Beszélt nyelvek: örmény, török, magyar, latin, olasz, francia, angol. Kitanult „mesterségek”: embermentő, szükségkórház-vezető, női szabó, hipnotizőr, keramikus, reklámszakember, jelmeztervező, zseníliaállatka-feltaláló, orchideatermesztő… Hiába, Ara Jeretzian életéről nehéz lenne könnyen értelmezhető életrajzi szócikket kreálni. De hogy is lehetne lexikális nyelven visszaadni egy kacskaringós életút furfangos főszereplőjének tetteit? Egy örményét, aki a regnáló nyilas hatalommal bolondját járatva, életét kockáztatta magyar zsidókért és nem zsidókért, sebesült katonákért – tekintet nélkül arra, melyik oldalon harcoltak – Budapest ostroma idején? Sehogy. Mindössze arra tehetünk kísérletet, hogy rá emlékező fia és hátrahagyott két vékonyka, ám annál velősebb önéletírása segítségével rávilágítsunk abszurd humorral fűszerezett, rémmesébe illő, igaz történetére. A politika számtalanszor próbálta felfalni, de végül mindig kiköpte Ara Jeretziant (Ara Yerecyan), aki bámulatos leleményességgel, hajmeresztő merészséggel vett minden elé gördülő akadályt. Így vált az örmény menekültből sikeres magyar vállalkozó, aki jómódjában sem feledkezett meg az elesettekről, és a nulláról is bármikor újra tudta kezdeni.

Saját magad dönts!

„Apám néha elnevetgélt azon, hogy hozta zavarba az őt bántalmazókat. Egy esetét így idézte föl: »Az egyik katonatiszt a kihallgatásnál mindig jobbra nézett, balra nézett, ide nézett, oda nézett, nézegetett össze-vissza, és ezt morogta: ’Hallottam, hogy maga hipnotizálni tud, és engem nem fog hipnotizálni.’« Hát, ezen mindig jót mulatott. Néhány ilyen gondolatát leszámítva azonban, őszintén szólva, nemigen mesélt a múltjáról. Többet tudtam meg könyveiből az általa háború idején működtetett szükségkórházról és meghurcolásáról, mint tőle magától. Mindig előre tekintett, egyik vállalkozását követte a másik, és én hiába mondtam valamire, hogy nem értek hozzá, leintett azzal, hogy majd fogok. 17 évesen üzemvezetőt csinált belőlem, így az érettségire egyszerűen nem jutott időm. Bár több céget menedzseltem életem során, iskolai végzettségem csupán nyolc általános… Apám számára az intelligencia a problémamegoldó-képességgel volt egyenlő. »Fiam, mindegy, mit csinálsz, csak egy picit jobban csináld, mint mindenki más« – érvelt. Üzleti tárgyalásra úgy küldött, hogyha bármiről kérdezik, értünk-e hozzá, gondolkodás nélkül vágjam rá, hogyne, természetesen – aztán majd megoldjuk. Így is volt. Emlékszem, 90 éves korában felhívott: »Figyelj, fiam, ezek a hülyék most kitalálták a CorelDRAW helyett ezt a Photoshopot. Mindent másképp kell csinálni. Gyere már, a franc egye meg, mutasd meg, hogy kell használni.« De nem tudom – mondtam én. »Hát akkor ideje, hogy megtanuld« – mondta ő. Hát ilyen volt. Ami érdekelte, foglalkoztatta, annak utánajárt. Arra tanított, legyek életrevaló. Hogy láttam-e kedvszegettnek? Soha. Nem mondom, néha egy-egy filmen, amiben megható vagy drámai jelenet volt, elérzékenyült. De semmi több. Egyszerűen nem volt az a »feladós típus«. A háború, a diktatúrák idején megtanulta, hogy az élet küzdelem, és az ember csak akkor boldogul, ha sosem néz hátra. A Védett Ház című könyvét is csak azért írta meg, hogy az utókort emlékeztesse a szörnyűségekre, nehogy előfordulhassanak újra. A fiataloknak az ő példájából is tanulva annyit üzennék, hogy mindig, minden körülmények között emberek tudjanak maradni. Ez a legfontosabb! A lányaimnak is azt mondom: Nem az a fontos, mit csinálsz, hanem az, hogy csinálod. Mindig egy kicsit jobban csináld, mint mások! Tanulj meg az életedben nem reagálni, hanem agálni! Aki reagál, az manipulálható. Ha rossz irányba fordulnak a dolgok, lépj ki a sorból, válj ki a tömegből, ne hagyd, hogy elsodorjon a csordaszellem. Saját magad dönts! Több ezren köszönhetik az életüket annak, hogy apám ilyen meggyőződéssel élt” – hangzik a fiú egyik visszaemlékezése.

