Veszélyes cselekedet magunkfajta élemedett korú embereknek az emlékezés feneketlen kútjába tekinteni. A felzaklatott érzelem, az egymásra toluló kellemes és kellemetlen emlékképek megindítanak. A 20. századot megélt személyek szinte mindegyike olyan traumákat, sérelmeket élt meg, melyeknek felelevenítése újra megkeseríti a szánk ízét.

Miről írjak nektek?

Talán arról, hogy öt évesen a kristálydetektoros rádió mellett folyamatosan ügyeletet kellett tartanom, miközben a Macsi tanya udvarán nagyapám által készített kedvenc játékommal játszottam. A fából faragott kis traktor és a lemezekből összerakott három pofás ekécske szántotta a földet (homokot), miközben a traktor hangját szorgalmasan utánoztam.

Amikor a könyöklőre kihelyezett rádió Kossuth adója „megszakítjuk adásunkat, berepülés, Bácska, Baja!” többszörös ismétlésével jelezte a hazánk légterébe belépő Liberátor alakulatok érkezését, a játék abbamaradt. És addig kellett vernem a kolompot, amíg a határban dolgozó emberek közül az első be nem érkezett, vagy az édesanyám ki nem kiáltott a konyhából: „Vedd a csomagodat, megyünk a bunkerbe.”

Vagy arról írjak, hogy Debrecen város első bombázásakor is a Macsi-tanyán éltünk a várostól 10-14 kilométerre, és miután eltűntek a tisztelt amerikai-angol szövetségesek, anyám a homokfutó kocsiba pillanatok alatt befogta a lovakat, öcsémet és húgomat a hátsó ülésre, engem maga mellé ültetett a bakra. Egyetlen vágtában rohantunk a város felé, hogy megtudja, mi történt a szüleivel. Rövid lett a 33-as út. A város alatt szemben velünk gyalogos, biciklis, vagy éppen egyéb kocsik tódultak kifelé. Volt, aki gyerekkocsit tolt, más a hátán teknőt vitt, megint mások kufferekkel a kezükben rohantak a nagyvilágba. Beérve a városba még szállingózott a por, keresni kellett a járható utakat, és minél közelebb értünk volna a Miklós utcához, annál több romba dőlt házat, majd az egyik utcasarkon döglött lovat láttam. „Kérlek, most ne nézz oda!” – mondta anyám, és csak felnőtt korban jöttem rá, hogy miért ne nézzek oda. Szerencsére az anyai nagyszülők épségben megúszták, még a ház is épen maradt, csak az ablakok üvegei hullottak ki.

Vagy azt az élményemet meséljem, hogy a 33-as országutat a Sztálin-gyertyák éjjel hogyan világították ki, miközben Kaba felől folyamatosan ágyútűz, vagy a tankok robaja hallatszott. De legszörnyűbb az volt, amikor megszólalt a Sztálin orgonák éktelenül visító-recsegő hangja. Ezek bennem olyan traumát építettek ki, amit csak tízéves koromra tudtam kinőni. Ennek a pánik reakciónak a „legszebb” emléke, hogy 1947-ben, amikor egy nyári hajnalon a debreceni házunk hátsó udvarán az óriás japán akácba belecsapott a villám, kiugrottam az ágyamból, kiszaladtam az udvarra, és azt ordítottam, hogy atombomba robbant fel. Olyan emlékemet mondom el most nektek, melyre senki nem mondhatja, hogy a családi elbeszélésekből vált saját emlékemmé.

Apám, aki 1933-ban érettségizett, a kor szokása szerint 21 éves korában kezdte meg katonai szolgálatát és végzettségénél fogva tartalékos tisztnek képezték ki. A paraszt-polgári családokban az iskolázottság nem volt gyakori. Apám volt az első, aki pantallós nadrágot viselt. Mint zászlós kezdte katonai karrierjét, ott volt a felvidéki-, erdélyi bevonulásnál. Aztán éppenséggel csak megnősült, amikor mint politikailag megbízható embert a visszafoglalt Kárpátaljára vezényelték erdő és sóbánya felügyelőnek.

