Érdekes az, hogy mire emlékszünk vissza korai gyermekkorunkból. Akkor még nincs tulajdonképpen semmilyen felelősségünk, szüleink gondoskodnak rólunk, többek között arról is, hogy ne keveredjünk veszélyes helyzetekbe, amire pedig általában megvan a hajlandóságunk, mivel nem vagyunk tisztában a veszély fogalmával. Gyerekkorom emlékei részben a második világháború eseményeihez kötődnek. Érdekes, felvillanásszerű emlékek ezek. Az, hogy mire emlékszem ilyen időtávból vissza, gondolom, hogy attól függ, hogy annak idején azok az események milyen erős benyomást tettek rám. Esetleg érdekesek voltak, esetleg nagyon különböztek az addig megszokott élményeimtől, esetleg fizikai fájdalommal jártak, esetleg lelki fájdalmat okoztak. Vagy szüleim emlegették többször, s így a képzeletemben képszerűen megjelennek mindmáig.

Szüleim elbeszéléséből tudom

Apai nagyapám 1914-ben elment a nagy háborúba, az orosz frontra, és csak 1916-ban jött haza két hét szabadságra. Ezután sebesülten fogságba esett. Harc közben a lábán sebesült meg egy dum-dum golyótól (dum-dum golyó: a hegyén acélburkától megfosztott s így találatkor a szétvágódó ólommal súlyosan roncsoló puskagolyó). Mozgásra képtelenül fogságba került, s ott kórházba. Az orosz orvos megajánlotta, hogy levágják a lábát, különben meghal. Ő azt mondta, inkább meghal, de nem akar láb nélkül hazamenni. Szerencsére túlélte és a lába is meggyógyult, 1918-ban tért haza. Anyai Nagyapám is részt vett az első világháborúban tartalékos főhadnagyként, de számára rosszabbul ért véget a frontszolgálat az orosz fronton, mert 1916. június elején a Bruszilov-offenzívában (ez egy átfogó orosz támadás volt, az egész világháború alatt ekkor estek el a legtöbben mind osztrák-magyar, mind orosz részről) harc közben eltűnt, az akkori feljegyzések szerint fogságba esett Luck-nál. Azt nem tudjuk, hogy hol és mikor halt meg.

Kádár nagyapánk családostul még éppen idejében menekült el Erdély elszakítása elől. Édesapámnak nagy fájdalma volt ez a gyalázatos trianoni békediktátum, s minden, a kommunista időkben meglévő tiltás ellenére tovább is adta hallgatóinak az ezzel kapcsolatos érzéseit. Emiatt persze mindig küldték rá a besúgókat. Engem is figyelt egy besúgó, gondolom, emiatt. Ezt a besúgót, aki egy évvel járt fölöttem a Fazekasba, én annak idején a barátomnak tartottam, és aki mégis hajlandó volt erre a gazságra.

A második bécsi döntés eredményeként 1940. szeptemberében Erdély nagy részét visszacsatolták hazánkhoz. Édesapám akkor karpaszományos önkéntesként a trianoni határon állt egységével. Ellenállásra számítottak a románok részéről, s felkészültek a döntés érvényesítéséhez esetleg szükséges támadásra. Azonban az ellenállás elmaradt, a román hadsereg visszavonult a visszacsatolt területről, s támadás helyett Édesapám csak a székelyföldi bevonulásnak lett boldog részese. Sokat jelentett ez neki, mert addig nem tudott Kovásznára hazamenni. S mivel Erdély visszatért, Édesapám elvitt minket (talán 1941-ben) kisgyermekként Magyarországon Kovásznára, nagyapám házához. Persze erre már csak a családi fényképek alapján emlékszem. Első emlékeimben Édesapám már civilként van jelen, nem emlékszem rá katonaként.

Újvidék

Legkorábbi emlékei a második világháborúról Újvidékről vannak. Az újvidéki időről csak villanásszerű emlékeim vannak, még igencsak kiskorú gyermek voltam.

Te jó Isten! Amikor Újvidékre költöztünk, még csak 3 éves voltam! De 1944-ben, amikor elmenekültünk onnan, már 5 évesen indultam neki az útnak. Közben átestem egy skarláton, ami akkoriban igencsak veszélyes betegség volt, nem volt mindig jó a vége. Szüleim elbeszéléséből tudom, hogy már nagybetegen valamilyen alkalomra egy rohamsisakot kértem tőlük, s a papundekli sisakkal a fejemen feküdtem az ágyban, küzdöttem a betegséggel, végül is sikeresen.

