Alig ismerik, pedig az orvosi hivatás egyik ikonja lehetne: a betegek és a kollégák egészségéért mindent megtett, sajátját viszont gondolkodás nélkül feláldozta azért, hogy megmentsen 1500 milligrammnyi rádiumot a szövetséges csapatok elől. Hogy miért volt fontos a rádium 1944-ben? Mert az orvostudomány korabeli fejlettségi szintjén a rák elleni küzdelem egyik leghatékonyabb sugárterápiás eszközének számított „a rádiumágyú, a rádium üregi kezelés és tűzdelés”. A ma már elavultnak számító módszerek alkalmazásához igen ritka radioaktív fémre volt szükség: 1 gramm rádiumot átlag hét tonna (!) uránszurokércből lehetett előállítani. Az orvos mások mellett a gégerákban szenvedő Babits Mihály szenvedéseit is enyhítette a sugárterápia segítségével. Saját magára viszont már nem vigyázott úgy, mint a költőre: ragtapaszokkal testére erősítve vitte át a frontvonalon Magyarország rádiumkincsét. A rosszindulatú daganatok ellen célzottan használt elem azonban „szabadjára engedve” az egészséges szöveteket is roncsolni kezdi: Czunft doktor pontosan tisztában volt azzal, hogy ami másoknak a gyógyulás reményét, az számára a halált hozza el...

Tudós és humanista

Az Országos Onkológiai Intézet fennállásának 70. évfordulója alkalmából megjelent kötetben a következőképpen jellemezték: „Politikailag a legmerevebben szemben állt minden totalitárius, fasiszta törekvéssel. Ő ízig-vérig magyarnak maradt, aki hajlíthatatlanul törekedett a magyar röntgenológia céljainak megvalósítására.”

Az asszisztens „kiskötényt” rak elénk, kimegy a helyiségből, kérve, hogy ne mozduljunk. Becsukja maga mögött az ajtót, s néhány másodpercig egyedül maradunk a félsötét helyiségben – nagyjából ennyi ideig tart egy röntgenfelvétel elkészítése. A kisdózisú röntgensugárzás közel sem olyan veszélyes, mint az, amelyet az elemi rádium bocsájt ki, mégis speciális ólomköténnyel védik tőle a beteg érzékeny testtájait, a személyzet pedig nem is tartózkodik a helyiségben, amikor dolgozik vele. Ennek ismeretében, napjainkból visszatekintve, még inkább felértékelődik Czunft Vilmos kiállása kollégái mellett, amire Bozóky László sugárfizikus, mérnök-fizikus így emlékezett vissza Palló Gábor tudománytörténésznek adott interjújában:

„Nem mulaszthatom el megemlíteni, hogy az új budapesti intézménynek [Eötvös Loránd Rádium és Röntgen Intézet, ma Országos Onkológiai Intézet – a szerk.] Czunft Vilmos személyében szerencsére egy igen művelt, a sugárfizikát nagyon ismerő főorvos vezetője volt, aki délutánonként sokat tartózkodott a fizikai laboratóriumban, és döntő módon biztosította a tudományos fejlődésünket is. Ketten voltunk fizikusok, Toperczer Johanna és én. Engem egy évvel a kórház megnyitása után, 1937-ben, idő előtt hazarendeltek Berlinből, mert a sok rádiummulázs készítésétől annyira elromlott Toperczer vérképe; hogy fel kellett váltanom. A sugárvédelemhez sem ő, sem más, de még a készülékeinket leszállító cégek sem értettek. Megdöbbenve láttam, hogy például a szakértelem nélkül megvett rádium asztal – amely mellett állva 10-15 percig is eltartó munkával kellett elkészíteni a mulázsokat – mindössze 2-3 cm-es ólomvédelemmel készült, mikor a rádium gamma-sugárzásának a felezőréteg vastagsága másfél cm ólom. A sugárvédelem abból állt, hogy a rádiumos nővéreket félévenként lecserélték. Lassan sikerült egyre szélesebb körben arról beszélnem, hogy a sugárzásokkal dolgozók külföldön már mindenütt kevesebb ideig dolgoznak. A városházán emiatt nagyon felháborodtak, de Czunft Vilmos kemény ember volt, és kiharcolta a szombati munkaszünetet és heti 36 órás munkahetet.”

