Háborús és háború utáni élmények

Mi, IV.a-s diákok gyermekként éltük át a második világháborút. Édesapám akkor a debreceni Református Gimnázium történelem-földrajz szakos tanára volt. Volt néhány kollégája, akikkel együtt a BBC magyar adását hallgatták. Ez egy akkori kollégájának, későbbi Fazekas gimnáziumi matematika tanárunknak, Dr. Mester Istvánnak volt köszönhető, aki kiváló rádióamatőr volt. Ez azonban titokban történt, mert volt a tanári karban olyan is, akitől tartani lehetett, hogy feljelenti őket (rég meghalt, a nevét fedje jótékony homály). A háború első időszakából még keveset érezhettem. Eleinte – állítólag – nagyon érdekeltek a repülőgépek. Ez azonban később elég radikálisan megszűnt. Azt a Vasvári Pál utcai házat, amelyet béreltünk (egy fakereskedő tulajdona volt), 1944. augusztusában bombatalálat érte. Ekkor már a pincében voltunk édesanyámmal együtt. Édesapám nem volt velünk, mert behívták a légoltalomhoz (gyermekkora óta tartó asztmája miatt frontszolgálatot nem teljesített). A ház nagy része teljesen beomlott, a lakásunk néhány bútor kivételével elpusztult. Mindennek az előzménye az volt, hogy amikor a szirénák felhangzottak, Édesanyám kirohant értem a kertbe, mert éppen valahol a kert végében bóklásztam, bogarakat, szöcskéket szedegettem. Ennek a bombázásnak a nyoma benne van jelenleg is az idegrendszeremben: ha váratlan, erős zaj ér, ma is önkénytelenül összerezzenek, ezt nem tudom megakadályozni. […]

Ebből a szerencsétlen helyzetünkből Péter Zoltán, a Református Kollégium igazgatóje segített bennünket, aki a kollégiumban átmeneti szállást tudott adni számunkra. A tartós segítség kilátása egy levél formájában érkezett Édesapám bátyjától, Dr. Varga Lászlótól, aki mintegy fél évszázadon át volt Szigetszentmiklóson orvos. Hívott bennünket, hogy menjünk hozzájuk, és náluk vészeljük át a háborút, ott a Csepel-szigeten talán csak nem lesznek bombázások. Legszükségesebb holmijainkat össze is csomagoltuk (közük két kedves játékállatomat), és szeptemberben elindultunk Szigetszentmiklósra. A helyzet nem volt egyszerű, hiszen a „szövetségesek” kegyetlenül támadták a vasútvonalakat, a Debrecen-Szolnok-Budapest vonalon már nem sem személy- sem teherforgalom. Nyíregyháza-Tokaj-Miskolc felé kellett kerülnünk. A Nyugati pályaudvarnál lófogatos kocsival várt bennünket Laci Bácsi, így jutottunk el Szigetszentmiklósra. Budapest ostroma idején a Csepel-sziget eleinte kevésbé volt érintett, később aztán a település fölött is élénk légicsaták dúltak, majd ide is bevonultak a szovjet csapatok. Ez azzal járt, hogy le kellett vonulnunk, sokadmagunkkal együtt, a ház viszonylag nagy pincéjébe, a házba pedig a szovjet tábori csendőrség szállásolódott be. Ez viszonylag kedvező körülmény volt, mert az orvosnak az orosz tisztek előtt is volt bizonyos tekintélye, miután az orvosi rendelőben irodát rendezetek be. Ebből még humoros epizód is adódott, amikor nagybátyám megkérdezte, hova tűnt el egy üveg tintája. Azt az önirónikus választ kapta, hogy a „ruszki szoldát” mindent megiszik, de a tintát azért mégsem…