Édesapámat 1942. novemberében az akkor induló Keleti Kereskedelmi Főiskola gazdaságföldrajzi Tanszékének tanárává nevezték ki, így kerültünk mi Újvidékre. A Főiskolát a Közgazdasági Palotában helyezték el. A helyiek az épület korábbi funkciója miatt az épület korábbi funkciója miatt az épületet a báni palotának nevezték.

És csak onnan tudtam, hogy háború van, hogy időnként rettenetes hangon megszólalt egy sziréna, s akkor mindannyian rohantunk le a pincébe, magunkkal vive a legszükségesebb dolgainkat. Ez egy komoly túra volt, mert az épület, a báni palota legfelső emeletén laktunk. Édesapám volt az épület légóparancsnoka, emiatt ő volt mindig a leggyorsabb. Fejére tette a parancsnoki sisakját, felkapott egy bőröndöt, s kiadta a parancsot, hogy indulandusz! Mi kissé lassabban követtük, Édesanyám vitte Laci öcsémet, aki akkor még kicsi (1941. végén született) volt ahhoz, hogy önállóan rohanjon lefelé a lépcsőn. Ha ez este történt, akkor igencsak oda kellett figyelni a lépcsőfokok egymásutánjára, mert ilyenkor minden világítás megszűnt.

A pincéből, (alagsorból, ami óvóhelyül szolgált) valami kis ablakon át kiláttam a báni palota mögött levő térre. Hatalmas léggömbök, akkorák, mint egy-egy léghajó, voltak kötelekkel kikötve a talajhoz. A ballon alatt egy kötélháló, ami egy, a földhöz rögzített kötélben végződött. Ez nekem nagyon tetszett akkor. Édesapám kérdésemre elmondta, hogy ezek azért vannak ott, hogy védjenek minket a légitámadásoktól. Szerencsére, vagy talán a léggömböktől való félelmükben a repülők nem minket céloztak meg. Valószínűleg nem ez volt a város egyetlen tere, ahol léggömbök táboroztak, de én csak ezt láttam az ablakocskán át.

Másik élményem itt 1944. március 19-ei, amikor bejöttek a németek. A báni palota előtti úton jöttek az egész úttestet elfoglaló menetoszlopban. Azt, hogy valami rettenetes történik most, a szüleim arcáról olvastam le. Ezután kezdődött a menekülés. Szüleim nagyon okos döntése volt ez. Persze, hogy mikor indultunk neki, s hogy meddig tartott az utunk Budapestig, azt már nem tudom pontosan megmondani, de emlékeim szerint valamikor a nyár folyamán.

A következőket csak szüleim elbeszélése alapján írom le: A költözést óvatosságból úgy bonyolították le, hogy a költöztetendő holmikat három külön dunai hajóra adták fel. Az egyiken csak bőröndök utaztak, a másikon a zongora lábak nélkül, a harmadikon a zongora lábai és néhány bőrönd. Az első hajó megérkezett, de csak egy bőrönd jött meg, amiben csak Édesapám nyakkendői maradtak meg, valakik kirabolták a hajót. A második pedig szépen befutott Budapestre a lábatlan zongorával. A harmadik bombatámadást kapott és elsüllyedt a zongora lábaival együtt. A lábatlan zongorát egy ismerős budai villájában tudták szüleim elhelyezni, mert a nekünk jutott (kiutalt) lakásban nem volt elég hely. Szegény zongora aprófaként végezte egy bombatalálat során.

A menekülés

Ekkorra bizony már öt éves lettem. Azért arra nem emlékszem, milyen járművel menekültünk, s családunkon kívül volt-e más társaságunk is. De menekültünk, egy ma kissé komplikáltnak tetsző módon. Az első megálló Ósóvé volt, Édesapám szülőfaluja. Édesapámnak ott sok ismerőse volt gyermekkorából. Ott a jegyző bácsi fogadott be minket a házába, ő valószínűleg egyike volt Édesapám gyerekkori barátainak.

