Szép idő volt, öcsémmel boldogan játszottunk a ház udvarán. Péter négy, én öt éves voltam. A család egy polgári házban lakott a debreceni Baross utcában. Édesanyánk foglalkozása gyógyszertári asszisztens volt, édesapánknak szabó műhelye volt az Attila tér – Baross utca sarkán. A műhelyben még három-négy szaktárs dolgozott. Azután, hogy édesanyánk visszatért dolgozni, mi öcsémmel egy német nyelvű óvodába kerültünk, ahol ránk gyerekekre egy idős hölgy, Ella néni vigyázott. Ella néni, az óvónő. Az óvodában a kedvenc játékszerünk egy deszkából kialakított faló volt, amelynek egyik végén lófej volt kialakítva, a másik végén a lábunk közé fogva állandóan azzal rohangáltunk.

A háború utolsó éveiben a legtöbb férfit behívták katonának, így apukánkat is. Ő hadtáp szolgálaton vett részt, ami követte a hadsereg mozgását. Édesapánk a háború végeztével szerencsére nyugati fogságba került, így nem éhezett és 1947-ben hazakerülhetett.

1944-ben minden jel arra mutatott, hogy a háború kiterjedt egész Európára, így Magyarországra is. Debrecent is bombázták az idegen repülőgépek. A bombatámadást szirénázást előzte meg. A tőlünk nem messze lakó szomszédunk háza alatt pince is volt, amit óvóhelyként lehetett használni. A környék felnőtt és gyerek lakossága légiriadó alkalmával ezen a menedékhelyen gyűlt össze. A bombázás után ki-ki hazament és próbált felkészülni a legrosszabbakra. Megtudtuk, hogy a debreceni vasútállomás és a mai Petőfi tér utcái, épületei, például az izraelita templom is bombatalálatot kaptak és romokban hevernek. Nyílván a vasútforgalmat akarták megbénítani a szőnyegbombázással, azonban Debrecen más részeire is hullott bomba. Ahogy a front közeledett Debrecen felé, édesapám kimenekített minket a Guthi-erdőbe, ahol faházak voltak kialakítva az oda menekülők számára. A Guthi-erdő az Alföld legnagyobb egybefüggő erdőtömbje. Nyíracsádtól északra terül el. Manapság a terület dámvadállománya a világranglista több dobogós trófeájával büszkélkedhet. A körzetben több vadászház is található, a legrégebbi 1885. körül épült. Az aszfaltút mellett egy több száz éves védett idős kocsányos tölgyfa, a Hubertus-tölgyfa áll. A terület legnagyobb botanikai értékét a kisebb-nagyobb foltokban fellelhető, fokozottan védett magyar nőszirom (Iris aphylla subsp. hungarica) jelenti, e mellett két orchideafaj, a kétlevelű sarkvirág (Platanthera bifolia) és a Széleslevelű nőszőfű (Epipactis helleborine) is megtalálható itt, továbbá az erdei borkóró (Thalyctrum aquilegiifolium) is előfordul. Mindannyian védett növények.

Korábban az úgynevezett „Zsuzsi vonattal” lehetett az erdőbe kijutni, később a vasúti nyomvonalat felszámolták hivatalosan természetvédelmi területre hivatkozva, valójában Sikula György megyei párttitkár szedette fel, hogy ő és haveri köre (pl. Biszku Béla) nyugodtan vadászhassanak. Legújabban a Zsuzsi Erdei Vasút Nonprofit Kft. a vonalat újra helyreállította, és a Zsuzsi vonat napi rendszerességgel szállít utasokat a Hármashegyaljai megállóig.

A Guthi erdő ősi tölgyfái között található a Guthkeled nemzetség Árpád-kori templomának romjai, a Pusztatemplom. A történetírás szerint a település legkorábbi birtokosa a Guthkeled nemzetség volt. Adony és a szomszédos Guth nevű település az írott források tanúsága szerint már a XI. században lakott volt. A két Árpád-kori nemzetség első Szabolcs megyei szálláshelye volt e két település. Guth ebben az időben földvárral is rendelkezett, s e vár közelében, Adonyban a letelepedett lakosság monostort épített (Forrás Hortobágyi Nemzeti Park – Guthi erdő, www.hnp.hu).

