„Boldog a gyufaszál

Meghalni… ifjan…
Nem. Nem akartam.
Szerettem a dalt, és a fényt,
A melengető napot, két csillogó
szempárt.
Háborút, romlást, nem akartam én,
Nem, nem akartam.
De ha sorsom, hogy éljek máma
Pusztuláskor, vérontásban
Hát Istennek legyen hála,
Hogy megadatott itten élnem
És meghalnom érted hazám,
földem.”

(Meghalni, Nahalal, 1941. május 5.)

Az álmaihoz, az eszméihez a végletekig ragaszkodó lány volt, aki alig huszonhárom évesen olyat vitt véghez, amelyet csak kevesen. Nevét és tragikus történetét szinte az egész világon ismerik. Írónak készült, de a bekövetkező nemzetközi és magyar politikai eseményeket nem tudta tétlenül nézni. Feladta viszonylag biztonságos életét, lemondott szépírói vágyairól, s önként, saját akaratából egy életveszélyes küldetésre vállalkozott. Egy olyan küldetésre, amelynek célja nem kevesebb, mint a zsidók további deportálásának megakadályozása volt. A küldetését azonban nem sikerült végrehajtania. Elfogatását követően, a börtönben töltött idő alatt sem roskadt össze: barátságos volt, szórakoztatta és írni-olvasni tanította a foglyokat, Palesztináról tartott előadásokat, s az édesanyjukkal börtönben raboskodó gyerekek szeretetével volt körülölelve. Reményt csempészett a börtönben lévők mindennapjaiba. Egy „nagy lélek” volt, aki rövid élete alatt sokaknak szerzett örömet, kitartásával és állhatatosságával példát mutatott másoknak. Izraelben a mai napig nemzeti hősként, példaképként tisztelik.

Családi háttere, diákévei

Szenes Hannát sokan Annaként, Anikóként ismerték Magyarországon. Budapesten, 1921. július 17-én született jómódú értelmiségi polgári családban. Az újságíró, színpadi szerző és műfordító Szenes Béla lánya volt. Mikor hatéves korában elvesztette őt, édesanyja és bátyja (György, Giora) nevelte fel. 1934-ben kezdett el naplót írni, s verseivel, versfordításaival, színdarabjaival sikert sikerre halmozott.

1936. augusztus 3-i naplóbejegyzése nagyratörő tervekről tanúskodik: „Az átlagon felüli embernek nagyobb fájdalmai, de nagyobb örömei is vannak, és én inkább választanám ezt a hétköznapi ember élete helyett. Ezt már nem az írói pályáról gondolom, mert átlagon felülinek nem a híres embert tartom okvetlen, hanem a nagy lelket. És én nagy lélek szeretnék lenni! Ha Isten engedi.”

Középiskolai tanulmányait a református Baár-Madas leánygimnáziumban végezte. Az 1930-as évek második felében a zsidó származásúakat érintő állami szintű hátrányos megkülönböztetés Hanna életében is megjelent a maga rideg valóságával. 1937-ben például arra figyelmeztették, hogy származása miatt nem tölthet be tisztségeket az önképzőkörben. Az év május 15-én a következőt írta naplójában: „Rém nehéz egyáltalában megtalálni azt az utat, amely se nem megalázkodás, se nem büszkeség, se nem elvonultság, és nem is tolakodás. Az embernek minden mozdulatára szinte kell vigyáznia, mert minden egyéni hibáját általánosítják. Szerintem csak egyéni kiválóságokkal (értve alatta az erkölcsieket) lehet küzdeni az antiszemitizmus ellen, de éppen ez a legnehezebb küzdés. Most kezdem csak (inkább) látni, mit jelent zsidónak lenni egy keresztény társadalmon belül, de azért én nem bánom egyáltalán. Éppen azáltal, hogy küzdenünk kell, nehezebb elérnünk a céljainkat, ezáltal fejlődünk és leszünk kiválóbbak.”

Két évvel később az addig magyar nyelven írt naplóba héber szavak kerültek. Kitűnő érettségit tett, de a zsidótörvények miatt nem tanulhatott tovább. 1939 nyarán héber nyelven folytatta az írást, majd szeptember folyamán kivándorolt Palesztinába. Már 1938. október 27-i naplóbejegyzése előrevetítette a következő év történéseit: „Nem tudom, írtam-e már erről: cionista lettem. E mögött a szó mögött rengeteg minden van. Nekem röviden azt jelenti: tudatosan, erősen érzem, hogy zsidó vagyok, büszke vagyok rá, és a célom: Palesztinába menni, érte dolgozni. Persze nem egyik napról a másikra alakult ki bennem. Három éve volt tán először szó róla, akkor hevesen támadtam. Azóta emberek, idők, események mind közelebb hoztak az eszméhez, és végtelenül örülök, hogy ezt megtaláltam, hogy talajt kaptam, és látok egy célt, amiért érdemes dolgozni. Fogok kezdeni héberül tanulni, járok majd egy ilyen csoportba, szóval belefogok rendesen. Más ember lettem, olyan jó így. Az embernek kell hit, kell, amiért lelkesedni lehet, kell, hogy érezze, nem fölösleges, hiábavaló az élete, hogy szükség van rá, ezt megadja nekem a cionizmus. Rengeteg ellenérvet hallani: nem számít. Én hiszek benne, ez a fő. Meg vagyok győződve róla, hogy ez az egyetlen megoldás a zsidóságnak, és arról is, hogy nem hiába folyik kinn az a nagyszerű munka. Tudom, hogy nagyon nehéz, de azt hiszem, érdemes.”

