónak háza és híres gyümölcsöskertje is volt. A nyári konyhánk padlására először német, majd orosz katonákat szállásoltak el, aminek következtében mindkét nyelven 10-ig megtanultam számolni. A kedvencem egy orosz tangóharmonikás volt, az ő ölében szerettem ülni. Nem kellett félnünk tőlük.

Egyik délben édesanyám legidősebb fiát, Balázst kereste. Mi azt válaszoltuk neki, hogy elment az orosz lovasokkal ő is katonának. Édesanyám sírni kezdett, majd apánk, aki délben hazajött, autóval utolérte a menetet és visszahozta Balázst, aki egy orosz lovas katona előtt ült a nyeregben a Debrecen felé vezető úton.

Bombázás alatt kiszöktem az utcára, az út közepén a szomszéd kislánnyal játszottam a földút homokjában. Az ostrom alatt a pincében, teknőben aludtam, Zsolt öcsém pedig egy ruhás-kosárban.

Hajdúsámsonban augusztus 15.-én súlyos családi tragédia történt, a petróleumfőző valahogy kigyulladt és édesanyánk nagyon súlyosan, apánk, aki mentette anyánkat szintén megégett. Emlékszem, hogy édesanyámat kint a konyhaajtó elé fektették le és olajat öntöttek rá. Minket, a gyerekeket távolabb ültettek le egy padra, hogy ne lássuk édesanyánk szenvedését. Szüleimet a debreceni klinikára vitték kezelésre. Édesanyánkon már nem tudtak segíteni, néhány napon belül meghalt. Apánk keze, lába is súlyosan megégett. A tragédiát követően a gyerekek visszakerültek a Lorántffy utcai házba, amíg édesapánkat a klinikán gyógyították.

Még azon a nyáron egy éjszaka részeg orosz katonák jelentek meg a Lorántffy utcai házában. Nő kellett nekik. Nagyapám kis ideig feltartóztatta őket, ez alatt nagymama és apánk húgai, akik velünk laktak, kiugrottak az ablakon és elbújtak a kertben. Ezután nagymama a két lányával az oroszok elől Németországba menekült. Évike néni ott szülte meg a kis Évikét.

1944 őszén még Debrecenben voltunk. Dolhay nagypapa és Hoffman nagynénik vigyáznak ránk. Sok ennivaló nem lehetett, mert Dolhay nagypapa „bundás kenyérnek” nevezett, vízben áztatott száraz kenyeret adott nekünk enni. A kenyér-maradékot és a héját sem dobták ki, külön gyűjtötték az állatoknak. A Hoffmanok katolikusok voltak, az ő kérésükre este letérdepelve, katolikus módon imádkoztunk.

1945-ben már tudtuk, hogy édesanyánk meghalt, apánk pedig kijött a klinikáról. Az alatt, míg a klinikán feküdt, édesanyám nagynénjei katolikusoknak neveltek minket, holott reformátusok voltunk. Édesapánk hazajövet haragudott ezért rájuk és még azért is, mert nagyon elkényeztettek bennünket. Például én csak az egyik nagynénivel holtam hajlandó wc.-re menni. Ezek az idősebb rokonok az első világháború után lettek elzavarva otthonaikból Jolsváról és Rozsnyóról. Kezdetben Tolna megyében helyezték el őket, de lassan Debrecenben, elsősorban édesapám házában gyűlt össze a család. A Lorántffy utcában a szemközti oldalon árok volt, melyben orosz katonák heverésztek. A csajkájukba vizet kértek, és én vittem nekik. Soha nem bántottak. Ezek voltak feleségem Dolhay Lilla legemlékezetesebb gyermekkori élményei.