Ilyen határozottan azonban csak mások védelmében lépett fel. „Tudós és humanista, akit a szorosan vett szakterületén kívül őszintén és mélyen érdekelt az irodalom, a művészet. Szerette és gyűjtötte a régi könyveket, számos ritka első kiadást vásárolt, kereste nemcsak a jó, de a szép könyveket is. A klasszikus görög, latin szerzőket eredetiben olvasta, s különösen becsülte bútorban, szőnyegben a művészit, a szépet. Gyengéd, és elérzékenyülésre hajlamos természet volt, aki menekült a hála, a köszönet elől” – írták róla az Országos Onkológiai Intézet fennállásának 75 évfordulóján kiadott emlékkönyvben.

Ratkóczy Nándor A hazai röntgeniskolák kialakulásának történetéről című cikkében a következőképpen fogalmazott: „Czunft Vilmos [...] volt a Kelen-iskolának legközvetlenebb és legjelentősebb folytatója. Hasonló matematikai-fizikai beállítottságával sokáig ő is a dosimetria problémáival foglalkozott, s mint magántanár is azt tanította. Az Eötvös Loránd Röntgen- és Rádium Intézet megalapítása óta a legszélesebb értelemben vett sugaras therápia lelkes és kiváló művelője lett, s mint ilyen, a tanítványok nagy seregét gyűjthette maga köré. A ma már magas pozíciókat is betöltő volt munkatársai büszkén vallják magukat a Kelen–Czunft-iskola tanítványainak.”

Életútja

Napvilág

1897. január 4-én született Temesváron (ma Románia), édesapja Czunft Zsigmond postatisztviselő volt.

Gyermekkor

Egyke, gyenge fizikumú, mindamellett koraérett, a természettudományok iránt érdeklődő fiú volt.

Tanulmányok

Temesvári Piarista Gimnázium; Budapesti Orvostudományi Egyetem (ma Semmelweis Egyetem): 1917. szeptember 1-től a magyar röntgenológia legjelentősebb alakja, Kelen Béla mellett gyakornokoskodott; 1924. május 17-én avatták orvosdoktorrá.

Pályaív

1927-től „fizetéses tanársegédként” dolgozott az Üllői út 26. szám alatti Egyetemi Röntgen Intézetben.

1930. július 9-től a székesfővárosi (budapesti) Szent Rókus Kórház röntgen főorvosa volt.

1931. február 10-én a kultuszminisztérium „Röntgentherapia és dosimetria” című tárgykörből megerősítette a budapesti orvosi fakultáson nyert magántanári képesítését.

1936 nyarán kezdeményezésére megnyílt az ország első sugárterápiai intézete a stockholmi Rádiumhemmet mintájára, Eötvös Loránd Rádium- és Röntgenintézet néven (ma Országos Onkológiai Intézet a Kékgolyó utcában). Az intézetnek azért adta ezt a nevet, hogy a betegekben ne keltsen rossz érzést, ne gondolják, hogy „rákkórházba” kerültek.

1931–1936 között a Rókus-kórháznak, 1936–1945 között a fővárosi Eötvös Loránd Rádium és Röntgen Intézetnek a sugaras gyógyítási, majd vezető főorvosa volt.

1944-ben az Eötvös Loránd Rádium- és Röntgenintézet nagy értékű felszerelésének egy részét a Szövetséges csapatok nyugatra hurcolták, kivéve az intézet 1500 milligrammnyi rádiumkészletét, amelyet élete kockáztatásával mentett meg.

1945-ben a rádium sugárzása nyomán kialakuló súlyos sugárbetegsége miatt öngyilkos lett.

Fejlesztések: a dózismérők hitelesítéséhez szükséges első magyar „hordókamra” és a rádiumágyú (Picard professzor technikusával készíttette el, szereltette fel a minden irányban elektromosan mozgatható szerkezetet.)

