Édesanyám (Balogh Irén) Erdélyben, Alsókománán született 1912.02.20-án, édesapja Balogh Lajos ekkor ott volt csendőr őrmester. Szolgált még Etéden és Nagyselyken, ott érte őket az 1916-os román betörés. A három gyereke rendszerint az árokparton játszott az elhagyott töltényhüvelyekkel. A beözönlő román katonák rárontottak nagyapára, és agyba-főbe verték miközben átkutatták a házat fegyvert keresve. Felmentek a padlásra is, ott a román katona miközben a gerendába szúrta a szuronyát, nagyapát tovább ütlegelve kereste a „gerendába szúrt szuronyhoz tartozó” fegyvert. Ezt látva nagyanyám segítségért szaladt a román Juanhoz, aki jött is segíteni, megállította a dühöngő katonát, Juan mindezt hálából is tette, mert míg a fronton harcolt, addig a „domnule stázsamester” (csendőr nagyapám) támogatta családját.

Nagyanyám (Hadnagy Ida) a három kisgyerekkel elmenekült a szülőfalujába Zabolára (Háromszék megye Kovászna szomszédságában). Nagyanyámék 7-en voltak testvérek, 5 fiú, 2 leány. Nagyanyámék egy faluvégi kis házban húzták meg magukat. Hol volt már az a „gazdagság” melyet 8 generációval ezelőtt kaptak? Székely szokás szerint mindig a legidősebb fiú kapta a vagyont. Apafi Mihály fejedelem armális nemességet ad a Hadnagy családnak Gyulafehérvárt 1676.06.22-én, melyet Agyagfalván a Nemes Háromszék Gyűlésén 1678.03.28-án hirdetnek ki. „…Zabolán, azon ősi jószágokon kívül, melyekben laknak, 25 udvar jószágai, azok után tartozandó külsőkkel együtt, amelyek közül sokba, szolgáló és ország közönséges terheit viselő emberek és parasztok laknak…” illeti meg őket. A fiúk közül ketten Diósgyőrben dolgoztak a vasgyárban, ketten tanítók lettek, húga Dálnokba (Dózsa György szülőfaluja) ment férjhez. A többiek más munkában kerestek lehetőséget. Nagyapám hazajött Zabolára, de itt tovább zaklatták, fenyegették, ezért átszökött Magyarországra, ahol a diósgyőri rokonok segítették. Egy idő múlva Aszódon kapott beosztást.

1920. karácsonya előtt „farkasordító hidegben”, 3 család, - köztük nagyanyám a 3 kisgyerekkel – elindult Magyarország felé két tehervagonnal – amit a költözéshez kaptak. Karácsony előtt értek Biharpüspökibe az új határállomásra. Itt tologatták a vagonokat egyik vágányról a másikra, míg január elejére összeállt a szerelvény, s indulhattak tovább Magyarországra. Szolnokon volt az elosztó központ. Ide nagyapám eléjük jött. Együtt utaztak Aszódra. Néhány hónapig még a vagon volt a lakásuk. A gyereket beíratták az iskolába. A család még több környező faluban is lakott attól függően, hogy nagyapát hová helyezték. Nagyapám 1928-ban vonult nyugdíjba. Így került édesanyám Magyarországról Magyarországra.

Édesanyám az elemi iskola elvégzése után varrni tanult, női szabó szakmát szerzett. Ezt a tudását a háború alatt sikeresen kamatoztatta. (Bátyja érettségi után Sárospatakra került, s református lelkész lett, mire végzett, már más országba kellett volna hazamennie, így maradt Magyarországon. Húga a Debreceni Tisza István Egyetemen magyar-francia szakos tanári diplomát szerzett). Ekkor már Debrecenben laktak a Kölcsey utcában. Édesapámék (Uti Ferenc) heten voltak testvérek (4 fiú és 3 lány). Nagyapám Uti Nándor cipőfelsőrész készítő iparos volt. Nagyanyám (Herger Anna), ekkor már hat gyermeket felnevelt, amikor megszületett a legkisebb fia. Ekkor édesapám 15 éves volt. Egy napon nagymamám szüleihez utazott bemutatni legkisebb fiát, út közben Dombóváron a megállt vasúti restiben ebédelni. Ez az ebéd végzetes volt, mert valamilyen fertőzést kapott és nemsokára, 37 éves korában meghalt. A családot a legidősebb lány fogta össze. Édesapám cipőfelsőrész készítő iparosnak tanult, majd amikor felszabadult, újabb szakmát, a kereskedést tanulta ki. A Hangya szövetkezetnél bolti eladóként helyezkedett el.