A Budán rekedt magyar és német katonák a várba szorultak vissza. Utánpótlásukat kis egymotoros repülőgépekről ejtőernyővel dobták le. Az oroszok a repülőgépeket hevesen lőtték. Láttam azt az Attila úti házat, amelynek a legfelső emeleti ablakába csapódott bele egy kis repülőgép az 1944-es ostrom során, és csak a törzsének a hátsó része és a farka állt ki az ablakból. […]

Néha az ellátmányt szállító repülőgépek nem jutottak el a várig, hanem szállítmányuk kiszóródott, többek között a mi házunk udvarára is. Volt közöttük géppuska és gépágyú töltény is, egyszer pedig egy zsákban mosószappan nagyságú és színű valamiket találtunk. Boldogan vittük be a házba, hogy szappan, de édesanyám azonnal kidobta valahová, mert rájött, hogy robbanószer (ekrazit). A töltényekből hajlítgatással ki tudtuk szedni a lövedéket, a puskaport pedig meggyújtottuk. Emlékszem, hogy nagy lánggal és hevesen égett. Nagyon kikaptunk miatta. Néha valószínűleg légi ütközet is zajlott a térségben, mert nagymennyiségű üres gépágyú töltényhüvely hullott le az égből. A megmaradt réz gépágyú töltényhüvelyekből dísztárgyakat lehetett készíteni. Édesapám is szerzett egy ilyen töltényhüvelyből készített vázát, amit a mai napig őrzök.

Karácsonykor az egyik szobában karácsonyfát is állítottak édesanyámék. Egy éjszaka a szobából zajt hallottam, de nem mertem felkelni. Reggelre az ablakot betörve, a karácsonyfát felborulva találtuk. Egy repeszdarab is hevert a földön, ez törte át az ablakot és borította fel a karácsonyfát. Egyszer pedig arra ébredtem, hogy a kiságyam, amiben aludtam és a vége a falhoz volt tolva, hirtelen előrecsúszott a faltól. Kiderült, hogy egy akna csapódott be a fal tövébe, pont oda, ahol belül a kiságyam volt, de nem robbant fel. A becsapódás ereje lökte beljebb az ágyamat. A Jóisten vigyázott rám.

Egyik éjjel óriási lövöldözés, csatazaj tört ki. A csata során rakétavetőket, más néven „Sztálin orgonát” is bevetettek az oroszok. Egyik rakéta eltalálta és lerombolta házunk emeletét. Arra emlékszem, hogy hullottak a tüzes gerendák. Mindenki rettegve bújt össze a földszinten, csak az öcsém Péter játszott nyugodtan ólomkatonákkal az egyik sarokban. Később tudtam meg, hogy a várban rekedt német és magyar katonák kitörtek a várból Buda felé, éppen amerre laktunk.

Azt is hallottam, de nem tudom, hogy igaz-e, hogy amikor az oroszok benyomultak a várba, az ott maradt sebesült katonákat lefektették az udvaron a kőre és állítólag áthajtottak rajtunk egy tankkal. Gasparovich László „A rettegés ötven napja – Budapest ostroma és a kitörési kísérlet” című könyvében írja, hogy február 11-én indult meg a kitörés, 24 ezer német és 20 ezer magyar katonával, ebből 10 ezer fő tudott áttörni a szovjet állásokon, ám 785 főnek sikerült csupán átjutnia és a saját vonalat elérnie. Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer, a Budapest Erőd (Festburg Budapest), illetve Hindy Iván vezérezredes, az I. magyar hadtest parancsnoka a Budakeszi úton, illetve a Horváth-kertben adta meg magát. A budai erdőkben még napokig folyt a hajtóvadászat a német és magyar katonák után. A kitörés során elfogott német katonák többségét az oroszok a helyszínen agyonlőtték. A győzelem után a Vörös Hadsereg katonái a Budavári Palotában lévő hadikórházat felgyújtották, a magatehetetlen sebesülteket lángszóróval elevenen elégették, illetve benzineshordókat gurítottak közéjük, és kézigránáttal berobbantották.

