A villamos szokás szerint azon a szép tavaszi reggelen is lassan döcögött a Hatvan utcán a tér irányába, amit akkor éppen Bethlen Gábor után neveztek el. Egy kisfiú az édesanyjával az ablakból nézte az elhaladó házakat, embereket. A Pásti utcánál különös építmény kelti fel a fiú figyelmét: az utcát teljes szélességben egy deszkapalánk zárja le, amin kis kaput alakítottak ki gyalogosok számára. A kapu körül csendőrök állnak. Az akkor éppen 5. évét betöltött kisfiú számára – aki elsőszülöttként édesapja nevét, az Istvánt kapta – mindez az első azok közül a bevillanó emlékképek közül, amelyek máig élnek benne a Debrecenben 1944. tavasza és 1945. ősze között történt háborús eseményekről.

Az emlékképek leginkább a Csige kertben, a Kis utcában álló öreg parasztházhoz kapcsolódnak, amit a Kiss család bérelt 1942. és 1949. között a hortobágyi pásztorkodással foglalkozó Pecze családtól, miután a Teleky utcai pincelakásból elköltöztek. A hatalmas udvarban meg lehetett fordulni egy ökrösszekérrel, hátul nagy istálló volt a lovaknak és a kert végében húzódott az újvárosi vasút sínpályája. A család a történet idején háromból éppen négytagúvá bővült. A családfő Kiss István, a királyi honvédség tartalékos tiszt-helyettese, karpaszományos „hadtápos” őrmester. A felesége, Kovács Julianna, aki a történések kezdetekor a később György névre keresztelt gyermekével volt várandós és a kis Pisti, a történetek főhőse. A család közelében, a Csigekert utcában lakott az édesanyja nővére, akit Pisti csak „Nénjének” hív és az ő Pistinél 10 évvel idősebb kamasz fia, Feri (becenevén „Bátyó”), a későbbi Hernádi Ferenc, a Debreceni Egyetem híres farmakológus professor emeritusa.

Az alábbiakban egy ötéves gyermek emlékképei következnek a háborúról

1.emlékkép

Arra határozottan emlékszem, amikor október 19-én – ami Anyám születésnapja volt – már lent voltunk a kerti bunkerban (erről később lesz még szó). Reggelre kifogyott az egy napra bekészített kaja, a köménymagos leves, amire a júliusban született öcsém, Gyurka táplálása érdekében Anyámnak folyamatosan szüksége volt. Úgy döntöttünk, hogy akármi történik is, muszáj felmenni főzni. Nénje kint a konyhában készítette elő az élelmet, hogy ha újra le kell menni, akkor legyen elegendő mindenből. Anyám bent a szobában rakta tisztába Gyurkát. Az előszobán keresztül a konyhából egyszer csak visszafojtottan, suttogva szólt Nénje a húgának: „Itt vannak az oroszok, gyerekek, itt vannak az oroszok!” Ekkor a kis ajtón beállított egy két méter magas, viharköpenyes alak, géppisztollyal a nyakában és kérdezte: „Nyemci jeszty?” vagy valami ilyesmi… Anyám éppen hajolt Gyurka fölé, hogy bepelenkázza és hátranézett; az orosz legyintett, mert látta, hogy mit csinál és kifordult a szobából: Itt nincsenek németek. Ez volt az „oroszok már a spájzban vannak” pillanat Pisti életében.

2.emlékkép

Egyszer csak megjelent egy teherautó konyhafelszerelésekkel meg mindennel, kinyitották a kaput, oda akartak beállni az autóval, de közben megjelent a Kapitány, a parancsnokuk, és a feleségével bejöttek a szobába. A Kapitány látta, hogy pici baba van a háznál, így aztán a konyhaautót elparancsolták két házzal arrébb, ahol egy legény lakott, Balogh Bercinek hívták, a családjával. Hernádi Ferivel volt egyidős, 15 éves kamasz, csak nem gimnazista volt, hanem ipari tanuló, inas. A tábori konyha tehát beköltözött a szomszédba. A Kapitány felesége rögtön elkezdte ajnározni, csucsujgatni, szinte kirázva a babakocsiból „Gyurka partizánt” (később nevezte el így Gyurit). Kiderült, hogy két és fél hónapos terhes volt ő is. A Kapitány rögtön rendelkezett, hogy rend legyen, a kismamát nem lehet zavarni. Egy „mufurcot” oda is ültetett az ajtó elé, pisztollyal az ölében, és amikor Anyám szoptatott, meg rendbe rakta Gyurit, ráparancsolt, hogy csak a felesége lehet bent. Még Nénjét sem engedte be.

