Budajenőt a Budai-hegység koszorúja választja el a fővárostól. Közvetlen szomszédja, Telki. 1944. december 25-én hajnalban vonultak be a faluba a szovjet alakulatok első csapatai, s szorították ki a március óta itt állomásozó német erőket. Az 1945. február 11-én induló, a német arcvonal elérését célzó kitörési kísérletkor a budai várban állomásozó német haderő egy része – kb. 5000 fő – támadta a Tinnye–Budajenő–Biatorbágy vonalat. A szovjet légierő és tüzérség azonban teljesen megsemmisítette ezt a csapategységet. Budajenő határában körülbelül 120 német katona vesztette életét, Zsámbék és Tinnye között 3000 fő esett el.

„A templomot kezdetben nem bántották, úgyhogy misézhettem benne, bár a hívek a nagy huzat és félelem miatt egész[en] feketevasárnapig [nagyböjt ötödik vasárnapja – a szerk.] nem mertek eljönni. A harangozást egy kapitány megtiltotta, bár pajkosságból vagy talán a hívek bosszantására napjában többször félreverték a harangokat. Február elején azután felhasították a sekrestye ajtaját, úgyhogy ki-ki szabadon ki- és bejárhatott rajta. A kapitány kérésemre őrséget állított a templom elé, ez két neocommunista kölyökből állott, akik kijelentették, hogy nem félnek a kapitányuktól. Miattuk a többiek bejárhattak a templomba, s így ott garázdálkodhattak. Különösen a nők voltak szemtelenek. [...] Összetörték a Jézus Szíve szobrot, az orgonát, a villanylámpákat, a vízhintőt. Elrabolták az oltárszőnyeget és három, a hajóban levő futószőnyeget.

Telkin szintén betört az összes ablak, és a tetőzet egy része megrongálódott. Az oroszok a templom hajójában mindjárt kezdetben nagy üstöt állítottak fel, s mindvégig főztek benne. Eltüzelték a padokat, az orgonát, a szószéklépcsőt, a sekrestye egész felszerelését. Mindenből nem tudom, hogyan, csak a kehely kupája és a monstrancia [szentségmutató, többek között ünnepélyes körmenetkor lehet látni – a szerk.] alsó része maradt meg. [...]

Az oroszok a plébániát és a kastélyt kórháznak rendezték be. [...] Az irodában álló Wertheim-szekrényhez [páncélszekrény – a szerk.] egy ideig nem nyúltak, úgyhogy azt hittem, nem bántják. Januárban, [hogy] mikor pontosan, nem tudom, két fegyveres katona dicsekedett vele, hogy kinyitották a pap szekrényét, és elvitték a pénzét. Odajövet a szekrény fel volt feszítve, kirabolva, a benne őrzött plébániaokmányok hiányoztak belőle. Kérdésemre, hová tették, a kályhára mutattak. [...] Az anyakönyveket a pincében őriztem, s ott is voltak március végéig. Ekkor egy nap 20 kozák lovagolt be az udvarba, a présházba beállították a lovaikat, maguk meg a pincében tüzet raktak. Mire odaértem, már a tűzben állott a kereszteltek anyakönyvének 1884–1914 [közötti] évf[olyamai], a házasultak anyakönyveiből [pedig] az 1780–1830, 1842–1859 közöttiek. [...] A többieket sikerült még megmentenem. [...]

Az iskolaépület szintén fél tető, ablakok, padok és felszerelés nélkül áll. A kórház húsvét után kivonult, s így a gyermekek járhatnak iskolába, bár csak a maguk hozta zsámolyokon ülnek.”

Kővári István plébános