Ebből az időből maradt fenn bennem egy tudatalatti emlék. Már tizenéves koromban egy Grimm mesés könyv egyik oldalán gyönyörű színes ábrán egy kúp alakú hegy tetején vár képe volt látható, melynek tövében a csizmás kandúr az ott dolgozó parasztokkal tárgyal. Én állítottam anyámnak, hogy ez a vár létezik, én ezt valahol láttam. „A munkácsi vár volt ilyen kisfiam, az ragadhatott meg benned, mikor apáddal jó néhány hónapot ott töltöttünk.” Apám az orosz frontot sem úszhatta meg. De a Don-kanyari veszedelemből kimaradt, mert a hadnagy úr harmadik gyereke az előző év novemberében megszületett, s így néhány hét szabadságot kapott.

Visszafele útban már Lembergnél nem engedték tovább, a menekülő alakulatok újraszervezésére osztották be. Utoljára szabadságot 1944. januárjában kapott. És ebből az időből az az élményem maradt fenn, hogy a Macsi-tanya körül bunkereket építtetett, melynek fedőjére a nagy diófákat kivágatta, majd ezt gerendának felhasználta, földdel lefedte, s meghagyta, hogy tavaszi búzával vessék be. Ettől kezdve már nem hallottunk róla hírt. Amikor megtanultunk beszélni, megtanultunk imádkozni is. Nagy-Magyarország térképe függött a falon, előtte apám kisméretű arcképe katonaruhában. Kálvinista létünkre féltérdre ereszkedve minden este és reggel elhangzott egy-egy fohász „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában…” és könyörgésünk istenhez, hogy apánkat épségben megőrizze és adja vissza nekünk.

1946. februárjában már első osztályos gyermekként egyik éjjel azzal ébresztettek, hogy „megjött édesapád!”. Két ember állt előttem. Szakadt, piszkos katonaruhában, lenőtt hajjal, szakállasan, soványan, hátukon egy-egy fityegő hátizsákkal. És én nem ismertem meg az apámat. A két ember közül melyik az én apám? Sírva fakadtam. „Miért sírsz fiam, hát megjöttem?” – szólalt meg az egyik. És a nyakába ugrottam annak az embernek. A nagymamám csak annyit mondott: „hát nem látjátok, örömében sír”. Soha nem tudta meg senki, csak ti most, hogy akkor miért sírtam.

Tegyünk habot a tortára! Aki a második világháborút, valamint a megelőző éveket katona mundérban töltötte, és 1945. május 8-án századával Augsburg várában volt, amerikai fogságba esett. Közkatonáit, tiszteseit az amerikai parancsnokok megfürdették, megetették, kis úti csomagot adtak nekik, s azután elengedték őket, „induljatok haza!”. A tisztikart pedig átadták tisztelt szövetségesüknek, a franciáknak.

Szokás Magyarországon a szovjet fogság rémségeiről beszámolni. De ki beszél ma egyáltalán a franciák szadizmusáról? Az első gesztusuk: apámnak felajánlották, hogy őrnagyi ranggal átveszik az idegenlégióba. Azt is megígérték, hogy a családját kihozhatják Magyarországról. Apám megköszönte a megtiszteltetést, s közölte, hogy szeretne leszerelni és hazamenni.

Akkor hitelesnek látszó információkat tártak elé, miszerint apját, az idős Deák Györgyöt, mint háborús bűnöst bíróság elé állították. Apám tudta, hogy apja kisgazdapárti tag volt, s közölte a francia tisztekkel, hogy ő megegyezett a feleségével, ha véget ér a háború, s életben marad, akkor hazamegy. Ezután két őr kíséretében egy drótkerítésekkel körülvett lágerbe kísérték, ahol már több száz magyar, német, vagy más nemzetiségű, tiszti rangot viselő személy fedél nélkül, latrina nélkül és mindenféle ellátás nélkül kínlódott. Túszfoglyok voltak. Így telt el hat hónap, amikor visszaadták őket az amerikai hadseregnek. Ezek látván, hogy milyen állapotban vannak a hadifoglyok, szinte kórházi kezelésben részesítették őket. Ahogy egy kicsit összeszedték magukat, elengedték őket haza. Az amerikai fogságból az út Sopronig három napig tartott. Soprontól Debrecenig három hétig…