Nem maradhattunk tovább a romos házban, átköltöztünk a szomszédban álló szintén üres házba. Jól emlékszem, hogy a ház kapuoszlopainak tetején két oldalt egy-egy oroszlános kaput, segített az életem jobbra fordulása, vagyis hogy Budára, a Ribári utca közelébe egy társasházi saját lakásba költözhettünk. (Ma is ott lakunk.) A lakásszerzés rövid története a következő: Patológus szakvizsgám után 1969-ben feleségemmel Dr. Dolhay Lillával Budapestre költöztünk, mert diploma után csak a berettyóújfalui kórházban kaptam patológus állást, ahol nem is volt patológia. Debrecenben nem kaptam volna klinikai állást, ezért Budapestre akartunk jönni és állást is kaptam az Országos Onkológiai Intézet Onkopatológiai Kutató Intézetében. Először a Városliget közelében, a Szondi utcában, Lilla testvérének, Dolhay Zsuzsa akkori férjének, Karátson Edvinnek a társbérletébe költöztünk be. Edvin eredetileg kadétiskolát végzett, majd építészmérnök és festőművész lett. (Társbérlőnk volt még Roisz Vilmos agglegény, zenész és festőművész is, akinek szokása volt heti 3 alkalommal hölgyvendéget fogadni és ekkor nem lehetett kimenni a közös fürdőszobába. Szokása volt még az általa főzött levesekbe „szalonnabőrkét” belefőzni, hogy a leves „tartalmasabb” legyen.) Karátson Edvin Szondi utcai társbérleti része már üresen állt, mert Zsuzsi és Edvin titokban Kanadába, majd az USA-ba „disszidált”, így beköltözhettünk. Amikor megvettük a Szpáhi utcai lakásunkat, arra járva az oroszlános kaput többször is láttam. Elköltözésünk után a társbérleti szobánkat átadtuk a visszamaradt társbérlőnek, Roisz Vilmosnak. Az oroszlános kapujú házban 1947 nyár elejéig maradtunk, mert addig sehogyan sem tudtunk visszautazni Hajdúdorogra. Az élet továbbra is nehéz volt, nagybátyáim is alig-alig tudtak már élelmiszerrel támogatni. Az emberek arany ékszereiket cserélték élelmiszerre. Arra emlékszem, hogy édesanyámnak vagy Klára nagynénémnek volt egy vékony arany nyaklánca, amit félbe vágtak ollóval és valakikkel elcserélték kenyérre és egy kis zsírra. A zsír egy tepsiben volt és nagyon beosztva használták. Egyszer édesanyám és nagynéném elmentek lóhúst keresni. Ekkor együtt maradtunk otthon nagymamámmal, és öcsémmel együtt zsíros kenyeret kértünk tőle. Ekkor a tepsiben már nagyon kevés zsír volt, hosszú unszolásra nagymamám mégis adott is egy-egy zsíros kenyeret. Még mindig emlékszem arra, hogy milyen finom volt. Mikor édesanyám és nagynéném hazajött és észlelték a zsírmennyiség drámai megcsappanását, szegény nagymamám nagyon kikapott.

Egy alkalommal egy menekülő férfi futott be hozzánk a nyilasok elől, akik katonaszökevényeket kerestek. Arra emlékszem, hogy édesanyámék megsajnálták és elrejtették úgy, hogy beágyazták az ágyba. Az üldözők végül nem találták meg, így egy idő után továbbállt. Távozáskor említette, hogy ő Kállai Gyula és meg fogja hálálni a jócselekedetet. Később tudtuk meg, hogy az ujjá alakult kommunista kormányban miniszteri rangot kapott. Később soha nem keresett bennünket, de édesanyámék sem keresték segítségért, pedig egyszer később szükség lett volna rá.

Egy másik alkalommal egy szép napos délelőtt a budai Duna parton sétáltunk. Akkor még nem érte el az orosz front Budapestet, de a német és magyar katonák készültek az ellenállásra. Úgy emlékszem, hogy kissé távolabb előttünk volt a Margit híd, villamosok, egyéb járművek és talán gyalogosok is közlekedtek rajta. Mindenütt nyugalom volt. Egyszer csak egy durranás hallatszott, - talán nem is volt olyan nagy – a Margit híd pesti oldala kettévált és a Dunába esett, miközben a hídszerkezet két vége a hídpillérekre támaszkodva nem mozdult el. Ekkor ért Pest felől a hídra egy sárga villamos, ami lassan a lejtős hídszerkezeten a Dunába gurult. Nagyon élénken emlékszem erre.