„Szinte szerelmes voltam ebbe a vonalba” – Babits Mihály merengései a rádiumágyú alatt

A gégerákban szenvedő költőt többször kezelte Czunft Vilmos is, az úgynevezett „rádiumágyús” besugárzás, ahogy Babits nevezte, az „ólomgömb” segítségével. (A költő, miután gégemetszésen esett át, már nem tudott beszélni, ekkor írta híres „beszélgetőfüzeteit”.) Babitsot bár a hosszú kezelések a kórházi ágyhoz kötötték, szelleme mindig messze szárnyalt, amit a Pesti Napló 1938. karácsonyi számában írt, Gondolatok az Ólomgömb alatt című cikke is tanúsít:

„Fekhetem én itt bízvást és nyugodtan, az ólomgömb aligha szakad rám; s viszont ki tudhatja a hullámokat, amik ott künn a világban cikáznak? A szellem ereje ismeretlenebb, mint a rádiumé. Ez a titokzatos helyiség, kínzókamraszerű berendezésével, melynek szigorú pamlagán oly szorongva terülök el, igazában bátorságosabb s távolról sem oly csodaszerű lehetőségekkel izgató, mint odakünn a mindennapi élet, amelybe pedig úgy menekülök innen, a kezelés után, mintha az ágyútűznek kitett őrhelyről menekülnék a fölváltáskor. Inkább kívülről kellene menekülnöm ide, mint egy nyugalmas fedezékbe, egy szerencsés pontjára a frontnak, ahol egyelőre csak atomokat bombáznak, rádiumágyúból.

Ez voltaképp sokkal kevésbé fantasztikus. Kijózanodva tekintek a gömbre, s mintha erre a gömb maga is kijózanodna. A kristálynéző látomásai eltűntek, megint csak egyszerű, sima glóbusz domborul fölöttem, akár egy földgolyó.

A márványos mintázatban most tengereket és szigeteket látok, kontinenseket és jégsarkokat, s a jelzőóra egyik csengésétől a másikig, e végtelennek tetsző két perc alatt, megpróbálom kirajzolni a hatalmi vonalakat: íme, Japán, Kína, amott van India, itt az óriás Oroszország, és így elérek, medveháton, Európába, melyet valamikor megszoktam a béke és kultúra lakhelyének tekinteni. S amint Európa mappáját vizsgálom, hirtelen ijedtség borzong végig rajtam: hiányzik Magyarország! [...] Babonás leszek, úgy érzem, valami rossz jel ez: nem lelem szegény otthonomat a kerek föld hátán. Behunyom a szemem, s próbálom magam elé idézni a kislányom földrajzi füzeteit és atlaszait: ezeknek lapjairól ismerem legfőként a [...] kis haza alakját. A képzelet erőltetése fáraszt már, egy pillanatra talán el is szundítok, ami, azt mondják, mindenkivel megtörténik, aki az ólomgömb alá fekszik. Talán a sima felület villogása van olyan hatással az idegekre, mint a hipnotizőr ezüstkanaláé. [...] Magyarország áll előttem megint, [...] a kerek, ép vonal, mely gyermekkorom óta belém idegződött, melyet oly természetesnek, magától értetődőnek éreztem, mintegy egészséges élő test sziluettjét. Szinte szerelmes voltam ebbe a vonalba, ez volt az én első szerelmem, még az Asszony előtt! S amint elképzelem ezt a gyönyörű, élő testet, első szerelmemet, megint elfog a kínzókamrák hangulata. Az egész világ egy roppant kínzókamra, amelyben a legszebb élőket megcsonkítják, fölnégyelik, tapossák, láncra fűzik. Szép kis karácsonyi hangulat, gondolom magamban. De nyugodtan fekszem Faust orvos kínpadján, ahol végre is titkos gyógyítóerők a megváltás távoli reményét sugározzák belém... A jelzőóra megint megcsendül, élesen hasítva idegeimbe, s én megrezzenek, mintha a kínzásra megadott jel volna. De nyomban utána fölhangzik a másik csengő, amely a kezelés végét jelzi, s ez gyönyörűen zeng, ezüstösen, mint egy ujjongás, mint a karácsonyfa csengője, angyalok csengője, megváltás harangja! Csikordul a gömb, és lassan, recsegve kezd fölfelé emelkedni, a mennyezet felé. Fölülök, még lassabban, nehezen, csontjaim eresztékei is csikorognak, milyen szörnyen zsibbadt vagyok! Akárcsak Magyarország.”

