„A német reakció és imperializmus gyűlöletét évszázadokra beleírjuk szívünkbe! Belecsepegtetjük az anyatejbe!” – 1. lecke: gyűlölj, és gyűlöletre nevelj, hogy véletlenül se gondolkodhass józanul. „Megszűntek a rablások és fosztogatások, az egész ország és az egész nép kifosztása.” – 2. lecke: higgy nekünk, akkor is, ha ellenkezőjét állítjuk annak, amit tapasztalsz. Ha nem tűnik fel, hogy az ehhez hasonló cikk puszta propaganda, észre sem fogod venni, hogy a „hitlerista hordák és nyilas bandák” helyébe lépünk, és módszereink nem sokban különböznek az övéiktől...

A Dunántúlon operáló Vörös Hadsereg diadalmas előretörése folytán hazánk területe teljesen felszabadult. A szovjet csapatok segítségével elértük hát, hogy a hitlerista hordák és nyilas bandák nem tapodják többé hazánk szent földjét.

Az első pillanatban nem tudunk másra gondolni, mint arra a mérhetetlen szenvedésre, amelytől ez a fegyvertény megszabadított bennünket. Megszűntek a rablások és fosztogatások, az egész ország és az egész nép kifosztása. Amint a hitlerista bandák hazánk területére léptek, elhajtott állatok tízezrei, otthonukból menekülés címén kikergetett magyarok százezrei, bútorokkal és gépekkel, eleséggel és ruhákkal megrakott vonatok hosszú sorai indultak meg nyugat felé, Németország felé. A „szövetségesnek” egyetlen arcizma sem rezdült meg, amikor kibújt belőle velünk szemben a martalóc. Aztán nekiestek falvainknak és városainknak, és [fel]robbantották középületeinket, iskoláinkat, hídjainkat. Minden stratégiai vagy harcászati szükség nélkül mindent elpusztítottak, ami maradandóbb és időtállóbb magyar alkotás volt. Pusztán a rablás és pusztítás vad dühe dolgozott bennük. Megnézték még viszonylag ép városainkat, és kárörömmel gondoltak arra, hogy pár hét múlva romokban hevernek majd, mint az ő városaik. Ha ők pusztulnak, pusztuljunk el mi is. Hány porosz pribék szemlélte így Pestről Budát és Budáról Pestet! Csak azok a városaink menekültek meg, amelyeket a szovjet csapatok meglepetésszerű gyors előretöréssel hirtelen felszabadítottak.

Most már mindennek vége. Amint takarítjuk a romokat, a szenvedés keserűségét lassan az építkezés bizakodása váltja fel bennünk. A bizakodás öntudatba érik, az öntudat elhatározást fogan, mely körülbelül így fogalmazható meg. Fogadjuk, hogy ez az ország nem lesz többé labancok országa! A német reakció és imperializmus gyűlöletét évszázadokra beleírjuk szívünkbe! Belecsepegtetjük az anyatejbe! Hisz a szabadságharcig az anyja emlőjéből szívja azt magába minden magyar. Petőfi például így:

Legszebb lesz, ha majdan Béccsel

Hazám bosszúja szembeszáll,

S én villogó kardom hegyével

Száz szívbe ezt írom: halál!