Kinek jutna eszébe új címert gyártani egy világháború végkifejletében, amikor éppen hanyatt-homlok menekülni kell? Szálasi Ferencnek. Bár 1944 novemberében kormánya kénytelen volt elhagyni Budapestet, hogy spontán kiürített "vidéki" középületekbe költözzön, a "nemzetvezető" karácsony után egy nappal aláírásával szentesítette a nyilaskeresztes szimbólummal megtoldott országcímer használatát előíró rendeletet, amely a már Sopronban kiadott Hivatalos Közlöny 1945. január 27-i számában jelent meg. A mind nagyobb területeket bekebelező Vörös hadsereg előli (ámok)futásnak apró, de annál sokatmondóbb momentuma ez. Van még számos, de e cikk nem villant fel többet, bemutatja viszont a végül zsákutcába torkollt menekülés útvonalát. Szálasinak új címere és "gyepűje" volt, politikai túlélési esélye azonban kihunyt a történet végére, amelynek utolsó állomása számára egy bitófában testesült meg.

Magyarország 1944 októberében, a nyilas hatalomátvétel időpontjában már régen hadszíntér volt, a szovjet csapatok pedig már Budapest felé közeledtek. Szálasi Ferenc „nemzetvezető” nem tervezte a főváros védelmét. Az ellenség elől menekülve, keletről nyugat felé haladva, több alkalommal költözködött kormányával és a közigazgatási szervekkel együtt. Az általa gyepű fantázianévvel jelölt körletek az állami és katonai vezetés központjai voltak.

(A Gyepű elnevezés a honfoglalás korában a magyarság által belakott szállásterületet és a szomszédos országokat elválasztó lakatlan térség volt, melyet a magyar csapatok őriztek. A gyepűkön védelmi létesítmények épültek, és az ország határvédelmében játszottak szerepet. Később fokozatosan benépesültek ezek a területek is.) Az első kitelepülésre 1944. november 4-én került sor. (December 25-én Budapestet bekerítették a szovjetek: ekkorra a fővárosban nem maradt működő minisztérium.) Budapestről a Bakonyban lévő Farkasgyepűre települtek át a közigazgatási szervek. Ez volt az Gyepű I. szállásterület. (A front 1945. március vége felé érte el a települést, ám addigra Szálasiék már továbbköltöztek.)

A következő kitelepítést november 25-én hajtották végre. Ekkor a nyugati határ mentén, szétszórtan jelölték ki a körleteket, Gyepű II. szállásterület néven, ahol 1945 márciusáig „működtek” az intézmények. Például a Pénzügyminisztérium, a Kereskedelmi és Közlekedési Minisztérium Sopronban, a Belügyminisztérium pedig Szombathelyen székelt. A rendeletek azonban ekkor már nem feltétlenül jutottak el az érintettekig. A korábban még szervezett közigazgatás lassan szétesett. Gondoljunk csak bele: akkoriban nem volt mobiltelefon és internet, az információáramlás sokkal nehézkesebb körülmények között folyt. A kitelepülő intézményeket a lakosság egy része is követte. A bennük dolgozók és azok családtagjai, illetve a Vörös Hadsereg megszállása elől menekülő emberek miatt a nyugati határnál lévő települések – Sopron, Kőszeg, Szombathely – túlzsúfoltakká váltak.

Az utolsó kitelepülésre 1945. március közepétől került sor. Ekkor Szálasiék elhagyták Magyarországot, és Dél-Németországban szétszórtan hozták létre a Gyepű III.-at.

Az áttelepülő intézmények azonban érdemi tevékenységet ekkor már nem végeztek, ki voltak szolgáltatva a német szövetségeseknek. Érdekesség, hogy nem a Vörös Hadsereg, hanem az amerikai csapatok vonultak be a Gyepű III. területére még a német kapitulációt megelőzően.

A Szálasi-kormány 1945. március 29-én hagyta el az országot. A háborút követően Szálasit a népbíróság perbe fogta, és elítélte emberiesség elleni és háborús bűntettekért. Kötél általi halálra ítélték, és 1946-ban kivégezték.