Aszódon az iparosok színjátszó kört alakítottak, ahová édesanyámat is meghívták. Itt ismerték meg édesapámmal egymást „A vén gazember” című népszínmű előadásán.

Édesapám és édesanyám 1937-ben házasságot kötöttek, Románia helyett édesanyám így maradt Magyarországon. 1939-ben édesapámat az Ecsegi üzlet vezetésével bízták meg. Két öcsém itt, Ecsegen született.

1943-ban Debrecenbe költöztünk, ahol édesapám „FŰSZER CSEMEGE KISKERESKEDÉST” nyitott, úgy, hogy üzlethelyiséget bérelt a csapókerti vasútállomással szemben Kinizsi u.57.sz. alatt. Ekkor mi albérletben laktunk a Kurucz utca és a Keresztszegi István út sarkán a vasút mellett, (az utcát később Keresszegire változtatták, lehet, hogy a kereszt miatt?).

Amikor Erdély északi részét a második bécsi döntés, 1940. augusztus 30-án visszaadta Magyarországnak, nagyanyámék visszaköltöztek Zabolára. Édesanyám húga Sepsiszentgyörgyön a híres Mikó Kollégiumban kapott tanári állást.

1941-ben – ekkor még a háború messze volt, Zabolára utaztunk nagyanyámékhoz. A székely körvasúton utaztunk, mert a románok nem engedték, hogy a Brassó felé vezető vonalösszeköttetésben legyen a magyarországi vasútvonalakkal. Emlékszem, milyen szép volt a hatalmas hegyek közt haladó út. Az ablakban állva a zsebkendőnkkel integetve figyeltük a gyönyörű tájat, figyeltük, hogy a szél hogyan lebegteti a zsebkendőinket. Egyszer csak az én zsebkendőm elrepült. Rögtön édesanyámhoz fordultam és kértem, hogy szálljunk le és menjünk vissza a zsebkendőért. Természetesen ebből a kérdésből semmi sem lett. Nagyanyámék örömmel fogadtak bennünket. Nagyanyám három óriási „kenyérkét” sütött a kemencében, de mi is kaptunk 1-1 „madárkát”. Ezek az emlékek maradtak meg erről az utazásról.

Ez időtől kezdve kevés lehetőség volt a kapcsolattartásra, ugyanis 1944. augusztus 23–28. között a románok átálltak a szövetségesek oldalára. A háború elérte Magyarország határát is. 1944. augusztus 25-én a román határőrség megtámadta Magyarországot a bécsi döntés által rajzolt határnál. Magyarországra már korábban is történtek berepülések, de ettől kezdve gyakoribbá váltak.

Magyarországon elrendelték a hadra nem fogható polgári személyek munkára behívását. Édesapámnak Balmazújvárosban kellett megjelennie. Innen gyalog mentek fel Budapestre. Útközben a lábáról lekopott a cipő. Édesapám Budapesten élte át az ostromot és az ezzel járó éhínséget. Elmondása szerint annyira éheztek, hogy a lótrágyából szedték ki a kukoricát, s azt ették, hogy éhen ne halljanak.

Az otthon maradottak számára elrendelték óvóhelyek készítését a házaknál. A Kuruc utcán ahol a vasút közelében laktunk, ez egy mély gödröt jelentett, melyre a felnőttek keresztbe fektették a vas fürdőkádat. Amikor a felfüggesztett vasak, sindarabok és a Vagongyár szirénája repülők érkezését jelezték, a „bunkerbe szaladtunk”. A repülők legtöbbször a vonat, a mozdonyok fölé repülve géppuskázták a szerelvényeket. A golyó pattogása olyan volt, mintha a kádon pattogtak volna. Amikor megnéztük a kádat, valóban néhány helyen lepattogzott a zománc.