Később tudtuk meg, hogy a Margit híd 1944. november 4.-én a déli 12 órai csúcsforgalom idején robbant fel, és sok áldozatot követelt. A robbanás véletlenül következett be. Feltételezések szerint a német utászok a korábban elhelyezett dinamittöltetekbe szerelték a robbanófejeket. Közben egy hibás vezetékből gáz szivárgott, ami cigarettától, vagy egy arra haladó hajóból kipattanó szikra miatt belobbant és beindította a robbanást. A robbanótöltetek a pesti mederág parthoz csatlakozó nyílásban léptek működésbe, az ívtartó középen kettétört. A detonáció ereje és leomló szerkezet elmozdította a mederpillért is, ami továbbadódott, összesen két ív hullott a vízbe a pesti oldalon. Csak a középső pillér nagyobb tömege akadályozta meg, hogy a híd mind a hat nyílása összeomoljon. (Forrás: Mult-kor Történelmi Magazin. Miért robbant fel 1944-ben a Margit híd? 2014. november 4. 08:06 MTI.)

Budapest ostroma során, 1945. január 18-án a visszavonuló németek már szándékosan robbantották fel a híd még megmaradt három budai ívét az Erzsébet híddal és a Lánchíddal együtt.

Nagymamával rendszeresen sétálunk a budai Duna parton. Itt említem meg, hogy a németek a pesti oldalon a Dunapartot megerősítették, hogy az oroszok ne tudjanak könnyen átkelni a folyón. […] A Duna-korzó híres szállodasora szinte teljesen romba dőlt Budapest ostroma alatt. A jobb oldali épület ma is áll (alig látható), a mögötte lévő Ritz szálló viszont megsemmisült. Egyes korabeli visszaemlékezések szerint a szálló pincérei az utolsó percig kifogástalan modorban, ezüsttálcákon szolgálták ki a vendégeket a megmaradt francia borokkal, pezsgőkkel és a háborús utánpótlásból készült fogásokkal (Wikipedia – Budapest ostroma).

A Duna parti sétáinkat nagymamával akkor is folytattuk, amikor az oroszok már elfoglalták Budát, de talán a vár ostroma még nem kezdődött el. Szintén napos, nyugodt, szép idő volt. Egyszer csak hirtelen egy mögülünk érkező orosz katonai teherautó állt meg mellettünk. Nagymamám nagyon megijedhetett, mert szorosan magához ölelt bennünket. A teherautóról leugrott egy orosz katona és az öcsém és az én kezembe nyomott egy-egy darab kenyeret, majd visszaszállt a teherautóra és elhajtottak. Az eset máig is többször eszembe jut. Ilyen jószívű orosz katonák is voltak. Az 1945. évi hiperinfláció Budapesten ért bennünket. Naponta romlott a pénz és ezen úgy próbált az ideiglenes kormány segíteni, hogy egyre nagyobb címletű pénzt nyomtak, meg sem lehetett különböztetni a különféle „milpengőket” és „bilpengőket”.

Az első pengő bankjegyeket 1926-ban nyomtatták 5, 10, 20, 50 és 100 pengő névértékekkel Az ekkor még lassú, de fokozatos pénzromlás miatt 1944-ben kibocsátottak egy új, 10, 100 és 1000 pengőből álló sorozatot. A háború után az új demokratikus kormány súlyos pénzhiányban szenvedett, ezért a nemzeti banktól gyors és olcsó bankjegynyomtatást rendelt, de ezzel az infláció felgyorsult és naponta, sőt egy napon belül délutánra is sokat romlott a pénz. Az egymilliárdnál nagyobb címleteket átnevezték milpengővé (amely az egymillió pengő rövidítése). Az egymilliárd milpengős bankjegyet követően új rövidítést kellett kitalálni, mivel további magasabb címletekre volt szükség. Ez a bilpengő lett (amely a billió pengő rövidítése; billió = milliószor millió). A legmagasabb címletű bankjegy az egy milliárd bilpengő (1021-en pengő volt).

1944-ben, Magyarország szovjet megszállásakor a Vörös Hadsereg fedezet nélküli papírpénzt adott ki az ellenőrzése alatt álló területeken. Ez az eljárás példa nélküli, egészen pontosan azt jelenti, hogy egy megszálló hadsereg adja ki a megszállt ország kormányának pénzét. Ezek a bankjegyek gyenge minőségűek voltak, és elősegítették, sőt súlyosbították a pengő inflációját. Ezek címlete 1, 2, 5, 10, 20, 50, 100 és 1000 pengő volt. ebből a sorozatból édesapám is szerzett 5 darabot.

