A háború előzményeihez nekem hozzátartozik, hogy apámat besorozták katonának és mint – az akkori kifejezéssel élve – tiszti komornyikként szolgált. Egy erdélyi földbirtokosnál tartózkodtak, amikor egyik ló megvadult és a tiszt apámat utasította, hogy fogja meg a lovat. Apám a parancsot teljesítve próbálta meg a lovat megfékezni és a ló maga alá taposta. Ez olyan belső sérüléseket okozott, hogy apám 1942. októberében belehalt. Így a család apa nélkül maradt és úgy próbáltunk megélni a háborús viszonyok között.

A családhoz tartozott édesanyám, anyai nagymamám, akit mamukának szólítottunk, Gabi öcsém, Mihály bátyám, aki féltestvérem volt édesanyám első házasságából. Mihály bátyám apja abba halt bele, hogy – amint a gazdaembereknél szokás volt – egy este kinn aludt a jászolban és aznap éjjel mihálydi cigányok lovat mentek lopni és amikor meglátták, hogy a gazda a jászolban fekszik, megpróbálták agyonütni, de nem sikerült, és megakadályozta a lólopást. Felrazziázta a családot, akik lóháton és ki-hogy követte a lótolvajokat és kiderítették, hova tartoznak, így tudták meg, kik akarták a lovat ellopni. Mihály bátyám apja a szemöldöke fölött és a szólítóján (a szólító nyírségi tájszó, halántékot jelent) viselte az ütés nyomait és később az ütés szövődményeibe halt bele. Édesanyám tíz évig lakott az első férjével, akihez tizenhat évesen ment férjhez. Édesanyám egyenes tartású, pirosbarna, szép nő volt, nem csoda, hogy már tizenhat éves korában férjhez ment. Pár év elteltével édesanyám újból férjhez ment, akkor már édesapához. Én voltam az első gyermekük, 1939-ben születtem, rajtam kívül egy öcsém született két évvel később. Édesapám halála után a családfő gyakorlatilag édesanyám lett, ő vette át a gazdálkodást és segítettünk neki, például én ahogy már elértem az eke szarvát, szántottam a tehenek húzta ekével, és amikor az eke beleakadt egy dücskőbe (a dücskő nyírségi tájszó, tuskót jelent), az eke kiborult, én pedig ahogy fogtam az eke szarvát, kidobott a barázdából. Nehéz sors volt apa nélkül felnőni. Ebben éltünk, küszködtünk a negyvenes években, a háborús körülmények között. Igaz, nem igazán éreztük a falun a háborút, csak onnan, hogy katonák mozogtak az utcán és nem volt férfi munkaerő, aki művelte volna a földet a családoknál, ahonnan katonának vitték az embereket.

1944 októberében érte el falunkat a front, én akkor hatodik éves voltam, így még a fogalmakkal sem voltam tisztában és azt sem tudtam, hogy akkor háborús körülmények voltak. Arra viszont emlékszem, hogy a kertünk végén, a fasor alatt egyik rokonom, Perge Gyuri bátyám ásott egy pinceszerű bunkert, belül félbehasított fákkal megerősítve, hogy be ne rogyjon. A teteje pedig rönkfával volt fedve és bombázás ideje alatt, amikor szólt a sziréna, aminek csúnya, vonyító hangja volt, akkor beszaladtunk a bunkerbe és ott maradtunk, amíg a légiriadó tartott. A vasutat és az állomást bombázták, például a mozdonyfordító korongot is széjjelbombázták. Igaz, a vasútállomást nem találták el. Úgy emlékszem, ha egyszer lebombáztak egy célpontot, akkor azt nem bombázták újra, hanem mindig új célpontot kerestek. Bombázás alatt a repeszek mindenfelé repültek és nagyon messzire eljutottak. Nem csak repeszek, hanem síndarabok és minden, amit a bomba széjjel tudott vágni.