Amikor elrendelték a kitelepítést, számunkra Józsa falut jelölték ki. Kiköltöztünk Józsára, ahol más családok is laktak ebben a házban. Német katonák annak a háznak az udvarán tartották szekerüket és 2 muraközi lovukat, ahol laktunk. Az egyik felfúvódott és keserves kínok közt pusztult el és teteme még nagyon hosszú ideig bűzlött a kertben.

Édesanyám hetente kerékpárra ült és bejött Debrecenbe. Megnézte a boltot és az üresen maradt lakást.

Mi gyerekek labdáztunk, repülőt készítettünk száraz kukoricaszárból. A repülő farkát nemzeti színűre festettük a bodzafa termésével. Amikor repülőgépek nagy magasságban húztak át Budapest felé, akkor láttuk, hogy „Bufurcok” robbantak körülöttük. Fekete füst jelezte robbanásuk helyét. Ilyen átrepülésekkor a felnőttek ijedten kiáltozták, hogy a fehér tányérokat vigyük be a házba, nehogy a repülőgépről észrevegyenek és bombázni kezdjenek bennünket.

1944. június 2-án reggel elhangzottak a riadót jelző acélcsengések, mindenki rohant a kertben ásott bunkerbe. A bunkernek 2 bejárata volt, kukorica kóróval volt lefedve, s ezen még homok is volt álcázás céljából. Amikor Debrecen bombázása elkezdődött, a homok elkezdett hullani a bunker tetejéről. A bombarobbanások olyanok voltak, mintha a kert végében robbantak volna. Rázkódott a föld. Mindenki meg volt ijedve. Nagyon hosszú ideig tartott ez a szörnyűség. Később láttuk, hogy a Nagyállomás és környéke teljesen elpusztult. Ugyancsak elpusztult a színház és Városháza környéke is. A színház mögött egy hatalmas gerendán, mely ferdén lógott, egy nagy bagoly és alatta a MÜLLER felírás volt látható, valószínűleg írószer bolt lehetett.

Amikor a „felszabadítók” megérkeztek, először román katonák jöttek, az egyik katona elvitte édesanyám kerékpárját. Majd megérkeztek az oroszok is. Lovas kocsik helyett teherautóval. A katonák első dolga volt, hogy a telepes rádiónkat a gépkocsijuk kerekéhez hajították, és a rádió darabokra tört. Begyűjtötték az órákat, és az elrejtett értékeink is elvesztek. Amikor tovább haladtak, „a front átvonult felettünk” és hírek jöttek, hogy mindenki hazatérhet, mi is elindultunk haza gyalogosan. A félbemaradt csendőrlaktanyához érve (ma Zákány utcai Általános Iskola) az útba ásva egyéni lövészgödrök sokaságát láttuk, s körülöttük rengeteg kisebb-nagyobb töltényhüvely hevert. Nekünk gyerekeknek rögtön elmúlt a hosszú gyaloglás miatti fáradtságunk, beugrottunk a lövész gödrökbe és lőttük az „ellenséget”. A történelem ismétli önmagát. Amikor édesanyánk megunta a játékot és véget vetett a „háborúnak”, indultunk tovább. A házak közé érve a Székely Hadosztály utcában (ma Székely utca) bedeszkázott ablakokat láttunk, üveges ablakot, egyet sem. Hazaérve azt is láttuk, hogy a bombázások légnyomása lakásunkban is betörte az ablakokat. Nekiláttunk deszkát, szöget keresni és deszkával védeni az ablaknyílást.

Ezekben a nehéz időkben vette hasznát édesanyám a varró tudományának. Fóliából, vattából, mintás anyagból divatos táskát készített, azt adta el, vagy cserélte el egy pohár tejre, hogy a legkisebb testvérünknek jusson legalább.

