1944-ben az Úri utca 22.-ben laktak, mely saját házuk volt. 1944 nyarán a Honvédség a Lovas úti Sziklakórház létrehozásakor az alattuk lévő barlangpince egy részét elvette hadikórház részére. A barlangpince kisebbik részét tudták csak maguknak óvóhelyként megtartani.

  1. december 25-én költöztek le a barlangpincébe a lakókkal együtt, de azok zöme a ház pincéjében tartózkodott. A ház alatt kettős pince volt, a ház pincéje közvetlenül a földszint alatt helyezkedett el, majd az alatt a barlangpince, mely kb. 5 méterrel volt az utcaszint alatt. Még aznap délelőtt, kb. 11 óra felé felhívták telefonon egyik barátjukat, aki a Labanc út 37.-ben lakott (a Manréza felé) és azt közölte velük, hogy már ott vannak az oroszok, ekkor a telefonvonal megszakadt.

Január közepe táján magyar katonai tábori csendőrök érkeztek az Úri utca 20. számú házba és ott egy parancsnokságot állítottak fel. Ennek a parancsnoka [vitéz] Kapuváry [Gyula] ezredes volt. Emlékszik még egy fiatal zászlósra is, mindketten segítőkészek voltak, férjét valahányszor egy őrjárat elfogta, hogy katonaszökevény, akkor ide a parancsnokságra vitték és Kapuváry kiszabadította.

Január 20-a táján a németek több ágyúval a Hadik-szobor mellé álltak be (és a városháza fala közé), emiatt az oroszok intenzíven lőtték a környéket. Mivel ez alatt volt a Sziklakórház, végül is ő felkereste Monsignore Verolinót, a pápai nuncius titkárját, aki akkor lázasan feküdt a nunciatura épületében. Emiatt át kellett mennie a Dísz téren, kísérőül egy tábori csendőr őrmestert kapott, kb. a tér közepén jártak, amikor hirtelen déli irányból ék alakban hármasával, három hullámban kilenc szovjet bombázó jelent meg, és bombáztak (észak felé repültek). Ekkor omlott össze az Edelsheim-ház, majd nagy találatot kapott a Tárnok utcai jelenleg Muskétás-ház. Az egész teret fekete füst borította. Sikerült azonban sértetlenül áttérniük a nunciaturára, ahol éppen magyar katonák takarították el az épület romjait a szobákból egy főhadnagy vezetésével. Kérésére a nuncius feljött a barlangrészből, mert látogatókat mindig a fogadóban fogadott csak. Kérte, hogy járjon közben a német parancsnokságon, hogy az ágyúkat vigyék el a Hadik-szobortól a Sziklakórház fölül. A nuncius megígérte, hogy közbenjár, de nem biztos, hogy sikerülni fog. Előzőleg egyébként beszélt a német katonákkal, egy tiszttel, aki elmondta, hogy ő drezdai és egész Drezda romokban hever. Legfeljebb Budapest is erre a sorsa jut.

Végül is egy óra múlva a németek továbbvitték az ágyúkat. A helyzet azért volt kritikus, mert a Sziklakórház szellőzője volt ott. Egyébként az egész ostrom folyamán a Külügyminisztériumban lévő nyilasok Koczor „testvér” irányításával élelmiszereket szedtek össze a környékbeli házakból, az óvóhelyen megbújtaktól.

Ugyanígy egy magyar főhadnagy is egy csoporttal rabolt a vári házakban. Mindkét csoport többször is járt a házukban. Január 25-én egy hatalmas belövés érte a házat, mely beomlott a felső pincébe, ahol kilenc fő volt ott a lakók közül. Kapuváryék egy csoportja a pincenyíláson keresztül húzták ki a bent rekedteket.

A sebesülteket és a betegeket a Sziklakórházba vitték, de ezért ki kellett jönni az utcára. A Sziklakórház 200 főre épült, de 1000 sebesült volt bent. Így volt német rész, ez közvetlen mellettük az elvett barlangrészben volt. Egy alkalommal jól hallottak, amint egy haldokló német vízért könyörgött, mivel csak egy téglafal választotta el őket.