Hogy fogadta őket a „kedves” haza?! A határigazolásnál máris letartóztatták. Mikor bemutatkozott a cellatársaknak, megdöbbenve tapasztalta, hogy mindegyikük Deák családnevű. Napok teltek el, míg tisztázódott, hogy ő nem Deák Leó, az a délvidéki főispán, akit, mint háborús bűnöst keresnek. Ezután az igazoló bizottság elé kellett állnia, amely előtt tisztáznia kellett, hogy nem követett el bűncselekményt. Hogy itt mi történt? Erről soha nem beszélt. Meg arról sem, hogy Szolnokon miért dekkolt néhány napot. Csak valami Nők Szövetségét emlegette mindig, melyeknek jelzőjéből egy új fogalmat ismertem meg.

1949-ben tartalékos századosi rangjától az akkori illetékes hadügyminiszter megfosztotta, és mint tartalékos közlegényt a magyar néphadseregbe besorozta.

Vojna, vojna! (Háború, háború!)

Na, térjünk csak vissza az én szép háborús emlékeimre! Már néhány eleméről volt szó, de a bunker beosztásomról még nem. A bunkernek nagy Z betűre emlékeztető alakja volt, két kijárattal a nagy Z betű alsó és felső végén. Lépcsőkön lehetett le- és följárni. A Z betű derekán jobbra és balra is kiszögellés volt. Az egyik oldalára volt elhelyezve a fekhely, deszka alappal. A másik oldalára pedig plakátok, csákány, valamint egy vízzel teli hordó került. A kis domb, amely fedte, már zöldellt a vetéstől, majd kalászosba fordult a nyáron. Az aratás persze elmaradt, ugyanúgy a kukoricatörés is. A bunkerbe vonuláskor feladatom volt mindig hátamra venni a kis hátizsákot, amelyben a váltóruhámat rakta anyám. Az ivóvíz felelős én voltam. Két-két kétliteres palackkal a kezeimben vonultam az óvóhelyre. Öcsém volt a bilifelelős. Takaró, párna már előre be volt készítve. Jó néhány éjszakát töltöttünk itt. Javában folyt már a kabai ütközet, amikor az egyik éjjel nagyapám és nagyanyám két szekeret megpakolt, befogták a lovakat és az éj leple alatt egy kicsit csendesebb tűzszünetben északi irányban, Böszörmény felé elindultunk. Az egyik szekeret anyám, a másikat a nagyanyám hajtotta, a szekerek előtt pedig a papa gyalogolt, keresve az utat. Reggelre értünk Böszörménybe, nagyapám lánytestvéréhez. Böszörményben igen jó társaságban éreztem magam, mert valamivel idősebb fiúgyerekek éltek a családban. Igazi „fegyverszakértők” voltak. Csodálattal figyeltem tudásukat, de nem sok minden ragadt meg bennem.

Itt haladt át felettünk a front, és a front áthaladtával véget ért ez a gyermeki „idill” is.

Elsőnek a román hadsered alakulatai vonultak be. Két tiszt jelent meg a pincében, magyar és német katonát keresve. Nagyapám ezt az igazolást néhány pofonnal megúszta, de sógora, Anti bátyám visszaütött, és csak az az emlékkép maradt bennem, hogy meglőtték. Később tudtuk meg, hogy a sebesülésből szerencsésen felépült. Ekkor anyám úgy döntött, hogy visszamegyünk Debrecenbe. Hogy a család vonulását biztosítsa, ruszin nyelvtudását felhasználva sebesült orosz katonákat szedett össze, hogy ezeket a debreceni kórházba szállítsa. A személyes holmik ugyanúgy szekérre kerültek, mi gyerekek ott ültünk a katonák között. Természetesen kaptunk egy fegyveres kísérőt, és így vonultunk a két szekérrel nagyszüleimmel együtt Debrecenbe. A debreceni klinikán anyám leadta a sebesült katonákat, majd a kísérő katona társaságában a Rákóczi utcai házunkhoz vonultunk. Máig sem értem, hogy ez a törékeny asszony milyen gyorsan tudta a szekérről lepakolni a megmentett holmit, míg jó nagyapám a másik szekérről még alig szedett le valamit. Az orosz katona csak sürgette, „bisztro, bisztro!”. Honnan, honnan nem, a már beszállásolt katonák közül a kísérő maga mellé rendelt egyet, és csak lestük, hogy porzott ki a két szekér az udvarról. Nagyapám úgy csapta földhöz a sapkáját, „hát a legjobb csizmám nem a szekéren maradt!”