Jegyző bácsi nagy fia kapott Édesapámtól egy légpuskát ajándékba, s ő azzal lövöldözött az istálló fehér falára, ahol minden lövedéknek ottmaradt a nyoma. Én meg egy (akkor nekem hatalmasnak tűnő) szürke nyuszit kaptam, amit aztán hajkurásztam a kert bokrai között. A falubeli gyerekekkel sok epret szedtünk a falufőutcáján levő eperfákról. Itt két fa között ért egy baleset. Eperszedés közben, után meg kellett mosni a kezünket, vagy csak szomjasak voltunk, megpróbáltam az utcai szivattyús kútból vizet nyerni, de pechemre a kút nem működött, s a szivattyú megemelt karja üresen csapódott vissza a kútoszlopra, pont oda, ahol én a kezemmel támaszkodtam. Ez fájt, de ottani pajtásaim előtt nem sírtam. Gyorsan hazaszaladtam, a megütött körmöm alatt megkékült rendesen, szüleim orvoshoz vittek, s ő lekapta a körmömet, ami persze nem járt minden fájdalom nélkül. Jegyző bácsinak volt egy szép lova, Donnának hívták, s időtöltésként, vagy valami igazi okkal, jegyző bácsi elvitt minket sétakocsikázni a szépen zöldellő kukoricaföldek között, s én a bakon ülhettem, még Donna gyeplőjét is kézbe vehettem, s így aztán az volt az érzésem, én irányítottam a lovat. Pedig ő csak ment az általa unalomig ismert úton.

Itt tanultam, vagy próbáltam meg életemben először horgászni. A Duna-Tisza csatorna egy leágazása ment el a falu mellett. Én szorgalmasan lógattam a felcsalizott horgot a vízbe, míg a szomszédos kenderáztató vízétől elkábult halakat a falu cigányai kosárral szedték össze a víz felszínéről. Persze nekem kapásom se volt. Hanem amikor újra bedobtam a horgot, az egy békán, vagyis egy béka lábában landolt, s ez volt a kaland vége. A következő megállónk Kossuthfalva (mai hivatalos neve Bácskossuthfalva) volt. Itt légiriadókor (amit egy kézzel hajtott, s elég hangos szirénával jeleztek) az udvarról nyíló ásott pincébe menekültünk, ez volt az óvóhely. Egyetlen emlékem innen az, amikor egy légiriadó alkalmával a szép napsütésben megálltunk az óvóhely előtt s Édesanyám mutatta nekem a levegőben a napsütésben szépen csillogó, magasan szálló repülőket, azzal, hogy ezek mennek Budapestet bombázni.

Menekülésünk végcélja Budapest volt. Budapesten egy, a Lenke téren álló hatemeletes házban (Ma Kosztolányi Dezső tér 7.) kaptunk lakást, ha jól emlékszem, az első emeleten. Ebben a lakásban eredetileg egy Nagy Dániel (hogy hogyan emlékszem a nevére?) nevű katonatiszt lakott, aki akkor valahol az orosz fronton szolgált, vagy fogságban volt, a lényeg az, hogy a lakása üresen állt. A háromszobás lakás egyik – a bejárattól legtávolabb levő – szobájába voltak a tulajdonos dolgai összepakolva, s a szoba ajtaja állandóan be volt zárva. Hogy miért pont ebbe a lakásba költöztünk, és hogy ez akkoriban nem is igen érdekelt. Mindenesetre Édesanyám egyik testvére és az ő családja is ebben a házban lakott teljes jogon.

Légiriadók idején lementünk a ház pincéjébe, ahol a hatemeletes ház minden lakója összezsúfolódott ilyenkor. Mindenki lehordott magának olyan bútorokat, amik a légiriadók idején, valamint a majdani, akkor már várható ostrom idején egyszerűbbé tették az idő eltöltését. De nagyon szorosan voltunk. Ezek a légiriadók sok nyomot nem hagytak bennem, csak két emlékem maradt: egy esti légiriadó alkalmával Édesanyám felszaladt a nem utcára néző konyhánkba befejezni valami félbeszakadt dolgát – talán vacsorafőzést – és mivel villanyt gyújtott, a fény kicsit kiszűrődött a besötétített ablakokon. Erre az utcáról a besötétítést is ellenőrző katonai járőr figyelmeztetésképpen belőtt az ablakon, s a puskagolyó a konyha belső falán lapult szét. Ezt a szétlapult puskagolyót Édesanyám sokáig őrizte.