3.emlékkép

Azt nem tudom pontosan mikor, de a villamosozás után – valamikor már nyári időszakban, de még július 10-e, Gyurka születése előtt – Apám és a hozzá tartozó csapategység részt vett a régi nagyerdei stadionban egy honvédelmi napon. Akkor még nem voltak harcok Debrecen környékén, de már érezhető volt a front közelsége. A katonai napon füstölgő gyertyákkal harcászati bemutatót is szerveztek, aminek egyik pontján leszállt egy repülőgép a focipályára keresztátlósan. Egy kis kétfedeles futárgép volt, olyan gyönyörűen leszállt meg felszállt a régi (Sajó Pista bácsi-féle) stadionból, ami akkor jóval nagyobb volt, mint most: ott volt maga a focipálya, ott volt a vörös salak, volt közben egy fekete salak motorversenyzősöknek, és még egy füves rész is.

Annak a napnak az estéjén a színházban volt egy díszelőadás, valószínűleg a frontra induló csapattest búcsúztatása alkalmával. Akkor még persze nem tudtam, hogy mit játszanak. Az csak később, diák fejjelt derült ki, hogy a Mária főhadnagy című operettet mutatták be. Csak arra emlékszem, hogy egy huszárcsákós asszony állt a színpadon egy dobogó tetején és egy kardot tartott a feje fölött, és hangosan énekelt, miközben én – unalmamban, jobb híján – apám kardbojtjával játszottam, ami oda volt téve a széken keresztbe, én felőlem, mert anyám és apám belül, én meg a szélen ültem. Arra ugyan nem emlékszem, hogy hányadik sorban ültünk, de arra igen, hogy a régi színháznak a közepe táján – úgy hívták jobbközép, mert a jobb oldalon ültünk – akkor még nem párnás székes a nézőtér volt, hanem Thonett széksorok voltak. Volt jobb oldalt elől egy-egy keskeny sor, egy székkel, majd két székkel, három székkel, aztán hat székes sorok következtek. Ezt csak később alakították át párnás széksorokká.

4.emlékkép

Utána eltűnt apám egy kis időre, a búcsúelőadás után vitték őket a frontra. Emlékszem, hogy volt egy öreg, már inaktív tiszt, Botos őrnagy, akinek egy vagy két évvel talán idősebb, 6-7 éves kislánya volt, Alizkának hívták. Ő (mármint az őrnagy) már nem volt frontszolgálatra alkalmas, de nem volt nyugdíjas, és apám is jó embere volt neki. Azzal biztatta apámat: „Nyugodt legyél, gondoskodunk a családról.” Arra is emlékszem, hogy ez a Botos őrnagy egyszer elvitt engemet magával – pontosan nem tudom hová, csak a későbbi képek alapján tudtam meg, - hogy valahová Macs környékére. Tehát kimentünk Debrecenből mielőtt annak bombázása elkezdődött, és onnan néztük a fényszórós fényeket meg a villanásokat, ahogy a légvédelem kereste és lőtte a repülőket a légiriadó alatt.

5.emlékkép

Az orosz csapatok bevonulása után a parancsnoka családi ház istálló mellett lévő lovász szobájában alakított ki magának irodát. Abban a szobában tárolták szüleim anyám „stafírungját”: egy márványos éjjeli szekrény támlával, meg egy cifrázott ágy és egy szekrény volt benne. A kapitány onnan intézte a csapatmozgást. A vasúti sínen a kert végében állt egy szerelvény, ott voltak rajta katonák tömegivel, ott mosakodtak meg aludtak. Arra is emlékszem, hogy amikor végül elvonultak a katonák, abban a szobában rengeteg – később néprádiónak hívott, varázsszemes „világvevő”-rádiókészüléket találtunk, amit az orosz katonák a „zabrálás” után elfelejtettek, vagy nem tudtak magukkal vinni.