Az elhatározás hátterét az édesanya, Szenes Béláné a lánya emlékére a rendszerváltás után kiadott kötetben „Ami ma bűn, holnap érdem” címen megjelent írásában a következőképpen idézte fel: „És amikor fölvetem a legtöbbet vitatott kérdést, hogy ha már Palesztina, miért mezőgazdasági iskola és miért nem az egyetem, ahol adottságainál és képességeinél fogva a helye volna, ahol bizonyára értékesebbet produkálna, mint a tőle oly távol eső mezőgazdasági munkában, a már jól ismert választ kapom: »Palesztinában túlontúl sok az intellektuel, holott elsősorban építő kezekre van szükség. Ki végezze el ezt a munkát, ha nem mi, fiatalok?«”

Palesztinában

A palesztinai Nahalalon egy lányok számára fenntartott mezőgazdasági intézetben tanult két éven át. Ekkor arra az elhatározásra jutott, hogy – megelégelve a folyamatos és terméketlen aggodalmat – cselekedni fog az otthoniakért. 1943. január 8-án így írt a naplójában: „Hirtelen egy ötlet ragadott meg, hogy vissza kell térnem Magyarországra, és ott maradni ezekben az időkben. Rendelkezésére bocsátom az életemet és a lehetőségeimet az Alija Hanoár (Ifjúsági Bevándorlás) szervezetnek. Eldöntöttem: vállalom a kockázatot, és cselekszem.”

Egy végzetes küldetés útján

Az volt a terve, hogy visszatér Magyarországra, és a zsidó fiatalok számára kivándorlási akciókat szervez. 1944-ben jelentkezett a brit hadseregbe, és Egyiptomban ejtőernyős-kiképzést kapott. „A héten indulok Egyiptomba. Katona vagyok, a sorozás körülményeiről, ezzel kapcsolatos érzéseimről, az ezt megelőző dolgokról nem akarok írni. Hinni akarom, hogy helyes, amit tettem és tenni fogok. A többit elmondja majd az idő” – írta utolsó, 1944. január 11-i naplóbejegyzésében. A brit Különleges Hadműveletek Osztálya (Special Operations Executive, SOE) keretében kapott kiképzés magában foglalta a hírszerzési és rádiós ismereteket is. A kemény tréninget, az akadályokat Hanna sikeresen vette, és főhadnagyi rangban került a brit hadsereg kötelékébe.

A közé a tizenhét magyar zsidó közé tartozott, akiknek az volt a feladatuk, hogy Magyarország német megszállása esetén segítséget nyújtsanak a zsidók ellenállási és önsegítő mozgalmának szervezéséhez. Március 13-án egy háromtagú különítmény tagjaként (Szenes Hanna, Nussbacher Emil és Goldstein Ferenc) dobták le ejtőernyővel a jugoszláviai partizánok által ellenőrzött területen. Amikor júniusban átlépte a magyar határt, az ország már német megszállás alatt állt. A határnál azonnal letartóztatták, és Budapestre, a Gestapo tartotta börtönébe hurcolták, ahol kínzásoknak vetették alá, hogy megtudják küldetésének célját, de a lány ezek hatására sem tört meg.

Ugyanabba a börtönbe került, ahol édesanyja is raboskodott. Utóbbi így emlékezett vissza a viszontlátás pillanataira: „Négy férfi vezette be. Ha nem tudom, talán első pillanatban meg sem ismerem az öt év előtti Anikót. Egykor lágyan hullámos haja kuszált, elhanyagolt. Arcvonásai feldúltak, szenvedő kifejezést tükröznek vissza. Két nagy szeme alatt az arcán kék-zöld foltok. De mindez csak egy pillanat. Anikó kiszakítja magát az őt kísérő férfiak közül, repül felém, átölel és zokogva mondja: » Édesanyám, bocsáss meg!«” Később, ha pillanatokra is, de lehetőségük nyílt arra, hogy néhány szót váltsanak egymással. Egyik alkalommal Hanna a küldetésével kapcsolatban azt mondta édesanyjának: „Nyugodt lehetsz, nem követtem el semmit, ami Magyarországnak kárára volna. Sőt. Ami ma bűn, holnap érdem. Az események igazolni fognak.”

A Szálasi-kormány hatalomra kerülésével a zsidók sorsa megpecsételődött. Hannát a nyilasok október 28-án bíróság elé állították. November 7-én – édesanyja tudtán kívül – a Margit körúti fegyházban golyó által kivégezték. Kérése ellenére már nem találkozhatott vele, ezért kivégzése napján írt levelében búcsúzott el tőle: „Drága Édesanyám, nem tudok mit mondani, csak kettőt: millió köszönet. Bocsáss meg, ha lehet. Te tudod nagyon, miért nem kellenek szavak. Végtelen szeretettel. Lányod.”

„Egy – kettő – három…
nyolc a hossza,
Két lépéssel mérem a szélet…
Kérdőjelként lebeg az Élet.
Egy – kettő – három…
tán egy hét is,
Vagy a hó vége még itt talál,
De fejem felett a Halál.
Huszonhárom lennék
most júliusban…
Merész játékban számra tettem,
A kocka perdült. – Veszítettem.

(Szenes Hanna utolsó, börtönben írt verse. Édesanyja a ruhája egyik zsebében találta meg.)

„Boldog a gyufa, mely, ha kihuny, kicsi láng születik,
boldog a láng, mely a szív mélyén csepp tüzeket kuporít,
boldog a szív, ha loboghat a végső pillanatig –
boldog a gyufa, mely, ha kihuny, kicsi láng születik.”
(Sardimer, 1944. május 2. Héberből fordította Székely Magda)

Irodalom

Szalai Anna (szerk.): Szenes Hanna. Budapest, Szépirodalmi, 1991.