Buda ostroma

1944. karácsonya. Ekkor már csak kilenc nap hiányzott ahhoz, hogy hat éves legyek. Megjött a Jézuska, már a vacsoraasztalnál ültünk, amikor meghallottuk az ágyúdörgést. Szüleim gyorsan összekapták a már elkészített túlélőcsomagot és a fontos papírokat, s indulás a pincébe. Ezt tette a hatemeletes ház minden lakója. Én felkaptam a karácsonyra kapott agyagkatonáimat, s mentem a szüleimmel és öcsémmel együtt. A pincében már megvolt az előkészített helyünk, amit már korábban előkészítették a felnőttek. Túl sok helyünk nem volt, egy ágyra emlékszem, fölötte egy függőágyra, s talán még egy ágyra. Édesapám húgai is velünk voltak a pincében: Keresztanyám, aki szingli volt akkoriban és Édesapám másik húga hét hónapos kislányával – a férje pedig az orosz fronton (ekkor már hadifogságban) volt. Egyik nagymamám is csatlakozott hozzánk. Persze velünk volt Édesanyámnak a házban lakó, már említett testvére és az ő családja is. A pincében elég gyér világítás volt, elsősorban a gyermekes családok mécsesei világítottak.

Az oroszokat a vasúti töltés (a Keletit a Kelenföldi pályaudvarral összekötő vasútvonal töltése) hat hétre megállította. Az alábbi térképen látható a frontvonalak helyzete az idő függvényében.

A Lenke tér és a töltés között egy nyílt, belőhető terület volt, amit attól kezdve, hogy az oroszok lettek a töltés birtokosai, mindkét fél ki is használt. A mai állapotot ábrázoló alábbi képen is látszik a végig belátható terület.

A mi házunk vonalában volt a magyar-német frontvonal, a töltésnél az orosz, s mindkét oldalról lőttek minden mozgásra. Emiatt aztán mi hat hétig a pincében éltünk.

A házunk kapuja mellé szorosan odahúzódva egy német Tigris típusú tank állt, kihasználva, hogy a kissé ferdén álló kapu némi fedezéket biztosított a számára. Időnként lőtt egyet-egyet, s mivel a csöve hozzáért a falhoz minden lövésére hintázott egyet az óvóhelyen a függőágyam. Mókás volt. Sokáig megmaradt az ágyúcső mozgása okozta horzsolás a kapu melletti falrészen. Szerencsére a ház ennél nagyobb kárt üvegkáron kívül nem szenvedett.

Mi gyerekek elég sokan voltunk ott a pincében – mondjuk az óvóhelyen – és hát jól ismertük egymást már korábbról. Egyezséget kötöttünk, hogy segíteni fogjuk egymást, ha valakinek szüksége lesz segítségre. Ez meg is történt, bár igaziból csak egy konkrét esetre emlékszem, amikor a harmadik emeleti Sárika jött hozzánk, hogy nagyon szomjas vagyok, nem tudsz egy kis vizet adni? Tudtam, persze kérnem kellett a felnőttektől. Általában szűkében voltunk a víznek. Édesapám, a geográfus, rávette a férfiakat, hogy ássanak kutat, mert nagyon valószínű, hogy elérhető mélységben találnak vizet. Így is lett. De a szerencse nem volt teljes, mert a talált víz keserű volt. Mosdásra azért ez is alkalmas volt. Sokaknak hiányzott a templom, a vasárnapi istentisztelet, mise. Édesapám református volt, s korábban volt presbiter is, így volt némi fogalma arról, hogy hogyan kell prédikálni. Rögtönzött palástban néhányszor vállalkozott a prédikálásra. Persze arra nem emlékszem, hogy mit mondott, de arra igen, hogy csendben hallgatta sok komoly ember.

Kint folyt a háború, én meg agyagkatonáimmal a pince földjén háborút játszottam – utólag végiggondolva ez elég idegesítő lehetett a szüleimnek. Ez lehetett az oka, hogy lassacskán fogytak az agyagkatonáim, ami nagy keresések, kutatások elindítója volt. Mi, a pincebeli gyerekek bizony elég mozgékonyak voltunk, szerettünk volna kicsit játszani, körülnézni odakinn, hogy tudjuk, miért is vagyunk az óvóhelyen. Egy csendes délelőttön sikerült is elérnünk, hogy szülői felügyelettel kimehessünk az udvarra egy kicsit játszani. Papáink a fal mellől figyelték a tevékenységünket. A hatemeletes ház a szomszéd hatemeletesek segítségével körülölelte az udvart, így viszonylag védve voltunk ott. Szép nagy hó volt. Mi játszottunk – mit is – háborút. Lövészárkot ástunk a hóba, belefeküdtünk, ahogy az agyagkatonáink tanultuk és lövöldözést imitáltunk addig, amíg egyszer csak becsapódott egy lövedék (akna?) a szomszéd ház tetejébe és szerencsére ott robbant fel, teleszórva az udvart cserépdarabokkal, téglatörmelékkel. Mi a hó lövészárokban ezt szerencsésen megúsztuk, de ha a lövedék egy kicsit hosszabban repül és az udvarunkra csapódik be, akkor bizony nem írhatnám ezt most. A felnőttek persze rögtön véget vetettek a játékunknak, nyomás befelé – de anyátoknak erről egy szót se!

