Egy 1962-ben kiadott hivatalos jelentés szerint Magyarország folyó- és állóvizeiből mintegy 100 ezer tonna második világháborúban vízbe került roncsot emeltek ki. A legnagyobb tételt ebből nyilvánvalóan a hídroncsok tették ki, ez körülbelül 70 ezer tonna lehetett. A többi maradvány hajó, repülőgép és harckocsi volt. A roncsok eltávolítását 1992 körül befejezték, de mind a mai napig kerülnek elő újabb, eddig nem ismert maradványok. Ezek jelentős részben szovjet repülőgéproncsok. Mielőtt a szovjet légierő Magyarország feletti légi tevékenységére térünk, fontos bemutatni, hogy a szövetségesek hazánk elleni légitámadásainak milyen céljai voltak: lerombolni és megbénítani az ország vasúti közlekedését, és megakadályozni a Dunán történő kőolajszállítást, megsemmisíteni a magyar kőolajipart és a hazai repülőgépgyártást, és pánikot idézni elő, illetve rákényszeríteni a politikai vezetést a háborúból való kiválásra, és a németekkel való szembefordulásra.

1944./ augusztus végétől rendszeressé váltak a szovjet bombázókötelékek magyarországi célpontok elleni támadásai. Az angol–amerikai, illetve szovjet légitámadásoknak egyik célja az volt, hogy a német–magyar légierő megtörésével segítsék a német Dél-Ukrajna hadseregcsoport gyors szétzúzását, a másik pedig az, hogy a magyarországi és dél-erdélyi vasúti csomópontok bombázásával megakadályozzák a német erők kivonását Romániából, és a német és magyar csapatok átcsoportosítását, visszavonását.

Szeptember 13-21. között számos légitámadás érte Debrecent, Szegedet, illetve a dunai és tiszai átkelőhelyeket. A szovjet bombázóerők II–4-es, B–25-ös, a Li–2-es és a C–47-es szállító repülőgépekből átalakított bombázói több éjszakai légitámadást intéztek Budapest, Csap, a tiszántúli vasúti, közúti csomópontok és német csapatösszevonások ellen.

1944-ben a főváros elleni első szovjet éjszakai bombatámadás nyitányaként Budapesten szeptember 13-án este jelezték a légiriadót a szirénák. A korabeli adatok szerint mintegy 300 szovjet gép támadta a fővárost. A támadás fő célpontjai valószínűleg a Józsefvárosi, Magdolnavárosi, a Ferencvárosi és a Nyugati pályaudvarok, Kőbánya alsó teherpályaudvar, valamint Újpest ipari negyede voltak. A szovjet irányzók pontatlan adatokkal dolgoztak, ezért a valóságban az I., II., V és XIV. kerület kivételével minden budapesti kerületre hullott bomba, de jutott még Kispestre, Rákospalotára, Pestszentlőrincre, Pestszenterzsébetre, Csepelre, Mátyásföldre, Sashalomra is.

A szeptember 15-ről 16-ra virradó éjszakán nagy erejű szovjet éjszakai támadás érte Debrecent. Mintegy 1800 db 20–25 kg-os romboló-, valamint számtalan világító- és gyújtóbomba hullott a városra. Négy hatalmas és nagyon sok kisebb tűzfészek keletkezett, a város tüzei messzire világítottak.

Szeptember 18-án este Budapesten ismét megszólaltak a szirénák. A légoltalmi figyelők jelentése szerint több, mint 200 gép repült be a főváros fölé, a támadást a szovjet légierő hajtotta végre. Komolyabb ipari károk nem keletkeztek, néhány bomba hullott Rákosrendezőre és a magdolnavárosi pályaudvarra. Mivel a bombázás ebben az esetben is pontatlan volt, és nagy szórást mutatott, a támadás célja valószínűsíthetően a főváros lakosságának módszeres lelki megtörése lehetett. A további bombázások idején bombák hullottak még Kispestre, Pestszenterzsébetre, Csepelre, Mátyásföldre és Cinkotára is.

Meg kell jegyezni, hogy a szovjet katonai jelentések csupán a támadás napját határozták meg, a bombázott helységeket nem. Figyelembe véve, hogy az akkori „kelet-magyarországi célok” ma Ukrajna, illetve Románia területén találhatóak, a helyszíneket nem sikerült azonosítani. A vezérkarfőnöki jelentések valószínűleg hadszíntérnek tekintették a városokat is, ezért említik a bombázások területi részleteit, sok esetben a repülőgép-lezuhanások adhatnak másodlagos támpontot. 1944 szeptemberének utolsó napjaiban az amerikai hadászati és a szovjet távolsági bombázó harccsoportok a magyarországi repülőterek ellen fordultak. A városokat ettől kezdve csak elvétve bombázták, jelentéktelen károkat okozva. Október 9-én szovjet kötelékek repültek be északkelet felől, és az akkori határ menti célpontokat, többek között Körösmezőt, valamint városokat, Máramaros-szigetet és Szatmárnémetit bombázták.