A Sziklakórháznak volt egy magyar katonai része és egy civil része is. Akiket operálni kellett, vagy nyílt sebük volt, mind meghaltak vérmérgezés miatt.

Január végén tüdőgyulladást kapott, és így férje átkísérte az utcán át a Sziklakórházba, ahol megröntgenezték. Ott dolgozott egyébként dr. Seibriger [András], dr. Born [József] aki akkor kb. 40-45 éves volt, Andrássy Ilona önkéntes ápolónővér, Cziráky Alíz önkéntes ápolónő. Ezután egy német teherautó állt be házuk udvarára, de kérésükre a németek kivitték onnan. Itt főleg osztrákok voltak és nagyon utálták az SS-eket. Később a magyar katonák azt mondták, hogy tervbe van véve, hogy a romos lakások bútoraiból barikádot építettek a vári utcákban, mert így az ellenség csak nehezen tud majd előbbre jönni. Ez azonban végül is csak terv maradt.

Február 11-én vasárnap késő délután Kapuváryék készülődtek és elmondták, hogy vége az ostromnak, mert aznap este kitörnek.

Gyülekező este 8-10 óra között a Bécsi kapu téren (később találkozott a fiatal zászlóssal, aki elmondta, hogy egész idő alatt a szovjet tüzérség nagy erővel lőtte a Bécsi gyerekek, a lovak ágaskodva nyerítettek, közben több találat érte a várakozó és hömpölygő tömeget. Nekik végül is nagy harcok után sikerült Pasarétig kijutniuk, ott szétszóródtak a bokrok között és fák mögött bujkálva bekérezkedtek házakhoz. Végül is sem Kapuváryt sem őt, sem pedig a több társukat nem fogták el az oroszok, mert a civil lakosok közé keveredtek.

A Sziklakórházba bejövő oroszok a német sebesülteket kivitték és agyonlőtték őket, így egy fiatal német főhadnagy orvost is, aki visszamaradt velük, őt is kezelte és sokat segített neki. Úgy tudja, hogy salzburgi volt.

A Pénzügyminisztérium alatt is német katonakórház volt.

Házukat összesen 43 belövés érte és a szomszédból bedőlt tűzfalon át is civil fosztogatók jártak a lakásokban, még az ostrom alatt. A háború után talán 1946-ban behívták a Bartók Béla úti katonapolitikai osztályra, ahol elővezették azt a főhadnagyot, aki ott rabolt a környékükön és felismerését kérték tőle. A főhadnagy erős, kövér volt és hiányzott a bal lába, melyet az ostrom alatt vesztett el, mivel súlyosan megsebesült. Őt nem ismerte fel, mivel akik náluk fosztogatott egy sovány, egészséges ember volt. De utólag megjegyzi, hogy mintha mégis ő lett volna és szemével is könyörgően nézett rá, de nem szólalhatott meg, ő úgy gondolta, ha lábát elvesztette, akkor már megszenvedett az ostrom alatt műveltekért.

Hasonló módon tanúként hallgatták ki Kapuváry ezredes ügyében is, aki kivizsgálás alatt állt és eljött hozzá, hogy tanúskodjék neki, mivel az első tárgyaláson nem mentették fel, így Kapuváry fent említett zászlósa jött fel érte gépkocsin a Várba és vitte a tárgyalóterembe. Ott csak annyit mondott, hogy Kapuváry rendesen viselkedett az ostrom alatt és férjét is megmentette többször. Koczor nyilasról csak annyit hallott, hogy utcaseprőként látták valahol a háború után 1945–1946-ban.

Forrás:

HINGYI László: Budapest ostroma 1944–45. Források Budapest ostromának történetéből. Etalon Kiadó, Budapest, 2018. 120–123.