Máskor is vittek minket levegőzni, de csak a ház bejárati kapujához. Felnőttek, gyerekek egy csoportban szívtuk a nyitott kapun beérkező levegőt. Mivel a kapu szögben állt (áll) a töltés felé mutató falra, így elegendő védelmet biztosított számunkra közvetlen belövés ellen. A kapun át odaláttunk a Lenke tér (Ma Kosztolányi Dezső tér) és a Horthy Miklós (ma Bartók Béla út) sarkán levő házra. A mi házunk és a szemben levő ház közötti nyílt terület teljesen ki volt téve az oroszok tüzének. Egyszer csak megjelent egy civil (tehát nem egyenruhás) ember a szemben levő ház sarkánál, teljesen felegyenesedve, és tett pár lépést, majd lövés dördült és ő összeesett. Amikor kissé már besötétedett, két katona kétrét görnyedve behozta a halottat a mi kapunk alá. Gyerekként ez az egész eseménysorozat nagyon megrázó volt, talán ekkor kezdtem érteni, hogy mi is az a háború.

Valószínűleg kellett egy tűzhely a főzéshez – mert villany, vagy gáz persze nem volt, így Édesapám kiküldetésbe ment a Feneketlen tó túlsó partjára, az Edömér utcába, s áthozott onnan egy kisebb vaskályhát keresztanyám ottani lakásából. Ehhez persze át kellett haladnia a belőtt téren. Technikailag ez megoldható volt mivel valakik (valószínűleg a katonák) készítettek egy futóárkot a téren keresztül. Ezt, gondolom, arra használták, hogy idehasalva lőhessék az oroszokat. No, Édesapám átkúszott az Edömér utcába, majd a hátára erősített kályhával visszakúszott hozzánk. Amikor letette a kályhát, akkor derült ki, hogy az oroszok szállítás közben egy golyóval kilyukasztották az oldalát – ezek szerint kúszás közben a kályha részben kiemelkedett a kúszóárokból. Nem lehetett nagy a lyuk, mert a későbbiekben azon főzőcskéztek, amire azért emlékszem, mert a keresztanyám főzte forró bableves egy rossz mozdulattól a karomra ömlött, és hát megégetett. Keresztanyám hosszú évekig emlegette ezt (én már csak ebből emlékszem erre az esetre), mert nagyon sajnálta, hogy fájdalmat okozott nekem.

Bejöttek az oroszok – ekkor már elkezdődött 1945, s én hatéves lettem.

Híre jött, hogy áttörtek az oroszok és hamarosan várhatjuk a látogatásukat. Azt is észrevettük, hogy elment a Tigris a kapunk mellől. Mindenki meggyújtotta a mécsesét, olyan világos és csend lett a pincében, mint még soha azelőtt. Ez a pillanat nagyon bevésődött az emlékeim közé – tapintani lehetett a felnőttek idegességét. Az ott töltött hat hét során általában csak néhány mécses világított, mindenki igyekezett spórolni a tartalékaival, s ha látott a szomszéd mécses fénynél annyit, amennyi a tevékenységéhez szükséges volt, nem gyújtotta meg a sajátját. Édesapám a saját zsebóráját és Édesanyám karóráját ledobta a pince sóderrel borított földjére és a lábával elásta. Megjelentek a bejáratnál a pufajkás, géppisztolyos orosz katonák és „ora, ora” kiáltásokkal nézték végig a pincelakókat, gondolom, azt akarták kérdezni, hogy van-e valakinek felesleges karórája. Ezek voltak az első orosz szavak, amiket meg is tanultam örökre. Ezek után a férfiak elvezették a pince egy másik, üresen álló helyiségébe, ahol németeket kerestek közöttük. Nagy csönd lett a pincében, sokan imádkoztak az asszonyok közül. Szerencsére a férfiak mindannyian megúszták a kalandot, csak néhány óra cserélt gazdát.