Ara Jeretzian azonos nevű fia számára írt egy könyvet. Hálás köszönet az ifjabb Ara Jeretziannak, hogy rendelkezésünkre bocsájtotta édesapja sajátkezűleg szerkesztett anyagát, amely ezzel a szívbemarkoló felütéssel kezdődik:

„Ajánlom e könyvemet fiamnak, Arának, aki talán e sorokból fogja megismerni édesapja úgy jóban, mint rosszban bővelkedő életét. A Pártállam kegyetlenül belenyúlt családi életembe, elszakított szeretteimtől és évekig nem tudtunk egymásról. E könyv pótolhatja ismeretei hiányát, és lehetőséget adhat számára, hogy kövesse erényeimet és kerülje hibáimat.”

MENNYI FÉR EGY EMBER ÉLETÉBE?

„80 éve, hogy megszülettem Törökországban, Is[z]tambulban pontosan azon a napon, amikor a Szovjetunióban megalakult a »dicsőséges « Vörös Hadsereg, és honnan is sejthettem volna, hogy annak primitív hordái milyen fontos szerepet fognak betölteni életemben.”

„Amikor az ember már túllépi a számára statisztikailag engedélyezett korhatárt, gyakran elgondolkodik sok mindenen. Vissza-visszapillant a múltra, kíváncsi a jövőre, melynek elenyésző része talán még e bolygón, folytatása, – ha igaz – egy másik dimenzióban várható.”

„Bár ezt feltételesen írtam, de magam eltántoríthatatlanul hiszek abban, hogy az ember nem csak formájukat változtató sejtekből és molekulákból áll, melyekből csak a gének biztosítják az öröklődés folytán az emberiség fizikai részének fennmaradását, hanem egy olyan, előttünk ismeretlen dimenziókban létező egységből, törvényszerűségből, mely tulajdonképpeni Énünk és csak átmenetileg használja és alakítja érzékeinkkel felfogható anyagi valóságunkat.”

Menekülés Törökországból

Amikor a nagyvilág 1918-ban az első világháború végét ünnepelte, a törökországi örményekre a pokol köszöntött: a hitleri holokauszthoz hasonló genocídium milliók életét követelte. A népirtás elől Nerses Yeretzian és Sophie Mechterian, húsz évvel fiatalabb hitvese az akkor hároméves Ara Jeretziannal és pólyás húgával, Espivel igyekezett új hazát keresni. Velük tartott a kisgyermekes anyuka édesanyja és négy lánytestvére, valamint az apa korábbi házasságából származó két felnőtt lánya is. Egy angol menekültszállító hajón indultak útnak, az úgynevezett Nansen-útlevéllel, amelyet a mai ENSZ-hez hasonló szervezet, a Népszövetség bocsátott ki az oroszországi kommunizmus és a törökországi fajüldözések elől menekülők számára. Úticéljuk Olaszország volt, ám Nerses meg akarta látogatni Budapesten élő öccsét, aki végül rábeszélte a családot a Magyarországon való letelepedésre.

Orosz ékszerekből magyar hímzés

„Az újrakezdést biztosító ékszerek anyám szerzeményei voltak, aki a női szabóként a kommunizmus elől Törökországba menekült orosz arisztokrata hölgyeknek készített ruhákat, akik pénz helyett ékszerekkel fizettek.”

A letelepedési és munkavállalási engedély birtokában Sophie mama az eladott ékszerek árából egy kis műhelyt bérelt, ahol néhány alkalmazottjával együtt „magyaros hímzésű kézimunkákat” készített. A munkák hamarosan angliai vevőkre találtak: azokat a férj Londonban élő lánytestvérén keresztül értékesítette. Az üzem ugyan szépen fejlődött, de édesapja eltávolodott a családtól, szülei végül elváltak. Édesanyja lánytestvérei – egy kivételével – Franciaországban telepedtek le. Jeretzian velük maradó nagymamájával azonban haláláig szeretetteljes kapcsolatban maradt.

„Egyéniségem kialakulásában a szülői nevelés jelentéktelen szerepet játszott. Apámat 6 éves koromtól nem láttam többet, míg anyámnak, kinek egy népes családot kellett eltartania, nem sok ideje jutott a nevelésemre. Így jóformán az utcán nőttem fel, és a környezet, valamint az események formáltak azzá, ami lettem.”

Mintafarkas a Múzeumkertben

Jeretzian már gyermekként is mindent megtett azért, hogy kortársai befogadják. Úgy érezte, mindenben jobbnak, ügyesebbnek kell lennie az átlagnál; így már elemista korában is megdolgozott azért, hogy elismerjék – különösen a sportban nyújtott kiemelkedő teljesítményt. Menekültként jól tudta, mit jelent a kiszolgáltatottság, gyakran a gyengébbek védelmezőjeként lépett fel. Így lett a Múzeumkertben alakult gyerekbandák vezetője, valamint a cserkészetet előkészítő Farkaskölyök Ifjúsági Mozgalom tagja, amelyben rövidesen kiérdemelte a „mintafarkas” címet, ami azzal a kitüntetéssel járt, hogy ő vihette a csapatzászlót.