1947-ben végre hazaindulhattunk Hajdúdorogra. Kalandos utazás volt. Megmaradt kis csomagunkkal az állomásra kiérve láttuk, hogy a hazafelé tartó vonat már tele volt emberekkel. Az egyik kupé előtt megálltunk, de a zsúfoltság miatt az ajtón át már nem tudtunk felszállni. A kupé ablaka azonban le volt húzva és a bent lévő jóakaratú sorstársak belülről integettek, hogy másszunk be. Előbb édesanyámék feltolták nagymamámat, majd minket, gyereket beadogattak neki, végül a bennlévők őket is behúzták a kupéba. Sokan voltak – főleg nagyobb csomaggal – akik a vonat tetejére másztak fel és ott utaztak haza. Arra nem emlékszem, hogy Debrecenben át kellett-e szállni másik vonatra, csak arra emlékszem, hogy megérkeztünk a hajdúdorogi vasútállomásra és gyalog indultunk el az üresen hagyott családi házunk felé, azt sem tudván, hogy mi vár ott ránk. Hazaérve a házat kifosztva találtunk, a bútorok egy részét az újonnan alakult kommunista párt irodáiba vitték el, de máshová is került belőlük. A család a bútorok egy részét valahogyan vissza tudta szerezni. Nagyobb csapás volt, hogy a kertben elásott ládát ismeretlenek kiásták, valószínűleg a szomszédok lehettek, akik megláthatták, hogy hova lett a láda elásva. Minden értékünk örökre eltűnt egy eredeti perzsaszőnyeg kivételével, amelyet talán nem a ládába tettek, hanem valahol máshol dugták el, így azt nem vitték el. Ezt a szőnyeget, meg egy nagy famozsarat vas mozsárütővel, mint becses tárgyi emlékeket ma is őrzöm.

Hajdúdorogi megérkezésünk után egyik játékunk Péter öcsémmel komolyra is fordulhatott volna. Amikor már többé-kevésbé berendezkedtünk, kimehettünk játszani az utcára is. Első dolgunk volt a ház előtti járdát krétával horogkeresztekkel telerajzolni. Rögtön kiszállt a rendőrség. Szegény édesanyám alig tudta megmagyarázni, hogy, most jöttünk haza Budapestről, ahol mi gyerekek mindenütt horogkereszteket láttunk és nem tudva mit jelent, ezeket másoltuk le. A rendőrség nagyon nehezen fogadta el a magyarázatot, és egy ideig megfigyelték a családot. Más játékunk az volt, hogy gumi nélküli biciklikereket toltunk a külső perem hajlatába illesztett bottal és azzal rohangáltunk. Máskor a kövesúton a kövek közé szorult lópatkó szegeket kerestünk és gyűjtöttünk. Húsvétkor is volt egy jó játékunk, a „cucázás”, ami a locsolódással függött össze. Mi gyerekek a hasonszőrű barátokkal együtt összeálltunk és együtt, csoportosan mentünk locsolódni. Utána a lányoktól kapott piros tojások végeit összekoccintottuk, és akinek a tojása betört, oda kellett adni a másiknak. Voltak vastaghéjú tojások, amelyikkel sok piros tojást lehetett nyerni. Egyik fiú pedig téglából faragott tojást és befestette, de rögtön lelepleztük.