Itt vannak az oroszok

Ezzel más világ kezdődött: itt vannak az oroszok. Éjszakánként a ház férfiai váltott műszakban őrizték a kaput illetéktelen behatolók ellen. Nappal a férfiakat az oroszok elvitték közmunkára – romeltakarításra, hídépítésre. Amikor esténként hazatértek, nagy volt az öröm, hogy nem a nagy Szovjetunióba (persze akkor még Oroszországot mondtunk) vitték őket „kis munkára (málenkij robot)”. Édesapám esténként sokszor hozott haza valami apróságot, amit játéknak tudtunk használni. Egyszer egy furcsa módon épen maradt porcelán tányérkát talált a romok között (ez máig megvan), máskor egy szétnyomódott kerekes játék szamarat, ami helyreállított nekem. A németek – hogy lassítsák az oroszok előrenyomulását – felrobbantották a dunai hidakat s az oroszok a magyar civileket vitték el munkaerőnek a hidak átjárhatóvá tételéhez. Édesapám hídépítő segédmunkásként megtanult három orosz szót, s hazahozta őket. Én meg is tanultam a hatalmas gerendák emelésénél a gerendaemelő csapatot működtető vezényszavakat. […]

Visszamehettünk a lakásunkba, kimehettünk a térre játszani. Fociztunk és háborúst játszottunk. Édesapám egyszer hazahozott egy hosszú vascsövet, ami valami fegyvernek lehetett az alkatrésze, s ez pont olyan hosszú volt, mint amekkora kaput mi elképzeltünk a focizáshoz, így aztán lefektettük a földre, s rugdostuk felé a labdát. Egyszer arra járt a „kis orosz” (egy gyerekképű, nagyon fiatal orosz katonát hívtunk így, aki folyton a közelben sertepertélt, ki tudja, milyen megbízással). Ez a kis orosz elrabolta a vascsövet, a kapunkat, s bedobta a tér másik végén levő egyik ház pincéjének az ablakán. Szégyellje magát!

A másik jó játékunk a háborúzás volt. A földön heverő téglákból építettünk egy, talán derékig érő fallal egy erődöt, s a házbeli fiúk fele ezt védte, a másik fele támadta. Fegyvereink törött téglák és kaviccsal töltött konzervdobozok voltak. Sajnos, egy ilyen konzervdobozzal a harmadik emeleti ügyvéd úr Zoli nevű fiát úgy megdobtam, hogy vérzett a feje, s apámnak kellett békéltető tárgyalásokat folytatnia az ügyvéd úrral.

Élelmezés az ostrom után

Az élelmiszer beszerzés nem volt egyszerű dolog akkoriban. Persze ez a felnőttek dolga volt, de egy-két dologra mégis emlékszem. Nagymamám kivitt minket a tértől a töltésig húzódó szabad területre, ahol sok fű és egyéb növény díszlett, többek között csalán is, persze elhullott töltények, egy kilőtt páncélautó és hasonló finomságok társaságában. Csalánt szedtünk annyit, amennyit bírtunk, s utána nagymamám finom csalánlevest főzött belőle. Aztán kimentünk oda önállóan is, és akkor töltényeket szedtünk össze, s megpróbáltunk egy sor különböző méretű töltényből rakott csomó mögé tüzet rakni, hogy lássuk, hogy repül ki a magjuk – mert hogy a lövedék előre repül. Szerencsére felnőtteink lefüleltek minket még éppen az utolsó pillanatban, ahhoz, hogy most ezt leírhassam.

Híre jött, hogy a ferencvárosi pályaudvaron feltörtek egy vagont, amiben marharépa utazott. Édesapám egy mély gyerekkocsival útra kelt, s hosszú idő és fárasztó gyaloglás után érkezett vissza marharépával tele kocsival. Az ebből főzött étel rettenetes ízére máig emlékszem, a csalánlevest viszont máig szeretem.