„...amikor nálam kétszer nagyobb fiú egy kisebbet vert, ott teremtem, és felszólítottam, hogy hagyja a kicsit, és ha verekedni van kedve, velem álljon ki. Ellenfelem, ki méreteinél fogva Góliátként állt velem, az apróka Dáviddal szemben, hívatlan beavatkozásomon feldühödve nekem támadt, de én első mozdulataira fejjel a hasának ugorva, a földre tepertem, és addig ugráltam a hasán, felállását meg-megakadályozandó, amíg meg nem adta magát, és meghunyászkodva távozott a mérkőzést körülvevő csoport gúnyolódása közt.”

Társai az ehhez hasonló cselekedetei nyomán a „Cia” becenévvel illeték őt.

Büdös idegen?!

Jeretzian még elemista volt, amikor édesanyja úgy döntött, Regin nevű testvéréhez küldi Párizsba. A fiú egy kukkot sem tudott franciául, az iskolában mégsem az idegen nyelv okozott számára nehézséget.

„Persze barátságokról nemigen lehetett szó, mert egyrészt a kommunikáció azért az első időkben nehezen ment, de ennél nagyobb akadály volt, hogy osztálytársaimban, már mint gyerekben is élt valami, szülőktől átvett idegengyűlölet, saját felsőbbrendűségük hitében.”

A fiút egyik osztálytársa sale etranger-nek, azaz büdös idegennek nevezte. Az önérzetes diák nem sokat teketóriázott, ha méltatlanul sértegették:

„...alaposan helybenhagytam, és így járt mindegyik, aki ezt az ott ismert gúnynevet használni merte.”

Félévi bizonyítványán is nyomott hagytak ilyen kalandjai. Bár a tanítónő iskolai teljesítményét „kielégítőnek” értékelte, verekedései miatt elmarasztalta: a fiúnak úgy, mint otthon, sohasem sikerült a francia nebulók közé beilleszkednie. Hiába láthatta a Louvre-t, a világhírű múzeumot, hiába kóstolhatott tengeri herkentyűket és déli gyümölcsöket, hiába csodálhatta meg a párizsi világkiállítást (mindez óriási dolog volt akkoriban, olyasmi, amiről nem is álmodhatott egy magyar gyerek), mindössze egy év kint tartózkodás után hazahúzta szíve.

„Rövid életemben itt éreztem először, amit Magyarországon soha, hogy idegennek, megtűrtnek tartanak, és bizonyos vagyok abban, hogy a magyarság iránti szeretet ekkor alakult ki bennem. Valószínű, hogy tudatalattimban ekkor alakult ki valamiféle hálaérzet a pesti, ezzel élesen szembenálló befogadásért, és később ez motiválhatott a későbbiek folyamán abban, hogy minden olyan társadalmi munkában részt vegyek, mely szerintem a magyar nép érdekeit szolgálja, és minél több magyarnak, ha kellett életem kockáztatásával is – segítséget nyújtsak. Mindezek dacára alig vártam, hogy visszatérhessek abba a kis, Trianonban megcsonkított országba, ahol annyira kedves barátaim vártak.”

Foci, kosár, gyephoki

Jeretziant az elemi iskola után itthon maradt nagynénje a Trefort utcai Tanárképző Mintagimnáziumba protezsálta be (a hölgy magas rangú rendőr- és katonatiszteknek tanított francia nyelvet). Az intézménybe csak komoly protekcióval lehetett bejutni, a felső tízezer csemetéi jártak oda, közöttük Albrecht főherceg fia, a Csepeli vasműveket birtokló Weisz Manfréd unokája, bárók, iparmágnások reménységei. Jeretziant elgondolkodtatta a szakadék régi és új világa között (később ezért is vonzotta a Nyilaskeresztes Párt, amelytől igazságosabb rendszert remélt). Ezzel együtt hamar megtalálta helyét az új iskolában; az intézeti sportkörben és a cserkészcsapatban is vezető tisztséget töltött be. A labdarúgó, kosárlabda és gyephoki csapatban is ő volt a legjobb játékos, az atlétikai versenyekről számolatlanul gyűjtötte be az érmeket.

„Mi tagadás, a tanulás nem volt az erősségem. Néhány tantárgy kivételével, melyekhez a rajz, torna és a kémia, fizika tartozott, a többit feleslegesnek tartottam és megelégedtem azzal, ha a vizsgákon átengednek.”

