Az esztergomi Prímási Levéltárban őrzött háborús kárjelentések egyik legszívbemarkolóbb darabja Scheffler János szatmári püspök (1942–1952) saját kezű beszámolója az átélt szörnyűségekről. Szatmárnémeti 1944. szeptember 16-i szőnyegbombázása rettenetes károkat okozott a városban, sokan lelték halálukat az óvóhelyeken és a pincékben. A támadásban elpusztult a püspöki palota, s maga alá temette az ott dolgozókat, a kispapokat, a papokat, az apácákat. Scheffler püspök a bombázás idején nem volt ott, ő maga néhány évvel később, 1952-ben halt vértanúhalált a zsilávai börtönben, miután elutasított mindenféle közreműködést a békepapi mozgalom megszervezésében.

„Szomorú szívvel jelentem Főméltóságodnak, hogy e hó 16-án este az Úristen nagy csapást kegyeskedett reám és szeretett egyházmegyémre mérni. Az este 8 óra után kezdődő és több mint másfél órán át tartó borzalmas bombázás során a püspöki palota három telitalálatot kapott, – valószínűleg összeláncolt bombákkal. A palotának homlokzata két szoba kivételével teljesen összeomlott. Ami még szomorúbb, [az] egyik teletalálat az óvóhelyre esett, és maga alá temette minden emberemet: 7 papot (Kováts Gyula dr. éneklőkanonok, Szeibel István irodaigazgató, Gyurkovics Károly dr. h[elyettes] irodaigazgató, Manfrédi Gáspár szertartó, Juhari Gábor dr. udvari káplán, Korláth Ferenc dr. szemináriumi spirituális, Papp Dénes hittanár Marosvásárhelyről), 4 papnövendéket, 4 irg[almas] nővért és 6 világit – és pedig olyan erővel, hogy a borzalmasan összeroncsolt holttesteket csak 4–6 nap alatt tudták a romok alól kimenteni. Magam és öcsém csak úgy menekültünk meg, hogy szombaton délben kimentünk Szatmárhegyre azzal, hogy vacsorára visszatérünk, de [a faluban] elhatároztuk, hogy mégis ott fogjuk az éjjelt tölteni. Innen, kb. 17 km távolságból néztük végig a pokoli látványosságot.

Ami az épületből még tűrhető állapotban maradt, a következő két bombázás során ismét találatokat kapott, és lakhatatlanná vált. A bútor és felszerelés legnagyobb része elpusztult, ami megmaradt, el nem szállítható, és biztos elhurcolás lesz a sorsa annál is inkább, mert minden kapu, ajtó és ablak tönkrement, a kerítésnek jó rész is.

A püspöki palota ilyen pusztulása a szeminárium elpusztulását is jelenti, mert a szeminárium a palota keleti szárnyában volt elhelyezve. Ezenfelül majdnem minden egyházi középületünk is megsérült. […] Nincs egy templomunk, amelynek egyetlen ép ablaka maradt volna.

A városban nem maradt ép épület, a lakosság ijedten menekül vidékre – teljesen kihalt város képét mutatja.

Éppen ezért nem tudom, hogy a télen át hová húzzuk meg magunkat, és végezzük munkánkat addig és úgy, ahogy ilyen körülmények közt lehet. De bízom az Úrban, akit egész lélekkel kívánok szolgálni, hogy majd megmutatja a helyes utat.”

Scheffler János szatmári püspök