A ház lakóinak közös akciójával valahonnan sikerült beszerezni két lovat. No, nem azért, hogy kocsi elé fogjuk őket, hanem a ház lakóinak táplálékhiányát enyhítendő. A ház udvarán a rácshoz kikötve álldogált a két ló, s mi a gangról néztük őket, amíg szüleink vissza nem parancsoltak minket a lakásainkba. Amikor visszamehettünk a lovakat nézni, már csak a maradványaikat láttuk – rettenetes élmény volt a vért és véres csontokat látni a lovak helyén. A lovak élelmiszerré feldolgozását a ház lakói végezték el, lévén hogy akkoriban külső segítség nem volt, s a közös szükségben a lakóközösség tényleges közösséggé fejlődött. Édesanyám egy hatalmas lábasban lóhúslevest főzött, s mivel addig lóhúst nem főzött, 42 szem egész borssal (ezt nagyon megjegyeztem) ízesítette a levest, hogy elvegye a lóhús ismeretlen ízét. A későbbiekben sem volt nagyon könnyű a megfelelő élelmiszereket beszerezni. Emlékszem a hét éves születésnapi tortámra, amit Édesanyám kukoricalisztből varázsolt, mert búzaliszthez nem tudott hozzájutni. Egy másik emlékem a cserekereskedelem: Édesanyám Édesapám egy ingét cserélte el egy megpucolt kacsára egy falusi nénivel.

Iskolakezdés

Eljött az iskolakezdés ideje, 1945. szeptember. Az iskolám a mai cisztercita gimnáziumban volt, egy nagyon kedves tanító nénivel. Oda gyalog el lehetett menni a házunktól, a Feneketlen tó mellett, ami egy kis kirándulásnak is jó volt. Furcsa leírni, hogy oda gyalog el lehetett menni – akkoriban más közlekedési eszköz nem volt, csak a lábunk. Az se volt szokásban akkor, hogy a gyerekeket elkísérjék az iskolába, én is egyedül jártam. Furcsa dolgokat lehetett útközben találni, de én már tudtam, hogy semmi ilyen talált dolgot nem szabad felvenni, mert felrobbanhat – szüleim csak akkor engedtek iskolába, amikor megígértem, hogy minden ilyen kísértésnek ellenállok. A legnagyobb ilyen talált valami egy kard volt a nád közé leszúrva. Nagy lelkierőről tettem tanúságot, mert nem nyúltam hozzá.

Egyik nap a tanító nénink elmagyarázta, hogy egyik osztálytársunk nem jön többet iskolába, mert aknára lépett és meghalt. Ez a hír igencsak megerősítette a talált tárgyak veszélyességéről szóló tudásunkat – az enyémet is, és osztálytársaimét is. Jó volt megtanulni írni és olvasni. Első komolyabb könyvemet – Gaál Mózes: Magyar hősök és királyok – 1945. karácsonyán már egyedül olvastam. Az első osztállyal kapcsolatos emlékeim ezzel ki is merültek.

Néha hazafelé menet felszaladtam az Edömér utcában keresztanyámhoz, Édesapám húgához a hatodik emeletre a lépcsőkön (persze a lift nem működött – nem is tudom, hogy volt-e?) amiket helyenként a belövések helyén deszkák helyettesítettek. Az ajtajához vezető függőfolyosó anyagából is hiányoztak részletek, ott csak a falhoz támaszkodva lehetett az egy lábnyi megmaradt részen átmenni. De a ház egyben maradt. Édesapámat 45 tavaszán kinevezték a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Földrajzi Tanszéke vezetőjének, így ő márciusban Debrecenbe költözött, s ott előkészítette a mi költözésünket is.

Egy ebben az időben Édesapámnak írt levelemben (de jó, hogy már tudtam írni!) többek között azt írtam meg neki, hogy Édesanyám két cigaretta árából kifizette a lakbérünket. Komoly infláció tombolt ekkortájt, s mivel a lakbért a hónap elején állapították meg, s a hónap végén fizettünk, a cigaretta ára igencsak felment a két dátum között. Édesapám, mint minden férfiember megkapta a maga cigaretta adagját, de lévén, hogy nem dohányzott, más felhasználást nyert az adag cigaretta. Nyáron Édesanyám is Debrecenbe költözött akkor négy éves öcsémmel együtt, én meg az iskola miatt ottmaradtam anyai nagymamámmal Budán, aki a Bicskei utcában lakott. Addigra már megcsináltatta az ablaküvegeket, s előbányászta a szekrény ajtajából azt a bombarepeszt, ami az ablaküveget összetörte.