Tiszta férfiúság

Saját bevallása szerint kevesen voltak olyan hatással Jeretzian életére, mint Tóth Tihamér. A teológus, aki egyházi íróként és egyetemi tanárként is tevékenykedett, majd később Veszprém megyés püspöke lett, szerzője volt számos, a korabeli fiatalság körében népszerű kiadványnak. Ilyenek voltak például a Jellemes ifjú, a Művelt ifjú és a Tiszta férfiúság, amelyeket az ifjú Jeretzian is olvasott. Sőt az „író-pap” szavaiból személyesen is sokat merített, mert cserkészcsapatának parancsnoka volt, és a nyári táborozások idején a tábortűz mellett sokat mesélt a fiataloknak csillagokról, természetről, a becsület és a szeretet fontosságáról.

„Bár már kiskoromban anyám gyakran büszkélkedett azzal, hogy soha még hazugságon nem ért, de kétségtelenül a cserkészmozgalom alakította ki bennem azt a tulajdonságot, hogy mindig és mindenhol az igazság kimondója és védője lettem. Ez a tulajdonságom sajnos nem mindig volt hasznomra, különösen a kommunizmus hazugságokra épített rendjében sok bajomnak lett forrása.”

A nászutasok városában

A gimnázium befejezése után Jeretzianra újabb kaland várt: édesanyja fejébe vette, hogy egy örmény szerzetesrend, a mechitaristák gondjaira bízza fiát. A család örmény gyökereit figyelembe véve az ötlet megalapozottnak tűnt, és a minden újdonságra nyitott fiú szívesen beleegyezett, hogy a rend olaszországi kollégiumába költözzön. A több országban is működő mechitaristák örmény közösség lelkipásztori, vallási és kulturális szolgálatára szerződtek – Velencében egy tanintézetük, nyomdájuk, likőrgyáruk volt, és egy kis közeli szigeten papneveldét is működtettek. Az intézetben az élet meghatározott rendben folyt. Reggel 6-kor ébresztő, aztán szentmise és reggeli, majd a tanórák következtek örmény, olasz és francia nyelven. A fiú számára a tanulást nagyban megkönnyítette a négy évnyi gimnáziumi latin, és a párizsi iskolában szerzett nyelvismerete. Az intézet lakói a világ minden tájáról érkező örmény fiúk voltak, akik között akadt olasz, francia, görög, albán, libanoni és egy néger is, akinek az édesapja volt örmény. A diákok kevés szabadidejükben fociztak, a nyarat a rend Velence közelében lévő nyaralójában töltötték. Jeretzian leleményessége itt is hamar megmutatkozott:

„Ellátásunk kiváló és bőséges volt, csak a gyümölcsadagot keveselltem, melyet naponta egyszer, az ebéd után kaptunk. Hamarosan találtam megoldást a problémára: volt egy igen lelkes természetrajz tanárunk, aki nagyon megörült, amikor megmutattam neki egy a kerti bogarakból és lepkékből összeállított gyűjteményem, és megkértem, hogy engedélyeztesse, hogy amíg a többi fiú az ebéd utáni szieszta alatt az épületben pihen, addig én a parkban bogarakat gyűjthessek. Az ötlet bevált, az engedélyt megkaptam. Naponta felügyelet nélkül kószálhattam a parkban, és annyi gyümölcsöt fogyaszthattam, amennyi csak belém fért.”

Mindezek dacára Jeretzian fogolynak érezte magát a nászutasok városában, és be kellett látnia, hogy a kötöttségekkel járó élet nem neki való – édesanyját meggyőzte róla, hogy hazatérhessen.

Sugár Miciéknél

Jeretzian édesanyja jó ízlése és párizsi kapcsolatai révén a budapesti vezető divatszalonok közé fejlesztette fel szabóságát. Előkelő vevőkörébe került Rozsnyainé (Senger Mariska, illetve Sugár Mici), művésznevén Miss Arizona, aki a korabeli Budapest legszínvonalasabb mulatójának, az 1932-ben, a Nagymező utcában nyílt Arizonának sztárja és tulajdonosnője volt. A Rozsnyai Sándor vezette szórakozóhely jelentősen eltért társaitól: nem tűzött műsorra kabarét, jeleneteket vagy színészi magánelőadásokat, hanem csak revüt és énekszámokat. Rozsnyainé Jeretzianéknál, egyik ruhapróbája alkalmával meglátta a fiú által készített karikatúrákat, és megkérdezte őt, volna-e kedve hasonlókat rajzolni egyik nagyestélyi ruhájára. A fiatal örömmel vállalta a rendhagyó megbízást, és fejest ugrott az éjszakai életbe.

„Egy sokméteres selyemruhára kellett az akkor ismert filmnagyságok karikatúráit ráfestenem, és a show úgy indult, hogy a Rozsnyainén levő ruha uszálya alól bújtak elő a görlök. A több hónapig tartó műsornál rendszeresen be kellett járnom az esetleges gyorsjavítások miatt.”