Egy este zörgettek az ablakon, és Balogh nagyapám állt az ablak előtt. Be sem jött, mert arra készültek, hogy visszaszökjenek a határon át Erdélybe. Elbúcsúzott tőlünk, ekkor láttam utoljára. Később, amikor meghalt, és Zabolán eltemették, nagyanyám még jó ideig Zabolán élt. Édesanyám nagy fájdalmára nem kapott útlevelet, hogy nagyapám temetésén részt vehessen.

Amikor már lehetett, nyaranta nagyanyámnál nyaraltunk. Ekkor még láttuk a nagy sárga román és magyar nyelvű táblákat és az utat átívelő székely kaput a Református templom előtt. Majd ezek a táblákat később leszerelték. Főleg a szöveg tartalma hiányzott nagyon. Nyaranta viszont továbbra is láthattuk a Komandót, a siklót, a leromló Mikes kastélyt és a gyönyörű hegyeket.

Nagyanyám később, amikor már nehezen mozgott, Kolozsvárra költözött legkisebb lányához. Sajnos azóta már valamennyien Erdélyben maradt családtagunk a Házsongárdi temetőben nyugszik.

Itthon naponta – mivel a vasútállomás mellett laktunk – láttuk az új zöld személyvagonok sokaságát Nyíregyháza felé menni, amit jóvátételként vittek el a Szovjetunióba. Közben tehervonatok is mentek, az egyik marhavagonos szerelvényben talán édesapánk is ott lehetett. Édesapám Budapesten élte át az ostromot. A szovjet katonák összefogták a magyar és német katonákat, „bevagonírozták” őket. Az egyik katona megszökött, ezért hogy a létszám meglegyen, édesapámat tették helyre a vagonba. A szerelvény Szolnokon megállt. Édesapám ceruzával írt egy kis cédulát: „Édeseim elfogtak, nem tudom hová visznek.” Ezt a levelet kidobta és az állomásfőnök kezébe került, aki személyesen elhozta édesanyámnak. Isten áldja meg érte!

Édesapámat nem rögtön vitték a Szovjetunióba, hanem először Romániában volt hadifogoly. Itt hatalmas gyűjtőtábor volt, amiben rettenetes körülmények voltak. A puszta földön a szabadban kellett aludni, mert barakk sem volt. Néhány hétig itt gyűjtötték a foglyokat, majd vagonba rakták őket és vitték a Szovjetunióba valamelyik bányát helyrehozni. Enni alig kaptak, legfeljebb valamilyen levest. Ha valaki megszökött a foglyok közül, a többi foglyot hasra fektették a hóba. Egy fegyveres őr maradt rájuk vigyázott, a többi katona a szökevény keresésére indult. Ilyen tábori körülmények között sok volt a beteg, voltak olyanok, akik kórházba kerültek, sokan közülük meg is haltak.

Egyik alkalommal édesapám is kórházba került. Az egyik nap azzal jöttek az őrök, hogy aki fel tud kelni, azt haza viszik. Édesapám olyan beteg volt, hogy nem tudott felkelni. Akik a betegek közül fel tudtak kelni, azokat nem haza vitték, hanem kihajtották a bányába dolgozni, akik nem tudtak felkelni, azok már nem voltak hasznosak, ezért vagonba rakták őket és hazahozták. A hazafelé tartó szerelvény a Csapókerti Állomáson (a lakásunk közelében) megállt, édesapám leugrott a vonatról, hiszen itthon volt, hazajött. Édesanyám a pufajkát (édesapám „davajnak” hívta) és a többi ruháját az udvaron elégette. Így a tetvek nem kerültek be a lakásba. „Szerencsére” alig volt ennivalónk, édesapám így nem ehetett sokat. Azért szerencsére, mert elterjedt az a hír, hogy mikor a fogoly hazajött jóllakatták finom ételekkel, amit a leromlott szervezete nem bírt feldolgozni és ebbe nemsokára belehalt.

Kisebbik öcsém beszélni még csak selypítve tudott és azt mondta édesanyánknak: „nem apuka, rukki!” (ruszki). Édesapámat nagyon bántotta, hogy miért akarja legkisebb fia kirúgatni a házból, de, a félreértés tisztázódott.