6.emlékkép

A bunkert még apám csináltatta, mielőtt kivitték volna a frontra. Nyár elején kihozatta oda vagy 6 katonáját és egy komoly, biztonságos bunkert építettek a kertben. „Z” alakban ásták ki, két bejárata volt: alul egy nagyobb és felül is egy kisebb vészkijárat. Összesen 5 méter hosszú árok lehetett, jó széles, mert elfért benne egy kis heverő, ahol én nyugodtan tudtam feküdni és aludni is, ha úgy adódott. A többiek csak ültek, a felnőtteknek és Gyurinak is volt benne helye. Volt még benne egy fapados tábori WC, szükség esetén lehetett használni. A bunker teteje lehúzható volt, és ki volt bélelve, az egész be volt füvesítve, illetve gyeptéglával megszórva, hogy ne tűnjön ki. A katonák építettek még kettőt, szemben a szomszédban Takácséknak, meg a mellettünk lévő szomszédban, Erdélyiéknek is. Tükörképe volt a kerítés két oldalán.

Volt egy kutyánk, a Mackó – a Hortobágyról behozott házőrző kutya volt. De nekünk ő volt a sziréna, mert hamarabb jelezte a légiveszélyt, mint a légiriadó szirénája. Egyszer hallottuk, hogy mozgott, csapkodta a farkát, ment az eperfa gyökerei közé, ahol ő maga ásott magának egy bunkerszerű gödröt, később kiderült, hogy én is elférek benne akkora kutricát csinált ott hátul a kertben. Teljes csend volt, csak a kutya jelzett, mielőtt jött a repülőgépzúgás. Aztán váratlanul lecsapott a gép a lakóterületre. Mi meg kint voltunk a kertben a szokásos készültséggel, Gyurka is valamibe be volt pólyázva, csak föl kellett kapni. De ahelyett, hogy ottmaradtunk volna a meggyfa közelében, ahonnan védve voltunk, elkezdtünk futni a bunker felé. Bemásztunk, és éppenhogy csak lecsaptuk a bunkerajtót, már kopogott is rajta a sorozat. Szerencsére olyan vastag borítás volt rajta, hogy nem lett semmi baja, csak később láttuk a géppuska nyomokat. Ha a meggyfa meg a bunker között ér el bennünket, akkor akármi lehetett volna.

7.emlékkép

Ottlétük alatt a katonák filmeket vetítettek, moziztak. Egy generátoros teherautójuk volt, amire fel tudták állítani a vetítőgépet. A két villanyoszlop között feszítették ki a vásznat, a Kis-köz sarkán és akkor oda ültek be. Mondták, hogy lesz mozi és akkor mi gyerekek persze, hogy mentünk. Általában háborús témájú, partizános filmet néztek, amiből később, felnőttfejjel is láttam hasonlókat a klubban, a Déry Múzeumban. Direkt csináltak egy ilyen sorozatot.

8.emlékkép

Arra is emlékszem, hogy egy nagyon szép napsütéses október végi vagy november eleji napon ott ültem kint háttal nekidőlve a falnak egy kisszéken és fentről hallottam a repülőgépzúgást. Majd a ház mögül feltűnt vagy 6-8 gép legalább, rajban húztak a Hatvan utcai temető felől, de elég magasan voltak. És akkor egyszer csak felkiáltottam: „Jaj, Istenem, mit csinálnak! Két gép összement.” Nem tudom, hogy csúsztak össze, egyszer csak egy nagy lángnyelv látszott és akkor a két gép a rajból kiesett. A mostani Kenézy Kórház helyén a Hatvan utcai temető túlsó végén zuhantak le. És akkor persze Feriék is a Balogh Bercivel meg a Lévai Gyurkával ott kóvályogtak, és azok is, amikor meglátták, elkezdtek rohanni. Feri visszaszaladt, és fogta a kezemet, és mondta, hogy: „Gyere, Pisti, nézzük meg!” A nagy zsivajra anyám is kiszaladt, hogy megnézze, mi történt. Azon mód kikapta a kezemet Feri kezéből, és szólt, hogy: „Ne menjetek Ferikém, mert veszélyes!” De Feri már akkor nagyfiú volt és elmentek. Szerencsére nem lakóházra zuhantak a repülőgépek, hanem a temető sarkára. A Csokonai síremlék közelébe sokáig ott voltak a roncsok a Kishegyesi út mentén. Orosz gépek voltak. Akkor a Kapitány is szentségelt erősen.