Általános iskolás koromban már inkább golyóztam, talán más szabályokkal, mint Molnár Ferenc regényében a Pál utcai fiúk. Ezt a játékot akkoriban más városokban is játszották (pl. Debrecenben Uti Laciék is) és szigorú szabályrendszere alakult ki. Ez úgy zajlott, hogy több játékos összeállt, húztak egy vonalat (ezt neveztük „gricc”-nek), és vonal mögé egymás mellé helyezett mogyorónyi nagyságú agyaggolyókat raktak le kettesével úgy, hogy a golyópárok között egy golyónyi térköz legyen. A játékhoz szükséges kiégetett agyaggolyókat szatócs üzletekben lehetett kapni. Amikor az összes gyerek szabály szerint felállította a játékgolyóit, kb. 3 méter távolságból húztak egy vonalat és a mögé kellett állni. Innen egy golyót gurítottunk minél közelebb a gricc-vonalhoz. Akinek a golyója legközelebb állt meg a gricc-vonalhoz az dobott először. Ha túlgurította a griccet, hátulra került. Arra is törekedtünk, hogy a gricchez közel levő golyót átlökjük a vonalon. A játék célja az volt, hogy az alapvonalról egy ütő-golyóval egy dobásra minél több párba állított golyót kellett eltalálni és ez által megnyerni. Azokat a golyókat nyerhettük el, amelyek olyan távolra kerültek, hogy az ütőgolyó közé fért. Ha ez nem sikerült, akkor a következő játékosra került a sor. Egy játék addig tartott, míg az utolsó párban maradt golyókat is el nem találta valaki. Minden egyes kör után újra kezdődött a gurítás. Uti Laciék, hogy nagyobb legyen a nyeremény, úgy is játszották, hogy nem párosával, hanem egymásra rakva kis gúlákban rakták le a golyókat, azt kellett eltalálni és szétütni az ütő golyóval. Egy ütő-üveggolyó vagy csontgolyó nagyon nagy értéknek számított és nem lehetett elnyerni. Nekem is volt egy színes üveggolyóm, amit sokáig megőriztem. […]

Édesapám orosz fogságba került Magyarország területén és kiszállították a Szovjetunióba. Mikor egy marhavagonokból álló fogolyvonatot észrevettek – még Debrecen térségében – a vasúti sin mellett lakó helybeli lakosok, kenyérdarabokat dobáltak le a vagonokba. Ekkor édesapám kidobott vagonból egy ceruzával papírlapra irt levelet a („Hadifogoly Levél” jelzéssel) édesanyámnak címezve. A levelet valaki eljuttatta édesanyámnak Hajdúdorogra, még én is láttam. Uti Laci édesapja is küldött ilyen módon levelet, amit a család megkapott. Az itthon maradt polgári lakosság átérezte a foglyok sorsát és a megtalálók eljuttatták a címzetthez a leveleket. Édesapám 1947-ben jött haza az orosz fogságból. Jegygyűrűje a katonasapka nagy címeres üreges gombjába, a „sapkarózsába” volt elrejtve, így maradt meg. Édesanyám előzetes értesítést kapott, hogy mikor fog érkezni, így várni tudta a hajdúdorogi vasútállomáson. Amikor befutott a vonat és leszálltak a hadifoglyok, először édesanyám meg sem ismerte édesapámat, mert alig több mint 50 kilóra lefogyott. Ő ismerte meg és ment oda édesanyámhoz. Nagyon készült a hazatérésre és ezt a hadifogságban írt versei egyikében meg is fogalmazta. A verseit ide másolom, címe „Virágok egy nyári ruhán”:

Virágok egy nyári ruhán

Ugye, te nem változtál ez alatt

a négy év alatt semmit sem, csak én

lettem ilyen rokkant, renyhe, vén, –

Csak nekem ette meg a rohamsisak

s az idő a kedvemet-hajamat. Csak.

Te úgy maradtál, ahogy elváltam

tőled, időállóra konzerváltan –

S hogy félbeszakított egy mondatot

a búcsú, – ha egyszer hazatértem,

te csöndesen majd tovább folytatod

s én rábólintok: igen, igen értem…

mintha nem is volna igaz mégsem

a négy év. Az egész csak rossz álom…

Így látlak most is: nyári ruhádon

nyílnak a nagy, egzotikus virágok

s jössz a vonatom mellett és kiáltod:

„Írjál Pócim és vigyázz magadra!”

