Budajenőt a Budai-hegység koszorúja választja el a fővárostól. Közvetlen szomszédja, Telki. 1944. december 25-én hajnalban vonultak be a faluba a szovjet alakulatok első csapatai, s szorították ki a március óta itt állomásozó német erőket. Az 1945. február 11-én induló, a német arcvonal elérését célzó kitörési kísérletkor a budai várban állomásozó német haderő egy része – kb. 5000 fő – támadta a Tinnye–Budajenő–Biatorbágy vonalat. A szovjet légierő és tüzérség azonban teljesen megsemmisítette ezt a csapategységet. Budajenő határában körülbelül 120 német katona vesztette életét, Zsámbék és Tinnye között 3000 fő esett el.

Solymossy Dezső esperes plébános 1936-tól teljesített szolgálatot a mai Szlovákiához tartozó Csáb községben, 1945-ben még biztosan itt volt plébános, hiszen a kárjelentés az ő tollából származik. Azonban az csupán feltételezhető, hogy még akkor is a településen működött, amikor az ismét csehszlovák uralom alá került Felvidéken 1948-ban letartóztatták és bebörtönözték. Életének, sorsának további alakulását nem ismerjük, de Hetényi Varga Károly azon személyek között tartja számon, akik papságuk miatt szenvedtek üldöztetést.

A 10-es főútvonal mentén fekvő Dorog határába 1944. december 25-én értek a szovjet csapatok. A német–magyar védők és az előrenyomuló szovjet erők között lezajlott egy kisebb összetűzés, mielőtt a szovjetek estére bevették a települést. A lakosság nagy része a dorogi bányaaltáróban (altárna) keresett menedéket, de a harcok így is kb. háromszáz halálos áldozatot követeltek a helységben. A háború után több száz német személyt telepítettek ki Dorogról.

A Nógrád megyei palóc község a környék településeihez képest viszonylag kevés kárral, kevés veszteséggel vészelte át a harcokat. Talán az egyetlen nógrádi falu, ahol 1944 karácsonyán volt szentmise. A helyi plébános levelében idejekorán figyelmeztetett: a helyi bányászlakosság igen fogékonynak mutatkozott a kommunista eszmékre.

A Nógrád megyei falut, ahol Tolnay Klári színművésznő gyermekkorát töltötte, sem kímélték meg a második világháború pusztításai. Plébánosa példaértékűen óvta a hozzá menekülőket, és viselte az őt ért atrocitásokat. A szovjet hadsereg katonái folyamatosan zaklatták, ennek ellenére senkinek sem történt komoly baja, aki hozzá menekült, hozzá fordult segítségért.

Az Országúti ferences rendház és templom, ahogy a legtöbb környékbeli épület, súlyos károkat szenvedett Budapest ostromakor. Érdekesség, hogy az újvidéki ferences atyák ide menekítették az ottani rendház és a templom értékeit, majd vonatra szálltak, és visszatértek híveikhez. A Margit körúti rendháznak végül az a része kapott találatot, ahol ezeket az értékeket őrizték.

Budaörsnél 1944 karácsonyán folytak a harcok. A helyi lakosság számára azonban nem ez volt a legnagyobb próbatétel, amelyet a második világháború hozott: 1946. január 19-én Magyarországról elsőként innen indultak el a németeket kitelepítő vonatszerelvények. Budaörs 1947-re elveszítette lakosságának 85%-át.

Az angolszász légierő magyarországi és szerbiai célpontok bombázására kapott parancsot, s 1944. április 13-án a győri vagongyár repülőgyártó csarnokait és üzemi repülőterét lőtték, de nem kímélték a munkáslakásokat sem, a támadás rengeteg civil áldozatot szedett. A révfalui plébánia viszonylag messze esik a gyárvárosi területtől, mindazonáltal a templom és a plébánia is súlyos károkat szenvedett.

A Börzsöny északkeleti lábánál fekvő településen is keresztülhaladt a front, sok kárt okozva emberéletben, állatállományban és ingatlanokban egyaránt. A szovjet csapatok nem kímélték az egyházi épületeket sem: a templom sekrestyéjében gépfegyvertisztító műhelyt alakítottak ki, a plébániahivatal irattárát nagyrészt elégették, de tűzre kerültek az istálló fedéldeszkái is. Több helyen is előfordult, hogy tüzelőnek használták az iskola bútorzatát, felszerelését, sőt padlódeszkáit is.

A ma már Esztergom részét képező település plébánosának kárjelentéséből a bevonuló szovjet csapatok kegyetlen és értelmetlen pusztítása rajzolódik ki. Mindent tönkretettek, ami a kezük ügyébe akadt. Nem kímélték sem a templomot, sem az iskolát. A település lakóinak a háború után sem volt nyugtuk: lakosságcsere-egyezmény értelmében 1947–1948 folyamán az ekkor még szlovák többségű községből 183 lakost telepítettek Csehszlovákiába.