A Lipótvárosban élő és dolgozó kikötőmester, Golopencza Illés a nyilas rémuralom idején életét kockáztatta azért, hogy lelkiismeretére hallgatva megmentsen 150 embert a haláltól. A háború után a Csanády utca 21. alatti házban megmenekült zsidók hálájuk jeléül nyilatkozatban tanúsították cselekedeteit, de az iratot az íróasztalfiókba tette – évtizedekig saját fia sem tudta, hogy édesapja milyen hősies tetteket hajtott végre.

„Évtizedek múlva is emlékezett ennek az epizódnak minden pillanatára. De legfőképpen arra a magyarul rosszul beszélő, szemüveges, kopaszodó, mesébe illő emberre, a házparancsnokra. Neki persze már bácsi volt ez a román apától és bolgár anyától származó igaz magyar férfi, aki olyan magától értetődően vállalta a »felkoncolás« kockázatát, aki szorongott, félt, mégis kötelességének érezte, hogy annyi ember életét megmentse abban a házban” – emlékezett vissza Golopenczára az általa megmentett Vitray Tamás Kiképzés című, egyes szám harmadik személyben írt önéletrajzi regényében.

Golopencza Illés 1901. március 25-én született Budapesten. Román származású édesapja a Magyar Folyam- és Tengerhajózási Rt.-nél dolgozott felügyelőként, 1906-ban a cég bécsi kirendeltségéhez helyezték, ezért az ifjabbik Illés elemi iskolai és gimnáziumi tanulmányát ott végezte. Az első világháborúban, hogy elkerülje a katonai behívót, a pozsonyi katonai főiskolára jelentkezett. Amikor 1918-ban a cseh csapatok megszállták Pozsonyt, a főiskola székhelyét Hajmáskérre helyezték át. Az ottani állapotok miatt megszökött, és visszatért szüleihez Bécsbe, ahol leérettségizett. Az vizsga letétele után édesapja segítségével annak cégénél helyezkedett el.

1924-ig az osztrák fővárosban dolgozott, ekkor a Duna romániai szakaszára helyezték. Itt mintegy 15 esztendőt töltött el, és megtanult folyékonyan románul a már korábban elsajátított német nyelv mellett. 1939-ben Budapestre költözött, ahol az úgynevezett balparti állomás kikötőmestere volt. Ez a terület a Szent István park előtti Duna-szakasz.

Magyarországon a világháborús bombázásokat megelőzően hozták létre a légoltalmi rendszert, amely riadóláncot és részletesen kidolgozott szabálygyűjteményt jelentett. Rögzítették, hogyan kell felkészülni a légitámadásokra, hogyan kell óvóhelyeket létrehozni, azokat vízzel, homokkal, élelmiszerrel feltölteni, és egy esetleges bombatalálat estén miként kell megkezdeni a menekülést a ház romjai alól. Budapesten minden lakóháznak légoltalmi parancsnokot kellett választani. Az első nagyobb angol-amerikai légitámadások 1944 áprilisában kezdődtek, és közel egy évig tartottak. 1944. április 3-án, a kora reggeli órákban több száz bombázó és kísérő vadászgép szállt fel Dél-Olaszországból. A cél Budapest volt, a fővárost egészen 1944. novemberig támadták.

Golopencza Illés 1944 őszén a Csanády utca 21. szám alatti bérház légoltalmi parancsnoka lett. Az épület úgynevezett csillagos ház volt, egyik azon budapesti lakóépületek közül, amelyeket egy 1944-es nyári rendelet a fővárosi zsidók lakhelyéül kijelölt. A rendelet értelmében a házak bejáratát hatágú sárga csillaggal kellett megjelölni. A zsidók lakásszükségletét családonként egy szobában állapította meg, így kényszerű szűk társbérletek jöttek létre, az itt lakók pedig teljes bizonytalanságban töltötték napjaikat. Az eredeti terv az volt, hogy a házakban összezsúfoltakat ily módon könnyebben tudják majd deportálni a vidéki zsidósághoz hasonlóan. Az októberi nyilas puccs után a csillagos házak lakóit a nyilas csoportok folyamatosan zaklatták, a razziák mindennaposak voltak. A nap bármely szakában megjelenhettek a nyilas karszalagosok, sohasem lehetett tudni, hogy az újabb és újabb házkutatások során mi fog pontosan történni: kirablás, megaláztatás, elhurcolás vagy akár Dunába lövetés.