A szerencsétlenségben szerencse volt, hogy a házat egy egészségügyi alakulat szállta meg, akik gyógyszereket készítettek. A család elvolt a ház pincéjében, én jókat aludtam a sózó deszkán, és csodálattal bámultam, hogy fönn a szobákban milyen varázslatos eszközökkel kotyvasztanak ezek az emberek. Volt, amelyik zongorázni is tudott, a másik szabadidejében festett. Hogy hol vételezték az élelmiszert, azt nem lehetett tudni, de a nagymamámmal főzettek, s fogyasztani csak úgy fogyasztottak, hogyha mi gyerekek velük együtt ettünk. Anyámat is befogták a laboratóriumi eszközeik mosogatására, az elkészített kenőcsök csomagolására, amit anyám néha úgy játszott ki, hogy a húgomat arra biztatta, hogy sírjon. Nem kellett neki kétszer mondani! Mire a Pável mindig elengedte, hogy a gyerekekkel foglalkozzon. Utasításukra a nagyapámnak el kellett tűnni a házból. Így a kisöreg a szomszéd ház szénapadlásán húzta meg magát. Oda hordtam neki az enni-, innivalót.

A Pável egyszer egy csupor kristálycukrot hozott. Biztos, hogy nem a törzsnél vételezte! Ezt a „klabciknak” hozta, mondta anyámnak. A klabcik az öcsém és én voltunk.

1945. január táján ment el az alakulat a háztól. Máig is emlékszem, hogy a Pável arra az udvari ajtóra, ahova majd mi visszaköltözünk, vöröskeresztes plakátot ragasztott. „Katyusa (ez az anyám neve), dver zakrity, vojna, vojna.”

Még aznap este megtapasztaltuk, hogy milyen nagy szerencsénk volt. Az éjszakai sötétben rugdosták a kaput, anyám persze mind a három gyermekét felköltve állt az ajtóban, nagymamám ment kaput nyitni. Egy katonaruhás nő félrelökte nagymamát, kemény léptekkel jött anyám elé, meglátta a három gyereket, a vöröskeresztet, köpött egyet. Még akkor nem értettem, hogy mit mondott, és kivonult a házból úgy, ahogy jött.

E korban még volt egy feladatom, amit akkor nem értettem. Anyámék apró cipókat sütöttek, és az egyik cipót az udvar egyik kerítésén mindig át kellett dobálnom. Ez nem mindig sikerült. „No fiam, te erre nem vagy alkalmas” – mondta az anyám. Aztán arra emlékszem, hogy nagy kosárba rakva az apró cipókat, egy láger kerítéséhez mentünk. Voltak ott többen is már így kosarakkal, cipókkal. Aztán a nálam nagyobb legények és leányok a magas kerítésen keresztül bedobálták a cipókat az ott vergődő emberek közé. Én meg hordtam a kezük alá.

1945. május 8-án megszólalt a Rákóczi harang. Akkor láttam anyámat sírni. Mikor a harangszó elhalkult, beszólt apai nagyapámnak: „Jöjjön már ki! Látja ezt a jázminágat? Én ezt most ide leszúrom kálvinista szokás szerint. Ha megfogan, az én uram él. Felesleges magának gyámokról gondoskodni.” A jázmin megfogant, hatalmas bokra az öreg, romos házban még ma is él.

Forrás:

A debreceni Fazekas Mihály Gimnáziumban 1957-ben érettségizett legendás IV.A osztály tanulóinak gyermekkori élményei a II. világháború alatt. Szerk. Szentirmay Zoltán – Kádár Imre. 2021. március