A magyarországi városok közül Sopron maradt legtovább a német és nyilas csapatok kezén. Az ottani harcok befejeződése után ünnepséget rendeztek, amelyet az Új Szó cikke részletesen bemutatott. Az írás kitért a sopronkőhidai börtönben történtekre, és szót ejt Bajcsy-Zsilinszky Endre sorsáról is.

A város falai tele vannak a Vörös Hadsereget üdvözlő, földosztást hirdető és a nyilasok fejére halált kiáltó plakátokkal. Egyszerre új, zöld[ben] és rózsaszínben pompázó falragaszok jelentek meg. A közönség mohón köréjük csődül. „Meghívó” – kiáltoznak a betűk az első sorokban. A [Magyar] Nemzeti Függetlenségi Front népgyűlésre hívja Sopron lakosságát abból az alkalomból, hogy a Vörös Hadsereg teljesen felszabadította Magyarországot.

A gyárak munkásai zárt sorokban vonulnak fel a népgyűlésre. A lakosság többi rétegeihez tartozó nők és férfiak is sűrű csoportokban sietnek a színház épülete felé.

A nézőteret zsúfolásig megtölti a népgyűlés közönsége. A polgármester megnyitó szavai után a Vörös Hadsereg nevében Lebov százados beszél. A közönség melegen ünnepli a diadalmas szovjet csapatokat. Szűnni nem akaró, lelkes éljenzés köszönti Sztálin marsallt, majd óriási tapsfergeteggel fogadják [Fjodor Ivanovics] Tolbuhin tábornagy, Nyugat-Magyarország felszabadítójának nevét.

Vaskó Kálmán, a Magyar Kommunista Párt szónoka köszönetet mond a Vörös Hadseregnek és Sztálin főparancsnoknak: „A Vörös Hadseregnek köszönhetjük, hogy a 25 éves reakció után a magyar nép végre szabadon rendelkezhet saját sorsa fölött” – mondta.

A gyűlésen két színművész is szólt az egybegyűltekhez. Olthy Magda, a Nemzeti Színház és Kamarás Gyula, a Vígszínház tagja. Az annak idején nyilas kézben lévő színészkamara mindkettőt felfüggesztette. A közönség szeretettel ünnepli az antifasiszta művészeket és a sopron-győri színtársulatot, amely a népgyűlés után óriási sikerrel néhány kitűnő számot adott elő.

„Végre ismét játszhatunk, és ami a legfontosabb, igaz szabad emberekként, a magyar kultúra tényleges harcosai gyanánt állhatunk a közönség elé” – mondogatják a kulisszák mögött, a gyűlés szónokainak kezeit szorongatva.

A népgyűlés felvillanyozta Sopron egész lakosságát. A színházból kiáramlók kipirult arcaiból, csillogó szemeiből az öröm és remény árad.

Sopron üzemei – majdnem kivétel nélkül – ismét felvették a munkát. A város élete rendes mederbe jut. A nyugalom visszatér, nem kell többé repülőgépektől félni, óvóhelyre rohanni. A Vörös Hadsereg biztonságot nyújt.

A rettenetes idők emléke azonban ott kísért még, és nemcsak az emberek emlékezetében. A nyilasok sokakat elhurcoltak a város lakói közül. Különösen a múlt évben a [sopron]kőhidai fegyházban elzárt politikai foglyok sorsa nyugtalanítja a soproniakat. Semmi bizonyosat nem tudni róluk, hová hurcolták el őket, és mindössze pár nappal a felszabadító szovjet csoportok megérkezése előtt…

Mi történt Sopronkőhidán?

December végén és január elején a Szálasi-banditák a Margit körúti fogházból, Sárvárról és Csáktornyáról a [sopron]kőhidai fegyházba szállították mindazokat, akik a magyar ellenállási mozgalom és a magyar partizánharc résztvevői közül kezükbe kerültek. Körülbelül 300 politikai foglyot indítottak SS-őrséggel az addig bűnügyiek részére berendezett fegyház egy elkülönített részébe. Az előkészületeket a H. F. P. III. (Honvéd Főparancsnokság) emberei, Kovarcz [Emil] és cinkostársai tették meg. Azután megkezdte „működését” egy dr. Dominich Vilmos őrnagy elnöklete alatt álló vérbíróság, mely hadbíróságnak nevezte magát. Annak idején a hírhedt német hóhér, Haynau juttatta a magyar szabadságharc hőseit bitófára. A Szálasi-csőcselék még Haynaunál is galádabb volt: a bitófát december 24-én állították fel, és még aznap, karácsony napján végezték ki első [sopron]kőhidai áldozatukat, a magyar demokrácia előharcosát, Bajcsy-Zsilinszky Endrét.

A bitófa ma is ott áll a [sopron]kőhidai fegyház hátsó udvarán a sivár, szürke épület és a kegyetlen magas kőfalak között. Mellette hamarosan új bitó is emelkedett. Dominichék már szériában hozták a halálos ítéleteket.

A többi politikai fogoly jó részét hosszú, súlyos esztendőkre ítélték. Végigjártuk a háromemeletes épület négy, egymás fölött sorakozó cellasorait. Az ajtók mellett kifüggesztett táblácskákon még ott vannak az elhurcolt politikai foglyok nevei. Sok köztük a katona, főleg tiszt, százados, néhány alezredes, ezredes…

A fegyház temetőjében – még a számokkal ellátott rabsíroktól is elkülönítve – két sorban 11 sírhalom domborodik. Nincs azokon még szám sem. A Szálasi-pribékek jeltelen vermekbe hantolták el áldozataikat. Egy fegyháztiszt titokban helyrajzot készített a sírokról. Abból tudjuk, melyik sorban ki fekszik, s azt is, hogy az első sorban, a jobboldali szélső sírban Bajcsy-Zsilinszky Endre nyugszik.

Még egyszer visszanézünk a komor, szürke épületre, aztán folytatjuk utunkat a náci-nyilas nyomokat viselő – hála a Vörös Hadseregnek – végre felszabadult magyar földön.