Golopencza feladata légoltalmi parancsnokként többek között az lett volna, hogy érvényt szerezzen a hatóságok által a zsidók esetében előírt jogszabályoknak, a kikötőmester azonban számtalan rendelkezés végrehajtását szabotálta. Amikor a nyilas osztagok azzal dörömböltek a ház ajtaján, hogy elviszik a munkaképes férfiakat, Golopencza kijelentette, hogy az előző járőr már elvitte őket, és becsületszavát adta arra, hogy a házban már csak öregek és betegek maradtak. A ház férfi lakói így megmenekültek attól, hogy sáncásásra vagy az óbudai téglagyárba, majd onnan halálmenetekbe hurcolják őket.

Az ott tartózkodó zsidók az ő engedélyével a kijárási tilalom alatt is elhagyták a házat, azzal a céllal, hogy külföldi országok nagykövetségei által kiállított menleveleket szerezzenek. Ezzel a tettével a hős házparancsnok szó szerint a fejével játszott, ugyanis ha csak egy, a házban lakó zsidót is elfogtak volna az utcán, akkor Golopenczát is felelősségre vonták volna.

Vezetésével a Csanády utcai ház földszintjén vöröskeresztes kórházat hoztak létre, amelynek a betegellátás mellett az volt a fő feladata, hogy itt tudják elrejteni a zsidó orvosokat, egészségügyi dolgozókat, ezzel megmentve őket az elhurcolástól. Nővérként ápolta a betegeket egy, a házban lakó fiatal vegyész, Bajor Olga is, akibe a légoltalmi parancsnok mesébe illő mozzanatként első látásra beleszeretett, és akit a háború befejezése után rögtön feleségül vett. A nyilas hatalomátvételt követően a Csanády utcai házba került Vitray Tamás – pontosabban, ahogy eredeti családneve nyomán nevezték, „Kisneufeld” – is. Mivel a családja a számára nem tudott menlevelet szerezni, a tizenegy éves fiú komoly veszélynek volt kitéve. Hamarosan bekövetkezett az, amitől tartott: „Rendőrök és nyilas fegyveresek érkeztek, hogy akinek nincs külföldi menlevele, bevigyék a gettóba. […] A hátsó lépcsőn osont le a házparancsnokhoz, akit távolról már ismert, de csak annyit tudott róla, hogy nem beszél jól magyarul.” Miután Golopencza végighallgatta a fiút, a negyedik emelet felé vették az irányt, ahol a gyermek lakott. Kisneufeld ebből arra következtetett, hiába hitegették azzal ismerősei, hogy rábízhatja magát a házparancsnok jóindulatára, mégsem vállalja a bújtatását. Tévedett. Golopencza ugyanis a negyedik emelet egyetlen keresztény családjának lakásához vitte a gyereket, akit szó nélkül adott át Efféknek. Amikor csengettek, a fiú a szomszéd szobában bújt be az ágy alá. „Úgy érezte, azonnal meglelik, ha bejönnek, olyan hangosan és gyorsan vert a szíve. […] Ki tudja, mennyi idő múlt el, végül elmentek anélkül, hogy átkutatták volna a lakást.”

A háború utáni időszakban a rendelkezések szerint minden állami alkalmazottat igazolási eljárás alá kellett vonni, amely során bizonyítani kellett azt, hogy az illető nem volt-e támogatója nyilas vagy fasiszta szervezetnek, illetve nem vett-e részt bármilyen bűncselekményben, atrocitásban. Golopencza Illés igazolásakor az általa megmentett 150 ember aláírt egy tanúsítványt, amelyben részletesen leírták, hogyan óvta meg őket a biztos haláltól.

Egyetlen fia már harmincéves volt, amikor a szintén a Csanády utcai házparancsnok által megmentett anyai nagybátyjától megtudta, hogy édesapja az életét kockáztatva segítette az üldözötteket a vészkorszak idején. Golopencza Illés 1992-ben, nem sokkal 1994. január 24-én Budapesten bekövetkezett halála előtt még eljutott Izraelbe, ahol átvette a Világ Igaza kitüntetést, majd, már posztumusz, megkapta Izrael Állam tiszteletbeli állampolgári címét is.

Források

A Holokauszt Emlékközpont gyűjteményében található dokumentumok: Golopencza Illés önéletrajza, tevékenységének leírása, a megmentettek által írt igazoló dokumentum

Golopencza Illés fia, Golopencza Pál tulajdonában lévő dokumentumok

Irodalom

A Golopencza család. http://db.yadvashem.org/righteous/family.html?language=en&itemId=4015061, 2020. november 11.

Vitray Tamás: Kiképzés. Magvető Kiadó Budapest, Magvető, 2008.