Kifejezetten emlékszem, hogy a német csapatok bejöttek az udvarunkba és az eperfánk tetejére egy antennát húztak fel. Amikor az utca végén megjelent egy szovjet harckocsi, a német katonák tépték le az antennát az eperfáról és menekültek egy jeep-szerű járművel. Ma is csodálkozom, hogy nem lőtték őket a szovjetek, jóllehet látták őket kb. háromszáz méternyi távolságból. Arra is emlékszem, hogy a német katonák arra kérték édesanyámat, hogy süssön nekik kolbászt, amit a német katonák adtak, csak nem volt megsütve. Mivel a szovjet harckocsi váratlanul megjelent, a kolbász nekünk maradt. Viszonylag sok kolbász maradt a németektől, amire reggel, este rájártunk. Délben nem azt ettük, mert nagymamám levest főzött.

A front megjöttével szovjet katonák érkeztek. Közöttük egy parancsnok, aki munkás overall-szerű ruhában volt, nem látszott a katonaruha, azt álcázta, bár a ruha alatt látszott a kemény vállap. A parancsnok egy kísérő katonával érkezett, lovas bricskán és nálunk szállásolták el őket. Azt a pletykát hallottam később, hogy azért nálunk szállásolták el a parancsnokot és a kísérőjét, mert édesanyámnál volt még óbor. De ők nem ittak. A parancsnokot a ház nagyvégében, amit mi nagyháznak hívtunk, szállásolták el, a kísérő pedig a szobán kívül, fegyverrel őrzött egész éjszaka. Egy éjszakát töltöttek ott, reggel továbbmentek. Nagymamám készített reggelit nekik, tükörtojást ettek és távoztak. Beszélni nem tudtunk velük, mert nem beszéltünk oroszul, de a szembe szomszéd mint volt első világháborús hadifogoly jól beszélt oroszul, őt hívtuk ás, hogy értekezzünk a katonákkal, hogy mit akarnak. Mert a tiszt magyarázta este, hogy vacsora kéne neki, de nem értettük. Amikor Erdélyi Miska bácsi – ragadványnevén Rigó Miska bácsi – átjött, a szovjet parancsnok szeme felragyogott, látszott rajta, hogy örült, hogy van akivel tárgyaljon. A vacsora után a parancsnok pihenőre tért. A parancsnok reggel felkelt, megmosakodott, emlékszem, hogy félpucéron, ing nélkül mosakodott. Reggeli után a bricskán távoztak. Mai napig nem értem, miért bricskával közlekedtek, amikor harci járművek is rendelkezésre álltak. Én ezeket felderítő katonáknak gondolom. A parancsnok érkezésének estéjén három katona is bejött az udvarra nagy zsinattal, részegeknek néztem őket. Mikor meglátták a parancsnok segédjét az udvaron, rögtön visszafordultak és megijedve távoztak, túrták egymást kifele a kiskapun.

Hallomásból tudom, hogy Nyíracsád felől érkezett egy szovjet harckocsi, amikor a németek egy része még a faluban volt. Az utolsó ház udvarán egy német katona tartózkodott, aki kilőtte ezt a harckocsit és a Kenderföld irányába elmenekült. Nem a faluba jött, hanem a mezők felé, a Rúdhegy és a Kenderföld felé. Ezt azoktól tudom, akik látták ezt a történetet. A harckocsi sokáig, körülbelül három évig az árokban maradt. Mi, gyerekek, gyakran jártunk oda játszani. Azóta sem voltam egy harckocsin belül, bár katonaként harckocsi rádióműszerész voltam.

A parancsnok távozása után megérkeztek a frontkatonák. Egyszerre 5-6 katona mozgott kötelékben az utcánkban. A mi utcánkban éppen két katona mozgott, mikor az egyik észrevette, hogy néhány liba van az udvaron. Megjegyzem, mi szándékosan nem engedtük a libákat, fél térdre ereszkedett a disznóól mellett és lelőtt egy libát. Dobtáras géppisztolyuk volt a katonáknak. A lelőtt libát megfogta és elvitte. Én ezt az egész jelenetet az udvaron állva néztem mamukával, Mihály bátyámmal és Gabi öcsémmel, bár mamuka a házban volt, mi gyerekek pedig az udvaron. Nem szólt semmit a katona hozzánk, csak lőtt és vitte a libát.