1944./ december 24-én bezárult a szovjet gyűrű Budapest körül. Megkezdődött az ostrom, amely a lakosság számára állandó életveszélyt, nélkülözést, kiszolgáltatottságot jelentett. 1945. február 13-ig, a város teljes elfoglalásáig, a főváros súlyos károkat szenvedett el. A bevetések alkalmával a főváros területén is számtalan alkalommal vetettek be repülőgépeket, jellemzően az ostrom korai szakaszaiban.

A térképet megtekintve látható, hogy a lezuhant szovjet repülőgépek nagy része csatarepülő volt, amelyek bevetésére mozgó földi célok ellen került sor. Jellemzően légvédelmi állások, harckocsik, vonatok, katonai menetoszlopok ellen hajtottak végre támadásokat, ezekben az esetekben sokkal nagyobb volt a sérülés és lezuhanás veszélye. E repülők között a legnagyobb számban az IL-2-est vetették be. Az IL 2-es Sturmovik (oroszul Rohamozó) csatarepülőgép harcászati feladata miatt rendkívül erős páncélzatot kapott tervezőitől, de ezért a gép nehéz és lassú is volt. Ez a típus volt a második világháború legnagyobb darabszámban gyártott harci repülőgépe mintegy 35 ezres darabszámmal, ebből körülbelül 14 ezret lelőttek. Ezt a gépet is elsősorban szárazföldi és mozgó célpontok, teherautók, harckocsik ellen, alkalmanként nagyobb bombázások előkészítésében vetették be, általában kis magasságban. Hatékonysága ellenére az IL 2-es volt a szovjetek legnagyobb veszteségeket szenvedett repülőgéptípusa a második világháborúban, sokat lelőttek belőle a legendás magyar Puma század vadászrepülői is. Egy IL 2-es lezuhanásáig és teljesen harcképtelenné válásáig általában 6-7 fedélzeti lövész halt meg, mert a gép általában hátulról kapta a sorozatokat. 1945 elején a felhős, ködös időjárás sok alkalommal alkalmatlan volt a repülésre, de ezek a szünetek csak néhány napig tartottak. A rossz időjárás elmúltával a jellemzően szovjet bombázó repülőgépek ismét újult erővel támadták a rendező pályaudvarokat, a finomítókat és a még üzemelő repülőtereket. 1945. március 26-án, a szombathelyi pályaudvar bombázásával a nagyjából egy évig tartó szövetséges bombatámadások befejeződtek, bár másnap még egy kisebb szovjet légitámadás érte a várost. Az utolsó bombatámadás 1945. március 28-ról 29-re virradó éjszaka érte a zalaegerszegi vasútállomást, amelyben a Székely Nemzeti Múzeum és a Balatoni Múzeum éppen ott veszteglő, bevagonírozott műkincsállománya is megsemmisült. Ezzel az eseménnyel értek véget a Magyarország elleni légitámadások.

Felhasznált irodalom:

Csernus Szilveszter: Marhacsordákat is bombáztak a szövetségesek Magyarországon. Múlt-kor, 2014. 06. 25. Online elérés: https://mult-kor.hu/20140625_marhacsordakat_is_bombaztak_a_szovetsegesek_magyarorszagon

Horváth Csaba: Bombázások és rombolások a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest, 2003.

Oláh András Pál: Budapest bombázása a II. világháborúban. Újkor.hu, 2019. 04. 03. Online elérés: http://ujkor.hu/content/budapest-bombazasa-ii-vilaghaboruban

Pálffy Sándor: Il-2 Berhida-Kiskovácsi 1945 január 18. Magyar Roncskutató Egyesület honlapja, 2009. 04. 16. Online elérés: http://www.roncskutatok.hu/il-2-berhida-kiskovacsi-1945-januar-18/

Pataky Iván–Rozsos László–Sárhidai Gyula: Légi háború Magyarország felett I.-II. Budapest, 1987.

Szijjártó Gabriella: Roncsok a hullámsírból In: Szabad Föld, 2017. 10. 19. Online elérés: https://szabadfold.hu/orszag-vilag/roncsok-a-hullamsirbol-268653/