Az Arizona vendégei között volt a walesi herceg, a kapurtalai maharadzsa, tucatnyi arab sejk, Lord Astor, valamint számos német, olasz és francia politikus, író és hazájából elmenekült orosz emigráns. A háború kitörésével azonban minden megváltozott. A tulajdonos házaspár fia öngyilkos lett, Rozsnyai Sándort zsidó származása miatt elhurcolták, Rozsnyainé pedig elmenekült a fővárosból, és nem látták többé.

Havi kétszáz pengő fixszel

Az arizonás időkben Jeretzian érthető módon lazábban vette az iskolát, csak második nekifutásra jutott át a vizsgákon. A kerámiázással felhagyott, mert barátjának üzeme messze volt, így „valami rendes állás után” kutatva kopogtatott az IBUSZ utazási irodájának örmény származású igazgatójánál, aki nemcsak közös identitásukra, hanem nyelvtudására való tekintettel is alkalmazta őt (ekkor már értett olaszul, franciául, örményül, törökül)

„Havi kétszáz pengő fixszel / ma egy ember könnyen viccel. / Havi kétszáz pengő fixszel / feleségül venném önt. / Mert a jólét az nem kényszer, / nekem nem kell ház és ékszer, / vacsoráznom sem kell kétszer, / sose voltam én úgy fönt” – így kezdődik Balogh Béla Havi 200 fix című 1936-os filmjének betétdala.

Amikor Jeretzian az IBUSZ-nál kapott állást, az országban komoly munkanélküliség volt. Ekkoriban havi kétszáz pengő fix fizetés tisztes summának számított, erről tanúskodik a fentebbi korabeli sláger is. A később történelmi rekordot döntő hiperinfláció során a pengő teljesen elértéktelenedett (az utcán seperték), már 200 milliárd sem ért semmit.

Ám a fiatalember hamar megunta az egyhangú, adminisztratív munkát, így néhány hónap múlva otthagyta a céget.

Naivan a nyilasok közé

Időközben Santa nagynénjének, aki családjukkal maradt, komoly udvarlója akadt. Későbbi férje, Pálinkás József egy neves asztalosgyár tulajdonosa volt. Pálinkás az egyre erősödő nemzetiszocialista eszmék híveként beszervezte Jeretziant a Salló János által vezetett Nemzeti Frontba.

„Ez a párt bár a nyilasokkal nagyjában megegyező eszméket vallott, de kevésbé volt radikális, és tagjai is főleg értelmiségiek voltak. Ellenfeleiknek nem annyira a zsidóságot, mint a kommunistákat tartották [...] Itt is sikeres voltam, mert amikor egyik propagandarajzomat, mely egy félrevert harangot ábrázolt, melynek nyelve a párt emblémája, az NF betű volt, és a felirat, hogy »Ébredjetek!«, a párt vezetőjének bemutattam, annyira tetszett neki, hogy azon nyomban kinevezett országos propagandavezető-helyettesnek. Ez az enyhébb irányzat azonban, mely a magyarság gazdasági összefogásával, az ipar fejlesztésével, a nemzeti kultúra elsőbbségével kívánt az ország helyzetén javítani, kevésbé volt hatásos, mint a nyilas párt programja, melynek börtönbe zárt, örmény származású vezére, Szálasi Ferenc és a kistarcsai internálótáborba küldött számtalan nyilas fiatal, komoly propagandahatást jelentett a Hubay Kálmán képviselő által vezetett és egyre erősödő Nyilaskeresztes Pártnak.”

A rövidesen megtartott országos választások a Nemzeti Front kudarcát hozták, amely hamarosan megszűnt. Jeretzian úgy gondolta, az a legjobb, ha az értelmiség is az eredményesebb pártba tömörül, és a vezető állások elfoglalásával egy kulturáltabb nemzeti programot dolgoz ki. Felkereste hát a nyilasok legközelebbi pártszervezetét, és munkára jelentkezett. Párttag még nem lehetett, mert nem lépte át a huszonegy éves korhatárt, de hamarosan vezetőjének tekintette őt a tagság legaktívabb része, a fiatalság. A talpraesett fiatalember felhívta magára a vezetőség figyelmét, így hamarosan megkeresték azzal, hogy vállalná-e a tervezett ifjúsági mozgalom irányítását. Vállalta.

Gyors kiábrándulás

Jeretzian a szervezőmunkához az Andrássy út 60. szám alatt álló épületben kapott helyet. A ház később szörnyűségek helyszínéül szolgált, a fiatalember azonban erről mit sem sejtett még akkor. (A nyilas uralom alatt „Hűség házának” nevezték, a kommunisták pedig a kegyetlenkedéseiről hírhedtté vált Államvédelmi Hatóság/ÁVH központjaként működtették. Ma az épületben a Terror Háza Múzeum működik.)