…Aztán megszédülsz egy pillanatra

s lemaradsz egy csüggedt padnak dőlve…

Ezért van az, ha néha meggyötörve

hallgatom, hogy mondják a fiúk:

ez is beomlott, az is bombát kapott –

az arcomról a vér mind lefut,

hiszen te ott, éppen ott vársz rám –

Úgy szeretnék felsikoltani, hogy

meghalld te is: vigyázz – jaj – vigyázz Drágám! –

aztán máskor meg mást gondolok:

hogy talán csak le kell egyszer szállnom

azon a régi, nyári állomáson

és ott talállak. A hajadban napfény

bujt, s minden, amilyennek szeretném

olyan, csak az előbbi fordítottja:

Úgy kezdődik azzal a csüggedt paddal,

majd együtt futsz a lassító vonattal

s már mondod is a nevemet, ahogy

te hívtál csak s a rég mozdulatod

húz magához s én újra látom

a nagy virágokat a ruhádon

s ez nekem elég – és máris elhiszem,

hogy nem történt semmi, semmisem…

Szentirmay Zoltán [édesapám] Ventspils, 1947.02.27.

Édesapám hadifogságban írt verseinek gyűjteménye „A homály hangjai” címen a Publio kiadónál jelent meg 2020-ban (ISBN: 9789634436973). Egyik verséről (Búcsúbeszéd egy sós hal fölött) Örkény István is megemlékezett, idézve a vers utolsó versszakát és egy másik költemény egy versszakát, amely Budai László egyik háborús verséből való. Örkény István ezzel a két idézettel akarta illusztrálni a hadifoglyok állandó érzéseit, a honvágyat és az éhséget. (Örkény István: Lágerek népe – Emlékezők, Budapest, Palatinus Kiadó, 2000, ISBN: 9789639259546)

Szüleim el akartak költözni Hajdúdorogról, ezért édesanyám megpályázta a Debrecen csapókerti óvodavezető óvónői állását és meg is kapta. Édesapám a Magyar Nemzeti Bank debreceni fiókjában kapott banktisztviselői, utóbb igazgatóhelyettesi állást. Igazgató nem lehetett politikai okokból, az ötvenes években így is kémkedéssel gyanúsították, amit azután nem tudtak igazolni, így főleg szakmai okokból maradhatott a Nemzeti Banknál. Akkoriban nagyon nehezen, vagy nem is lehetett húshoz jutni, édesanyám mégis „húslevest” főzött, tökbélből (a színe hasonlított a húsleveshez). Ide kívánkozik még egy levelezőlap szó szerinti idézete is, amelyet 1950. április 15-én nagymamámnál, Hajdúdorogon töltött nyaralásunk alkalmával irtunk Debrecenben maradt szüleinknek. Részlet abból, hogy akkor mivel töltöttük el a nyarat. A levelezőlap szó szerinti szövege:

„Szentirmay Zoltán úrnak Debrecen, Jánosi utca 88

Kedves édesapám!

Levelét megkaptuk és örömmel olvastuk el. A levelet Bezzegékhez dobták be [Bezzegh János dr. hajdúdorogi családorvos, jó ismerősünk] Anyu már kétszer írt nekünk. Többek között írta, hogy apu el fog jönni ide nagymamához. Miért nem tetszett kijönni? Van egy vadgerle fészek két kis gerlével a magtárunkban. Minden nap megnézegetjük növekedik-e sokat. Nagymamának van egy vad macskája azt félig megszelídítettük. Többet nem írok, kezeit csókolja Zoltán és Péter”

Volt, hogy ürgét is öntöttünk a faluszéli nagy gyepen, amit azután madzagon vezettünk, majd elengedtük. […] Az általános iskolát Hajdúdorogon kezdtem el. Az első osztályban édesanyám testvére, Klári néni tanított, akivel együtt laktunk a nagyszülői házban. Nagyon szigorú volt, otthon azután beszámolt édesanyámnak, hogy már megint mit nem csináltam jól. Az általános iskolát Debrecenben fejeztem be, a középiskolát, valamint az orvosi egyetemet ugyancsak Debrecenben végeztem el. Ez azonban már egy másik történet, amely „A debreceni Fazekas Mihály Gimnázium 1957-ben érettségizett legendás IV.a osztályának története” című könyvben van megírva (Magánkiadás, Debreceni Egyetemi Kiadó, ISBN: 9786150075594)

Forrás:

A debreceni Fazekas Mihály Gimnáziumban 1957-ben érettségizett legendás IV.A osztály tanulóinak gyermekkori élményei a II. világháború alatt. Szerk. Szentirmay Zoltán – Kádár Imre. 2021. március