Fia, az akkor még agglegény keresztapám is ott lakott vele, s tőle kemény leckét kaptam arról, hogy hogyan illik az ebédlőasztalnál viselkedni. Mindkét hónom alá kaptam egy könyvet, s azt a teljes étkezés alatt ott kellett tartanom, így aztán könyöklésről szó sem eshetett. Nagymamámnak volt egy hatalmas gombgyűjteménye (tudott és szeretett varrni) s ezeket a gombokat katonákká kinevezve nagy csatákat tudtam a nagyszoba szőnyegén játszani.

Szeptemberben kezdődött a második osztály, amit én a Horthy Miklós (ma Bartók Béla) úti iskolában kezdtem el – odaköltözött a nyári szünetben az iskolánk. December elején érzékeny búcsút vettem a tanító nénimtől, s nagybátyám Mikulás napján engem is elköltözetett Debrecenbe és egyben meglátogatta ott a húga családját. Jó volt most már együtt lenni szüleimmel. Itt a mai Markusovszky kollégium épületében laktunk. Az épület egyik szárnya még kissé romos volt egy eltévedt bomba hatására. Az épület kertjét kertészek rakták rendbe, s égették az összesöpört avart és gallyakat tavasszal, itt sikerült a Lenke téren elkezdett ötletünket megvalósítani: egy új barátommal találtunk néhány pisztolytöltényt elszórva az udvaron s beledobáltuk a magára hagyott tűzbe, gyorsan elbújtunk az alagsorba vezető lépcső alján, s élvezettel hallgattuk a lövések ropogását. A kertészek már nem élvezték ennyire a tűzijátékot, de szerencsére senkinek se lett semmi baja.

Megint másik iskolában folytattam az elemi iskolai tanulmányaimat: a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem központi épületének földszintjén kapott helyem az új iskolám. Itt másodikosként osztálytársaimmal egy teremben tanultunk a harmadikosokkal. A másik teremben az elsősök és negyedikesek tanultak. Tanító bácsink igen szigorúan nevelte az osztályokat, volt körmös, térdepelés, többszereplős rosszalkodás esetén pedig körbeállva egymás haját kellett húznia a bűnösöknek. Megint megérintett bennünket a háború szele 47-ben. Nagybátyám, Édesapám húgának a férje, aki katonaorvosként esett orosz hadifogságba, kalandos utazás után hazaérkezett a fogságból. Kalandos volt az utazása, mert a hazafelé tartó vonatról (persze nem luxusvonat volt az, hanem tehervonat, csak humán szállítmánnyal) Ukrajnában – már a magyar határhoz elég közel – őt leszállították, s beköltöztették a helyi ukrajnai fogolytáborba, mert ott orvoshiány volt, s egy évig ott gyógyította a többi foglyot. Amikor végül csak hazaérkezett, az első magyarországi megállójuk Debrecen volt, ahol fertőtlenítették őket, s ő fertőtlenítés után – már szabadon – meglátogatott minket. (Most jut eszembe, honnan tudta ő, hogy mi Debrecenben vagyunk? És ott hol?) Vékony, nem túltáplált ember volt ő akkor, kopott katonaruhában, katonasapkában. Nagyon emlékszem rá, hogy amikor Édesanyám leültette az ebédlőasztalhoz, nagybátyám csak evett, evett, evett. Ez a fogolytáborbeli gyenge ellátásnak volt a hatása, s később egész életére kihatott, mert mindig rengeteget evett, s olyan túlsúlyos volt, hogy gyakran súlycsökkentő kezelésekre kellett járnia. A következő évben iskolát váltottam – persze ez nem az én elhatározásom volt, hanem szüleimé: a város közepén, a Füvészkert utcai iskolában folytattam elemi iskolai tanulmányaimat. A minden reggeli és délutáni kb. két kilométeres gyaloglás a Libakerten át jót tett az egészségemnek.

No ebben az iskolában már nem volt hajhúzás, meg körmös, csak a katedra lépcsőjén térdepeltetés és súlyosabb esetben a katedra alatti térdelés. Még a negyedik osztályt is itt jártam, a felsőbbeket pedig a Poroszlay úti iskolában. De ez már egy másik történet.

Forrás:

_A debreceni Fazekas Mihály Gimnáziumban 1957-ben érettségizett legendás IV.A osztály tanulóinak gyermekkori élményei a II. világháború alatt. _Szerk. Szentirmay Zoltán – Kádár Imre. 2021. március