„Elöljáróban kialakítottunk egy önálló programot, mely nem mindenben egyezett a pártprogrammal, és lényege az volt, hogy a valóban nyomasztó gazdasági túlsúlyt nem erőszakkal, hanem azok által alkalmazott gazdasági módszerekkel kell megszüntetni. Egy olyan művelt, nemzeti érzésű fiatalság kialakítására kellett törekednünk, mely alkalmas lesz az ország vezetésére.”

Jeretzianék munkája rendkívül eredményes volt. Rövidesen saját hetilappal rendelkeztek, és az egész országban sorra alakultak az ifjúsági csoportok: számuk fél év alatt 1600-ra (!) nőtt.

„Közel féléves működésem alatt a párt alapítója, Szálasi Ferenc börtönben volt, és könyvét nem is olvastam. De annál többet hallottam róla, és mártíromsága nagyban hozzájárult pártja sikereihez. Istenfélő, vallásos, igaz embernek tartották, aki fanatikus önzetlenséggel kívánta szolgálni nemzetét.”

Jeretzianék sikereit azonban a párt „öregjei” irigykedve figyelték. A fiatalok számos kérdésben a vezetőségtől eltérő álláspontot képviseltek, így végül az ifjúsági szervezet autonómiáját megszüntették. A fiatalember csalódottan közölte csoportvezetőivel a hírt, majd többedmagával kilépett a pártból; szervezetüket hamarosan feloszlatták. Jeretzianék nyilatkozatban tájékoztatták az egyik napilapot döntésükről. A sajtó felkapta a hírt és a nyilas párt bomlását emlegette; még egy sokatmondó karikatúrával is illusztrálták az eseményt.

A karikatúra szövege: „A nyilaspárt vezetői bejelentették a pártból való kilépésüket, mert »a pártban folytonosan erősödő belső zavarban, személyi intrikákban és állandóvá vált belső hajszában az eszme elsikkadását hiába akarták megakadályozni«”; Végre egymás között vagyunk mi, dinamikus fiatalok!”

Mire jó a gesztenye?

Jeretzian politikából való kiábrándulása után úgy döntött, a gazdasági szférában igyekszik kamatoztatni képességeit. Elsőként egy kis műtermet bérelt az Üllői út elején, ahol karikatúrákat és térképeket készített újságok részére. (Maga mellé vette egy süketnéma védencét, akit még a nyilas ifjúsági szervezetből hozott magával.) Rövidesen a Magyar Újság című napilaphoz került, ahol a gyerekrovat vezetője lett. Hetente publikálták folytatásos képregényeit, és fiatal olvasóival rendszeresen levelezett. Ekkor kereste meg Nagy László, egykori keramikustársa, és beszámolt arról, hogy kitaláltak egy kencepótlót és valami kenőszappan utánzatot (olajozásra/zsírozásra és mosáshoz használták), amelyek iránt óriási a kereslet, mert e fontos vegyiáruk eredetijéhez szükséges alapanyagok, a lenolaj és a zsiradék a háborús helyzet miatt hiánycikkek. Nagy ajánlatára az Üllői úti műteremből vegyiüzem lett. Jeretzian anyjától kapott kölcsön 500 pengőt, hogy beindítsa az üzemet, amelyhez „csak egy nagy hordó kellett keverőlapáttal és valamennyi vízüveg”. (A nátrium-szilikát, más néven vízüveg az iparban széles körben használt vegyület.) A készítmények beváltak, rengeteg megrendelés érkezett, és a fiatalember hamarosan komoly tőkével rendelkezett. Az üzem nagyobb helyiségbe költözött a Telepi utcába, és felvette a hangzatos Neokémia Vegyipari Művek nevet. Jeretzian egyre több embernek adott munkát, mint későbbi élete során is oly sokszor, nem feledkezett meg a nála nehezebb sorsúakról sem. Évi jövedelmének egynegyedét a Vöröskereszt és a honvédek javára ajánlotta fel.

A fokozódó mosószerhiány a fiatalembert arra ösztönözte, hogy olcsó alapanyagot kutasson fel. Így jutott el a vadgesztenyéhez. Az üzem mérnöke analizálta a növényt, és megállapította, hogy annak termése nagy mennyiségű szaponint tartalmaz, amellyel szép mosóhatás érhető el. (A vadgesztenye ilyen felhasználási módja napjainkban éli reneszánszát, az alternatív, környezetkímélő tisztítószereket kereső vásárlók örömére.) Mivel Jeretziannak sem elég helye, sem elegendő tőkéje nem volt egy ilyen volumenű fejlesztéshez, szerződést kötött a kőbányai Export Magyar Malátagyárral. A nyersanyaggyűjtést főleg diákok végezték. Szervezetükkel, a Diákkaptár Szövetséggel kötött kizárólagossági szerződés alapján az egész országból érkezett az áru. Időközben Jeretzian befektetett a hulladék koksz hasznosításába, zöldségek tartósításába, egy motorversenyző sofőrje rábeszélésre még versenymotorokba is… A fellendülés azonban nem tartott soká: Budapestet elérte a háború.