Mi gyerekek, akik a környező utcákban is laktunk, bejártuk a környéket. Gyakran játszottunk a Dobozi temetőben. (ma lakótelep van a helyén). A sírkövek jó fedezéket nyújtottak a harcokhoz. Néha a Méliusz térre is eljutottunk, ahol az első világháborús emlékmű négy sarkán állt egy-egy gépágyú. Ezzel „lőttük” a villamosokat.

A háború előtt a tűzoltáshoz hatalmas víztárolók épültek. Ilyen víztároló volt a Külsővásártéren (ma a helyközi autóbusz váró van ott), vagy a Vagonggyári híd lábánál is. Amikor elmeséltük, hogy a víztárolók környékén jártunk, a szülők a szívükhöz kaptak.

Esténként mi gyereken a felnőttek beszédét hallgattuk, akik arról beszéltek, hogy a „vetkőztető”-nek elnevezett útonálló megint levetkőztetett egy férfit és elvette a ruháját. Ez többször megismétlődött. Máskor a vezetékes rádiót hallgattuk, amely a Virág utcai postáról kiinduló vezetékkel hálózta be a környéket. A hangszórón csak a Kossuth Rádió adását lehetett hallgatni, a ki-be kapcsoláson kívül csak hangerő változtatásra volt lehetőség.

Bevezették a jegyrendszert. A kenyérből a nehéz fizikai munkát végzők napi adagja fél kiló, a többieknek ennél kevesebb, akár csak 10 dkg is lehetett. Jegy volt a cukorra, lisztre, zsírra is. A „sós bucit” jegy nélkül lehetett kapni, 30 fillér volt darabja. Ezt a Homok utcai pékségben sütötték és boltban árulták, gyerekként bennünket küldtek érte. A bolt csak meghatározott darabot kaphatott. 1945-ig a 100 Pengő volt a legnagyobb értékű pénz. Később egyre nagyobb értékű pénzt nyomtak, majd csak egy bélyeget ragasztottak rá, ezzel a pénz értékét akár ezredrészére is csökkentették.

Az előző napi pénzek kiló számra kerültek a szemétbe, mert másnap ezeknek már nem volt értéke, megint új pénz jelent meg. Ezzel még a zsibongó (ócskapiac) se lehetett fizetni, mert mire odaértünk, már nagyobb pénzzel kellett volna fizetni.

Az ócskapiac (zsibongó) a katolikus templom előtti téren volt a Kassai úton (Ma Építőipari Szakiskola és a rendőrség sportcsarnoka van a helyén). Itt vettük a fejhallgatókat, melyeket ügyes kezek telefonfülkéből szereztek, s árultak a zsibiben. Ezekkel a kagylókkal felszerelkezve az óvoda tetején futó rádióvezetéket gombostű segítségével megcsapolva hallgattuk a rádiót.

Eljött az iskolába járás ideje. A Csapókerti Elemi Iskolába jártunk, ami ekkor még református iskola volt. Még hitoktatásban is részesültünk és volt egyházi énekóránk is. Az új rész kétemeletes, a régi iskola földszintes volt. A két épületet egy folyosó kötötte össze. Ebben voltak az illemhelyek is. Az iskola nem volt koedukált. A szünetben a lányok a folyosó utca felőli részén tartózkodtak, ez volt a lányok udvara, a fiúk udvara a folyosó mögött volt. Az osztályok elhelyezése úgy történt, hogy az emeletes részben a fiú osztályok voltak, a régi épületben pedig a lányok osztályai. A régi épületben színpadot alakítottak ki az egyik tanteremben. Itt kellett fennállva tapsolni, ha Sztálin, Rákosi vagy a párt neve elhangzott a gyűléseken.