Megjegyzem, édesanyám a front érkeztével a kis disznóól padlásán bujdokolt és szénát pakoltunk elébe, hogy ne látszódjon semmi és ha ott kell aludnia, legyen, ami melegen tartsa. Adtunk fel neki szőtt pokrócot, hogy takarózzon be, mert ősz volt és hogy éjszaka tudja melegen tartani magát. Édesanyámnak azért kellett bujdokolnia, mert híre ment, hogy a front érkeztével a szovjet katonák lefogtak minden nőt, akire csak a kezüket rá tudták tenni. Ezért a fiatalabb és középkorú nők elbújtak előlük, így édesanyám is. Szerencsére estére elcsendesedett a falu és az oroszok sem mozogtak, így édesanyám lejött a disznóól padlásáról és a házban pihent. Egy hétig tartott, hogy édesanyám a disznóól padlásán bujkált, és ha le-lejött, akkor a gyerekek figyelmeztették, hogy katonák mozognak és ő visszamenekült a disznóól padlására, a széna mögé. Azért választotta a disznóól padlást búvóhelynek, mert alacsony volt és nem gondolta volna senki, hogy oda ember elbújik.

Arra is emlékszem, hogy az oroszul beszélő szomszédhoz, Miska bácsihoz az egyik délután frontkatonák jöttek be, mert valaki kiadta, hogy „bárizsnyá” van, ami Miska bácsi lányát jelentette. A frontkatonák kérték „dáváj bárizsnyá”. Miska bácsi megtagadta, hogy a lányát a katonák rendelkezésére bocsássa, a katonák egy petróleumlámpát adtak Miska bácsi kezébe, a szoba közepére állították és agyonlőtték. A ház nagyvégében végezeték ki, a kisvégében pedig a család tartózkodott. Ezután a frontkatonák távoztak. Miska bácsit csak úgy temettük el a temető árkában, mert nem volt se pap, se szertartás a háború miatt. Senki nem mozgott, csak a szegény ember mozgott, az nem féltette az életét, meg mindenki bújt, aki tudott. Így Miska bácsi sírját egy Verdes Jani nevű „félkegyelműnek” tartott falubeli ásta ki, a halottat két deszka közé tették le a sírgödörbe és beföldelték. Ilyen volt a front idején a temetés. Nem volt más lehetőség.

Az alatt a körülbelül egy hét alatt, amíg a front átvonult, az utcánkba jött egy lovasszekér, amit egy orosz katona hajtott. A szekérderékban egy orosz nő ült. Ez a szekér bejött hozzánk az udvarba. A katona kifogta a lovat, bevezette az ólba a tehenek közé és megetette. Volt széna, abrak is. Jól járt a ló. A nő ott maradt a szekéren, míg a ló evett. Mint gyermek jöttem-mentem az udvaron, nem bántottak bennünket. A nő adott nekem egy kockacukrot. Ez a kockacukor nagy volt, négy mokka jönne ki belőle. Örültem neki, mint gyermek.

A frontkatonákról hírlett, hogy a Czirják Miska bácsi (ragadványnevén Rezonán Miska) boltjába betörtek. A katonák raktak maguknak egy zacskó cukrot és távoztak. A katonák után a helyi tolvajok is fosztogattak.

A frontkatonák elvonultak, hagytak maguk után egy katonát, aki beindította az életet. Felkereste a volt első világháborús hadifoglyokat, ugyanis ezek beszéltek oroszul és tudtak értekezni. Megkereste a polgármestert és beindíttatta vele a falu életét. A polgármester a községházán adott helyet az orosz kommandóságnak. Az orosz kommandóság addig maradt, amíg meg nem győződtek róla, hogy az élet beindult, az emberek visszatértek a gazdálkodáshoz, a földműveléshez. Ezzel a háborús időszak véget ért, az élet visszatért. Ezekre emlékszem, mint gyerek a háborúból. Visszaemlékezésem írásba foglalásnál György fiam segítségét kellett igénybe vennem, aki ezt a munkát napi elfoglaltsága után szívesen el is végezte.

Forrás:

A debreceni Fazekas Mihály Gimnáziumban 1957-ben érettségizett legendás IV.A osztály tanulóinak gyermekkori élményei a II. világháború alatt. Szerk. Szentirmay Zoltán – Kádár Imre. 2021. március