„Megkezdődött a főváros bombázása. A vasútvonalak megsérültek. A szállítások akadoztak. A malátagyár is leállt és hamarosan bezárt. A tulajdonosokról, akik nagy része zsidó volt, nem tudtam semmit. A tőlem távol fekvő gyár megközelítése is veszélyes volt. [...] Mint később megtudtam, az őrizetlen kőbányai gyárban felhalmozott sok gesztenyét a lakosság széthordta, és tüzelőanyagnak használta fel. A telepen hagyott autómat, motorjaimat ellopták. Még ma sem tudom, hogy a szomszédok vagy az oroszok vitték el.”

A védett ház

Miután a front elérte Budapestet, a főváros közlekedése szinte teljesen megbénult. Jeretzian vállalkozásai tönkrementek. Mivel nem volt hivatalosan magyar állampolgár, hontalannak számított, így nem volt katonaköteles. Hogy hasznosítsa magát, légoltalmi szolgálatot vállalt, és hamarosan tömbcsoport-vezetői megbízást kapott. Feladata a Légo-házparancsnokok ellenőrzése, a központi utasítások továbbítása és mentőállomások felállítása volt.

„Munkámat a mentőállomások ellenőrzésével kezdtem. A helyzet siralmas volt. Se állomások, se orvosok, se betegápolók. A keresztény orvosok a frontokon voltak, a zsidó orvosok kijelölt házakba telepítve azt nem hagyhatták el, míg néhány mentősnek beosztott még egy orrvérzést se tudott volna elállítani. Márpedig előre láttam, hogy nemsokára sebesültek százait kell ellátni.”

A fiatalember fejébe vette, hogy a hiányosságok pótlására szükségkórházat állít fel, s egyben igyekszik az egyre gyakoribbá váló deportálások ellenére minél több zsidó elhurcolását megakadályozni. Így szemelte ki magának a Zichy Jenő utca 1. szám alatti házat, ahol még laktak zsidó orvosok, és létrehozta a segélyhelyet. Igyekeztek minél több zsidót befogadni, s a ház lakóinak létszáma hamarosan négyszázra nőtt. A ház védelme azonban nem volt egyszerű, s Jeretzian számtalanszor kockáztatta az életét azzal, hogy egyre-másra hamisította a legkülönbözőbb engedélyeket a szükségkórház működtetéséhez, kihasználva korábbi politikai kapcsolatait. Egészen elképesztő módon csinált bolondot a pozícióba került nyilasokból, akiknek nem sok fogalmuk volt arról, hogy is kell egy országot – különösen háborús helyzetben – vezetni. Először a svájci követségtől szerzett védettséget a háznak, amikor nem fogadták el, akkor besétált a Totális Mozgósítási Minisztériumba – az oroszlán barlangjába –, és onnan szerzett pecséteket a saját maga által gépelt (!) engedélyre.

Hasonlóképp, illetéktelenül kiállított parancsokkal szállította be a zsidó orvosok lakásaiban zárolt gyógyszereket, kötszereket, műszereket. Hátrahagyott vegyiüzeméből több mázsa sztearint hozatott, hogy mécseseket önthessenek, az áramhiány miatt gyakran operáltak ezek derengő fényében… A fűtéshez kokszot egy telepről szerzett. Budapest ostroma alatt, folyamatosan vezetett nyilvántartásuk szerint a kórház dolgozói mintegy 10 000 (!) sebesültet láttak el. Az ostrom utolsó napjaiban a főváros nyilas rendészeti biztosa 40 nyilas és SS-katonával körülvette a házat azzal a szándékkal, hogy a bujtatottakat Jeretziannal együtt elevenen felkoncolja, ám amikor a vezető tiszt meglátta, milyen munkák folynak a kórházban, elismerését fejezte ki a megdöbbent orvosoknak, ápolóknak.

A kórház történetét Ara Jeretzian egy kisregényben írta meg, A védett ház címmel. A sodró erejű, meghökkentő írás kivonata honlapunkon is elérhető.

„Valami furcsa idealizmus vett rajtam erőt. Az én személyem már nem is létezett többé, csak egy gondolat lebegett előttem: »Emberi életeket menthetek meg«. Egy percig sem merült fel bennem, hogy miért teszem. Mi a hasznom belőle? Vagy hogy van-e értelme annak, hogy feláldozom nyugodt életemet és állandó remegésben kell élnem, hogy melyik pillanatban jönnek értem? Nem törődtem semmivel, csak követtem egy hangot, amely mélyen belülről jött és csak egyre hajtott: »Segíteni! Segíteni!«”

Jeretzian kórházában talált menedéket Alfonzó, a neves humorista, aki korábban a Rókus Kórházban dolgozott műtősként, így kitűnő segítsége volt az orvosoknak, még szülést is levezetett. Humora a nehéz körülmények között sem hagyta el: „Nem lesz több tyúkszeme, sosem fáj a lába, ha Sticker doktor amputálja” (Sticker a szükségkórház legkitartóbb és legjobban képzett orvosa volt).