Jó élmények is kapcsolódtak e teremhez, mert bűvészek és egyszer Pataki fejszámoló művész is fellépett itt. Jó élmény volt az is, amikor a város iskoláiból 1-1 tanulót meghívtak a Magyar-Szovjet Barátság Székházába (Ma OTP a Piac utcán) szavazni arról, hogy az „ÉLTANULÓ” csokoládét, melyik ízesítéssel gyártsák. Minden résztvevő 3 csokoládét kapott, majd szavaztunk. Érdekes még az is, hogy akkor a legjobb jegy az 1-es, a legrosszabb az ötös volt. Az államosításig maradt a régi osztályozás (1-5-ig), majd egy évig ezt felváltotta az 7-1-ig történő osztályozás, majd áttértek az 5-1-ig történő, máig használatos osztályozásra.

Jó meleg időben mezítláb mentünk iskolába, télen pár évig minden tanulónak vinni kellett egy kugli (köteg) fát, hogy a tantermek vaskályháiba be tudjanak fűteni. Az osztályban rendszeresek voltak a tetű vizsgálatok. A vitaminhiány ellen csukamájolajat adtak, aminek bevételéhez kiskanalat és savanyú uborkát kellett bevinni. Íze nagyon kellemetlen volt.

Egy idő múlva megalakult két úttörőcsapat (fiúknak-lányoknak külön). „Gasztuska” csoportokat alakítottak ki az úttörő vezetőink, amelyek a „nép ellenségeihez” mentek el és elénekelték, hogy miben vétett az illető. Gondolhatjátok, mennyire örültek nekünk. Az is szokásba jött, hogy minden tanuló kapott egy gyűjtőívet, és az ismerősöktől különböző célokra pénzt kellett gyűjteni. Legtöbbször a szülők írták be 2-3-szor, hogy „NN 1Ft”. Iskolából hazafelé menet leálltunk golyózni. (Az iskolai „felszereléshez” hozzátartozott a golyózacskó). Ezt a játékot Szentirmay Zoli már leírta. Délutánonként „BIGÉZTÜNK”. Ehhez a játékhoz egy 12-15 cm hosszú seprűnyél darab kellett. Két végét kihegyeztük. Ez volt a bige.

A játékhoz kellett még egy kb. 40-50 cm hosszú seprűnyél darab is ez volt az ütő. A földbe egy kis árkocskát készítettünk. A bigét keresztül fektettük az árkocskán. Az első játékost kiszámolóval választottuk. A kezdő játékos a bige alá nyúlt, a többiek vele szemben sorakoztak fel kb. 6-10 m távolságra. A kezdő játékos fellökte a bigét a levegőbe, a szemben állók igyekeztek elkapni azt. Ha valakinek sikerült elkapni a bigét, akkor az a játékos megpróbálta eltalálni az ütőt a bigével. Ha nem sikerült eltalálni az ütőt, akkor az első játékos az árkocska elé tette a bigét hosszanti irányban. Ráütött a bige hegyes végére, a felpattanó bigét elütötte, majd ahol leesett, ezt megismételte még kétszer. A háromszori ütés távolságát lépésekben mértük. Az győzött, aki a legmesszebb ütötte a bigét. Ha a bigét elkapó ügyes játékosnak sikerült eltalálni az ütőt, akkor ő kapta meg az ütőt, ő következett a bigedobással és ütéssel. Majd a játék kezdődött előröl.

Édesapám saját boltját elvették („önként felajánlotta”), majd az Élelmiszer Kiskereskedelmi vállalat alkalmazottja lett. Időről időre a város különböző boltjaiba helyezték át, nem tudni, hogy mi célból. Egy idő múltán édesanyámat is alkalmazták eladóként. Mindketten a Vállalattól mentek nyugdíjba.

Az Általános iskola befejezése után a Fazekas Mihály Fiúgimnázium tanulója lettem. Érettségi után a Hajdúsági Iparműveknél dolgoztam. 1958-ban jelentkeztem a Maróti György Tanítóképzőbe, később a Főiskolára Egerbe, matematika-fizika tanári szakra.

Forrás:

A debreceni Fazekas Mihály Gimnáziumban 1957-ben érettségizett legendás IV.A osztály tanulóinak gyermekkori élményei a II. világháború alatt. Szerk. Szentirmay Zoltán – Kádár Imre. 2021. március