A Kerekes család 1945. áprilisában tért vissza Debrecenbe. Szomorúan vettük tudomásul, hogy a környező magyar lakosok és a megszálló orosz katonák sok kárt tettek, kifosztották lakásunkat, de mégis be kellett költöznünk. Mikor édesapám hazajött a hadifogságból, hozzáfogott a lakás helyrehozatalához és egy szobával is bővítette azt. A felújítás végére minden pénzünk elfogyott, nem tudtunk pénzt keresni és nem tudtuk a renoválás költségeit kifizetni, ezért a házat el kellett adni. Mindezek következtében került át a család Dr. Bodnár János Simonyi úti villájába, amelyben akkor már három család részére volt lakrész kialakítva. Dr. Bodnár – aki már súlyos beteg volt – és felesége máshol lakott, nekünk részükre lakbért kellett fizetni.

A Bodnár villában a mi lakrészünk nagyon kicsi volt, tulajdonképpen a ház pincéjében volt a konyhánk, a fürdőszobánk (lavór) és iskolás korba lépvén ott is tanultunk. Arra nagyon határozottan emlékszem, hogy a nagyon szegényes körülmények ellenére, szomorúságot soha nem tapasztaltam, szüleim soha nem panaszkodtak, igyekeztek a körülmények engedte legjobbat megadni nekünk. Ez a meleg családi légkör úgy hatott ránk, hogy öcsémmel együtt kitűnő vagy jeles tanulók voltunk.

Az elsőtől a negyedik osztályba a Miklós utcai evangélikus iskolában jártam, amelyik a korábbi lakhelyünk közelében volt és ahol nagyhírű, kitűnő tanáraink nyelveket és természettudományt is tanítottak. Nagyon szerettem oda járni. Mikor átkerültünk a Bodnár villába, a felső tagozatot már a Poroszlay úti általános iskolában fejeztem be. Ebben az időszakban szüleim azt a lehetőséget is megteremtették, hogy az öcsémmel együtt németül tanulhattam. Német tanárunk Dr. Lengyel Imre, az egyetemi könyvtár tudományos munkatársa volt. Lengyel tanár úrnak vallásossága miatt hátrányos megkülönböztetést kellett megélnie. Németül engem, az öcsémet Pétert, és saját fiát Imrét tanította. Német nyelvtudásunk olyan szintre fejlődött, hogy később sokáig nekem is voltak tanítványaim, akiknek alapfokú német nyelvórákat tartottam. A középiskolát a Fazekas Mihály Gyakorló Gimnáziumban végeztem el, ahol tagja lehettem a Kiss Tamás költő-tanárunk által „legendás IV.a. osztály”-ként aposztrofált osztályközösségnek. Később a IV.a. osztály tanulói alapítványt hoztak létre nagyszerű tanáraink emlékére és minden évben a Fazekas Mihály Gimnázium évzáró ünnepségen díszoklevelet és képletes pénzjutalmat adtunk át azoknak a diákoknak, akik az általunk abban az évben javasolt három kiváló tanárunk tárgyából a legjobb eredményt érték el. Ezt a ceremóniát minden évben a mai napig megtartjuk és én is egyike vagyok a jutalmat átadó, és rövid megemlékező beszédet mondó osztálytársaknak. A jutalmazott diákok körében az elismerésnek nagy presztizse, de a városban is hallhattak róla, mert újságcikkek is hírül adták az eseményt egyedi jellege és megbecsültsége miatt. Időközben a díjátadáson rendszeresen résztvevő osztálytársak és közöttük én is nagyon jó kapcsolatot alakítottunk ki és tartunk fenn a Gimnázium igazgatójával Aranyi Imrével, akit tiszteletbeli osztálytársunkká fogadtunk. Megjegyzem még, hogy ameddig egyetlen volt tanárunk is életben volt, rendszeresen látogattuk őket, Karácsonykor, húsvétkor vagy névnapjuk alkalmával apró ajándékokkal kedveskedtünk és beszélgettünk velük. Mindez már egy másik történet, amelyet a „legendás” IV.a. osztályról szóló könyvben is megírtunk.

Forrás:

A debreceni Fazekas Mihály Gimnáziumban 1957-ben érettségizett legendás IV.A osztály tanulóinak gyermekkori élményei a II. világháború alatt. Szerk. Szentirmay Zoltán – Kádár Imre. 2021. március