Dr. Júdás

A főváros „felszabadulásával”, azaz a szovjetek uralmának kezdetével a kórház dolgozóinak többsége rokonainak, megmaradt értékeinek keresésére indult, és Jeretzian néhány kitartó orvostól és ápolótól eltekintve, több száz beteggel magára maradt.

Az igazi csalódás azonban csak ezután érte: az egyik orvos, dr. Völgyesi, akit túl sokat nem láttak dolgozni, viszont lakásának egyik szobáját irodának használták az ostrom idején, azonnal visszakövetelte magának a lakrészt. Jeretzian türelmet kért, hiszen a betegek miatt kellett rohangálnia. Völgyesi fenyegetve hagyta őt faképnél, majd néhány nap múlva géppisztolyos orosz katonák hurcolták el a kórház vezetőjét. Jeretzian édesanyja jól tudta, hogy fiát Völgyesi doktor „mártotta be” az orosz tiszteknél. Az asszony azonban hiába kérte őt, hogy segítsen a fiát kiszabadítani. Völgyesi elutasította azzal, hogy túl kockázatos: „Asszonyom, az Ön fia egy idealista, kockázatvállaló fiatalember, tőlem nem várhatja el ugyanezt.”

Jeretziant válogatott kínzásoknak vetették alá, hogy koncepciós perben (koholt vádak alapján) elítélhessék. (Az orosz tisztek azért „csináltak maguknak partizánokat”, mert nem ütköztek igazi ellenállásba a kivéreztetett Budapesten, viszont nem sok kedvük volt életüket a fronton kockáztatni. Azzal az ürüggyel, hogy „fel kell számolniuk a partizánakciókat”, idejüket kényelmes, fűtött szobákban tölthették. Állatias ösztöneiket a foglyokon élték ki, és igyekeztek őket minél több évnyi kényszermunkára ítéltetni.) Jeretziannal még a saját sírját is megásatták, a férfi azonban nem tört meg. Amikor beültették az agyagos földbe – ahol két hónapig tartották –, a gödör falából domborműveket, kis szobrokat formázott. Az oroszok a végén már féltek tőle, fekete ördögnek nevezték, főként, hogy hallották róla, a hipnotizáláshoz is ért.

„Olyan vallomást akartak kikényszeríteni, miszerint a kórházat azért hoztam létre, hogy orosz katonákat csaljunk be, és megöljük őket. Ez a vád 25 évnyi szibériai kényszermunkát jelentett, és talán azért csak ennyit, mert többet úgysem bírt ki senki. Erős idegzetemnek köszönhetően kitartottam, míg végül Sárváron kijelentették, hogy én nem fogom az ő idegeiket tönkretenni, mert az elkészült 300 oldalnyi jegyzőkönyv ellenére sem tettem beismerő vallomást.” Jeretzian orosz fogságának a háború lezárultával lett vége. Nem tudták, mit kezdjenek vele, így átadták a dévai orosz NKVD-nek, ahonnan végül elengedték.

Alig ért haza, népellenes bűntett (!) vádjával beidézték, mert fény derült arra, hogy sok papírt hamisított. Ám több száz zsidó aláírásával bizonyította, hogy mindezt annak érdekében „követte el”, hogy működtethesse a kórházat, és megmenthesse mások életét. Így szabadon engedték.

Bár ezek után még jó néhányszor meggyűlt a baja a hatalommal, s tíz évre még az országból is kiutasították a kommunisták, Jeretzian fényes karriert futott be.

Bármihez nyúlt, „arannyá változott”, kreativitása sikeres vállalkozóvá tette őt. Működtetett divatszalont, kézzel készített kis gyapjúállatkák százezreit adta el itthon és Amerikában, jelmezeket és műsort tervezett a Moulin Rouge, a Maxim Varieté és a Béke Orfeum számára, volt a Magyar Távirati Iroda vezérképviselője, vezetett reklámstúdiót, szakkönyvet írt az orchideákról… 92 évesen köszönt el.

Ara Jeretzian emlékezete

Bár Jeretzian számos kitüntetést kapott, azok zömén – főként az őt oly sokszor meghurcoló magyar államén – csak mosolygott fia emlékezete szerint. A Világ Igaza elismerés viszont jólesett neki, de az általa megmentettek levelei melengették meg igazán a szívét.