9.emlékkép

Aztán november 7-ét kellett volna ünnepelni, hát persze, hiszen nekik ’17 óta nemzeti ünnepük, amit itt is meg kellett tartani. A „pucer” odaállított egy libával, ami már meg volt tisztítva, vagy az ő konyhájukról, vagy valahonnan szerezte azzal, hogy anyám csináljon valamit belőle. Anyám először berzenkedett, hogy az isten nyilát, mit csináljon ő vele. Ott volt Nénje is, ő csitítgatta, hogy csinálunk egy jó libás kását. Hoztak mindent hozzá, és kacsás kása-szerűen csinálták meg, libahússal. Rizzsel, zöldségfélével, vegyes körettel. Nénje is jó gazdaasszony volt, anyám is, így aztán ízlett a Kapitánynak, szépen nekiült. Úriember volt, valami moszkvai magasabb rangú tiszt lehetett korábban, németül is perfekt beszélt, csak őneki is volt egy sérülése. Légnyomást kaphatott korábban, vagy valami más nyavalya maradt vissza. Azért tették meg ennek az utóvéd hadtápos csoportnak az élére. Rángatózott a feje, úgy, hogy leesett a tányérsapka a fejéről. Szentségelt, föltette, egy óra múlva megont jött egy ilyen rángás. Szóval nekiállt szépen elegánsan – anyám ugye megterítette az asztalt – a felesége meg olyan parasztosan belenyúlt kézzel, és azzal törölte a száját, úgy evett. Pedig felcsernő volt, a csapat orvosa mellett dolgozott. Volt ott egy aranyfogú orvos, aki vigyázott a katonákra. Hát, vigyázott rájuk rendesen: tömte őket vodkával… Este lett, eljött az ünnepség ideje, amit a közeli református templomban szerveztek meg. A kapitány kérte anyámat és Nénjét is, hogy ők is menjenek, de Nénje mondta, hogy köszöni szépen, ő nem megy. És akkor jött az Óvári Vili bácsi, egy első világháborús veterán. Hadifogolyként aránylag jól megtanult oroszul. És ő is mondta, hogy „Kissné asszony, jöjjön el!” De ő mondta, hogy „Óvári úr, engem innen csak fegyveresek vihetnek el, ha minden áron ragaszkodnak hozzá, de én saját akaratomból nem megyek.” Másnap mesélte is Óvári bácsi, hogy nagy botrányba fulladt a Mester utcai református templomban rendezett ünnepség. A későbbiek alapján csak feltételezem, hogy ott mi lett annak a vége és mi történhetett azokkal a magyar nőkkel, akiket el tudtak csalni vagy maguktól elmentek. Mulattak egy nagyot a katonák…

10.emlékkép

’45 májusában anyám elvitt minket Gyurkával a nagyszülőkhöz látogatóba. Így már csak a szomszédok mesélték pár nap múlva, hogy a kapitány meg a felesége lóháton visszajöttek meglátogatni és elköszönni, de akkor éppen nem voltunk itthon. Május 9-e után történt mindez. A Kapitány közölte a szomszédokkal, hogy „Vojna kaput” és hogy mennek haza. A Kapitány felesége is már nem sokkal volt a szülés előtt. Többet nem találkoztunk velük. Összességében aránylag szerencsénk volt a megszálló csapatokkal és főleg a Kapitánnyal. Anyám azt mondta, hogy az Isten ott áldja meg őket, ahová egyet lépnek. Ez tőle nagy megtiszteltetésnek számított.

11.emlékkép

’45 nyaráig apámról nem tudtunk szinte semmit. De szerencsére ’45 augusztus közepe táján hazakerült. Egyszer csak halljuk, hogy valaki kiabál a Kis utcából – aki rálátott a vasúti sínre, meg a Kis-közre –, hogy jön át egy katona alak a síneken. Felismerték apámat, aki a hadifogság utáni egy levetett ruhában, nem egyenruhában, valami rossz hátizsákkal közeledett a házhoz, „Kissné, jön a férje! Itt van a férje!” – kiabálták több felől is.