A pincében szorosan egymás mellett és szemben sorban szalmazsákokon aludtunk. Több, részben nálam is kisebb gyermek is volt. Az egyik kisfiút sokat betegeskedett, tejbegrízzel próbálták etetni, és ezt rendszerint ki is hányta. Mondanom sem kell, ettől kezdve a tejbegríz törlődött a kedvenc ételeim sorából. Akkor jutottunk jobb ételhez, ha a falubeliek hoztak jobb falatokat. Amikor megjelent Madácsi néni, a frissen sült tökkel, ünnepnapnak számított. Ekkor, és még utána elég sokáig, vézna, gyenge gyerek voltam. Március végéig tartott ez az állapot. A front elvonult, és Édesapám úgy döntött, hogy hazamegyünk Debrecenbe. Mivel Laci Bácsi házába tábori csendőrök voltak beszállásolva, Édesapám az orvosi igazolás mellé még egy tőlük származó hivatalos igazolást is kapott, hogy betegsége miatt fizikai munkára nem vihető el. Erre a hosszú hazaút viszontagságaira tekintettel nagy szükség is volt (szerencsére nem kellett használni). Egy helybéli mesterember összeeszkábált egy kis húzható kocsit, hiszen Ceglédig a holmijainkkal együtt gyalog kellett elvergődnünk, mivel csak onnantól kezdve volt esélyünk vonatra szállni. Mivel a kocsi teljesen fából készült, a tengelye hamar elkopott, Albertirsáról vagy talán Monortól (?) már nélküle mentünk tovább. Ám a két kedves játékállatom megmaradt, unokáimnak máig érvényes tanulságul.

Debrecenbe érve a Vasvári Pál utcán megpróbáltuk összeszedni a megmaradt holmijainkat. Néhány szék és Édesapám könyvszekrénye aránylag használható állapotban megmaradt, az íróasztala viszont, amit állítólag az orosz katonai parancsnokságra vittek el, sohasem került elő. Elég sok könyv viszont megmaradt, az úgy látszik senkit sem érdekelt. Ismét Péter Zoltán volt az, aki segített rajtunk (Péter Zoltán, Péter Ferenc és Péter Mózes orvosprofesszorok édesapja). Az ő tulajdona volt az a Poroszlay út 19. sz. ház, amelyet anyai nagyszüleimmel együtt béreltünk több éven keresztül. Rajtunk kívül tehát ott laktak még az anyai nagyszüleim, valamint jó ideig a nagyszüleim két fia is, de rendszeresen megjelent Édesanyám két nővére is. Anyai nagybátyáim közül az idősebb, Máthé Géza is akkoriban került haza, mivel őt leventeként nyugatra vitték, és amerikai hadifogságba került, ahonnan kisebb-nagyobb viszontagságokkal sikerült hazajönnie. A fiatalabb nagybátyám, a későbbi agrokémikus-talajtanos professzor Máté Ferenc 91 éves korában nemrég hunyt el. A két nagybátyám csekély korkülönbsége miatt olyan volt, mintha két idősebb testvérem lett volna. Különösen Feri bátyám volt rám nagy hatással, természettudományos beállítottsága miatt. Emellett elég erős sakkozó volt, tőle tanultam meg sakkozni. Géza és Feri bátyáimnak a gimnáziumi tanulmányaik idejéből volt egy szép rovatgyűjteményünk. Látva azt, hogy érdeklődöm a rovarok iránt, valamilyen családi alkalomból ezt tőlük megkaptam. Ennek az ajándéknak a hatására szinte belecsöppentem abba a helyzetbe, hogy rovarokat gyűjtök, rovarokat határozok. A háznak ráadásul hatalmas kertje volt változatos élővilággal, az orgonabokrokra különböző lepkék és hártyaszárnyúak olyan tömkelege járt, amelyről manapság legfeljebb álmodni lehet. A Libakertben akkoriban tanyaszerű kis „települések” voltak nagy kerttel, kisebb mezőgazdasági táblákkal. Ezen az útvonalon jártam aztán a Füvészkert utcai általános iskolába, eközben szinte lépten-nyomon találkozva az élővilággal.

Forrás:

A debreceni Fazekas Mihály Gimnáziumban 1957-ben érettségizett legendás IV.A osztály tanulóinak gyermekkori élményei a II. világháború alatt. Szerk. Szentirmay Zoltán – Kádár Imre. 2021. március