Életmentő sugarak – részletek a Világlap egy korabeli cikkéből

Mennyi a világ rádiumkészlete?

Az embert fenyegető számtalan betegség közül talán a rák tűnik a legborzalmasabbnak, már csak azért is, mert az általános hit szerint még mindig gyógyíthatatlan. Az orvostudomány sem tagadja, hogy előrehaladott stádiumban már nincs ellene orvosság, de a betegség kezdeti szakaszában a legtöbb esetben meg lehet gátolni vagy késleltetni kifejlődését. [...]

A rádiumból feldolgozott állapotban kevés van a földön, de azért sokkal több, mint hiszik. A világ rádiumkészlete jelenleg mindössze négy kiló. Azonban a földben mindenütt előfordul és a mai feltevések szerint voltaképpen ez akadályozza meg, hogy a földkéreg teljesen kihűljön. Rejtélyesen és csaknem felkutathatatlanul vesz körül bennünket a tengervízben és a sziklákban.

Alapanyagában, az urániumban azonban oly kis mennyiségben lappang, hogy például híres lelőhelyén, a Johannisthalban levő bányában ezer mázsa urániumércből évente mindössze két gramm rádium állítható elő. Ezért olyan legendásan drága, és ezért őrzik minden kincsnél, minden vagyonnál gondosabban. Oly csekély mennyiségű rádium árából, amennyit az ember az ujja hegyére tehet, egész házsorokat, utcákat lehetne vásárolni.

A rádium-ágyú

A rádium csodálatos gyógyító hatása, a röntgenhez hasonlóan, a sugárzásban rejlik. Nagyobb besugárzásokra úgynevezett rádium-ágyút használnak. Két-három grammnyi rádiumot helyeznek el egy-egy ilyen rádium-ágyúban, amelynek hosszú, minden irányban mozgatható csöve fényes alumíniumkupakban végződik. A sugarak gyógyító hatása abban rejlik, hogy a beteg szövet sejtjeit hamarább pusztítja, mint az egészségeseket, amelyek tovább ellenállnak. Háromféle ilyen sugarát ismerjük: az alfa, béta és gamma sugarat. A bőr, amelyre a sugarak huzamosabb ideig hatnak, kipirosodik, a nyálmirigyek egyidőre elapadnak, a szőrtüszők munkája megbénul, úgyhogy annak, akit az állán sugároztak be, hónapokig nem kell borotválkoznia. […]

Most, a véres világesemények látszólag elnyomták a szerényen, hírverés nélkül dolgozó tudósok és kutatók munkáját, de biztosak lehetünk afelől, hogy a laboratóriumok falai között áldásos tevékenység folyik. Mert eljön még az idő, amikor az emberélet ismét visszanyeri valódi értékét, és akkor azok lesznek az emberi közösség hősei, akik csendes visszavonultságban bár, de nem lankadó buzgalommal folytatták a küzdelmet az emberiség egyik legnagyobb ellensége, a rák ellen.

Irodalom

Babits Mihály: Gondolatok az ólomgömb alatt. Pesti Napló, 1938. december 25. 1.

Életmentő sugarak. Világlap, 1944. szeptember 20. 12–13. http://www.huszadikszazad.hu/1944-szeptember/tudomany/eletmento-sugarak, 2020. november 23.

Ratkóczy Nándor: A hazai röntgeniskolák kialakulásának történetéről. Communicationes ex Bibliotheca Historiae Medicae Hungarica, 1963/27. 25–35.

Az ötvenes évek és ami előtte volt V. Palló Gábor interjúsorozata. Bozóky László: „A fizikusok vitathatatlan kötelessége az általuk felfedezett, igen veszélyes új sugárzások károsító hatásától az emberiség megóvása.” Fizikai Szemle, 1993/8. 319.

Szűcs Gábor (szerk.): Emlékkönyv. 70 éves az Országos Onkológiai Intézet. Budapest, Országos Onkológiai Intézet, 2006.

Szűcs Gábor (szerk.): Emlékkönyv. 75 éves az Országos Onkológiai Intézet. Budapest, Országos Onkológiai Intézet, 2011.

Életmentő sugarak. http://www.huszadikszazad.hu/1944-szeptember/tudomany/eletmento-sugarak, 2020. november 9.