Édesapám arról mesélt, hogy nem sokáig voltak a harcban, kívül voltak a Kárpátokon valamivel. Ők nem harcászati tevékenységet folytattak, hadtáposok voltak, hátvédszolgálatot láttak el. Még fényképezni is tudott, az ott készült képek valahol most is megvannak. Volt vagy két olyan fénykép, hogy heverészik a fűben és kantárszáron fogja a lovat. Hozott is magával egy lovas korbácsot (Emlékszem arra is, hogy egyszer úgy igazán elfenekelt vele…). A kis Pisti hallhatta, hogy édesapjának lova is volt a háború alatt, de neki is volt (hinta)lova, amit büszkén karol át. Kapott valami orosz tarisznyát, azt szétszedte, mert erős vászon volt, abból csinált nekem szeptemberre iskolatáskát első osztályra. Kifaragta a két oldalát fából, puha vékony fából, gerincet csinált neki és beborította vászonnal, rigli lakat volt rajta. Ezzel vonultam be ’45 szeptemberében az iskolába.

Apámnak isteni szerencséje volt. Az ő későbbi elbeszéléséből tudom, hogy román területre vitték őket, Constanzába és ott hajózták befelé a transzportokat a Fekete-tengeren és vitték a Szovjetunió területére. Az előző transzportban volt az egyik legjobb barátja, Vadász János fűszer- és csemegekerekedő is. Annuska néni, a felesége is jó barátságban volt velünk, ő vitte a boltot, ahogy tudta. A Jani bácsi tehát az első transzportban ment el, és a mai napig nem került elő. Később, amikor már konszolidálódott a helyzet, akkor Annuska néni is kérte, hogy „Pista, segíts már, te ott voltál.” De hiába, apám nem tudott segíteni.

Apám három hét múlva került volna sorra, ki volt tűzve a transzport indulási dátuma, amikor megszületett a hadifogoly egyezmény. Nem vitték őket tovább, hanem szelektálták és hazafelé indították őket. A Pavillon laktanya volt a gyűjtőtábor, ott volt apám egy héttel hamarabb, mint ahogy megjelent nálunk. De még onnan se tudott hírt adni magáról. Az volt a szerencséjük, hogy a hadifogoly egyezmény miatt az ő transzportjukat már nem lehetett behajózni. Ami az ő életét is befolyásolta, az az volt, hogy jelentkeznie kellett katonai szolgálatra, be is sorozták az akkor megalakult demokratikus hadseregbe és Mezőtúrra vezényelték.. De innentől már egy új korszak történetei kezdődnek.

Epilógus

A kis Pisti aztán elvégezte az általános iskoláit, rendes és szorgalmas volt, így megtanult biciklizni is: először felnőtt kerékpáron, aztán egy rendes, gyermekkerékpáron. Egyszer (második osztály előtt) leesett a cseresznyefáról és eltörte a karját, ami rosszul forrt össze és úgy tűnt, hogy maradandó károsodást szenved. De szerencsére ezermester édesapja segítségével és a kerékpározásnak köszönhetően teljesen meggyógyult. István tanult az apácáknál a „Szveticsben” a Szent Anna utcában, majd a „kis” Fazekasban, közben számos alkalommal költözött egyre népesebb családjával Debrecenen belül, majd később azon túl is, saját családjával. Barátságot kötött Schiffer Pál későbbi neves dokumentum film rendezővel, akinek a családját – édesanyjával, Szakasits Klárával együtt az ’50-es években Debrecenbe telepítették ki. A „nagy” Fazekasban töltött gimnáziumi évek alatt megtanult vitorlázó repülőt vezetni és ejtőernyővel ugrani. Mellesleg alapfokú mozigépész képesítést is szerzett és balesetmentes közlekedésre is oktatott sok ezer amatőr és sorköteles tanulót. És az atlétika is élete részévé vált, az össztáncok és bálok mellett. [Szentirmay Zoltán kiegészítése: A 190 cm magas Pista kiváló középtáv futó és 400 méter gátfutásban is jeleskedett. A DEAC atlétikai pályán sokat versenyeztünk együtt, de soha nem tudtam megverni. Ezt a tényt Módis Laci osztálytársunk is megörökítette a gimnáziumi évek alatt készült karikatúra sorozatunk egyik képén is].

Forrás:

A debreceni Fazekas Mihály Gimnáziumban 1957-ben érettségizett legendás IV.A osztály tanulóinak gyermekkori élményei a II. világháború alatt. Szerk. Szentirmay Zoltán – Kádár Imre. 2021. március