Reggel 6 órakor már a Nyugatinál voltam, és a vonatlépcső is zsúfolva volt. Ezek a szegény emberek az egész éjszakát itt töltötték. Végre mégis közéjük szorultam, de elhatároztam, hogy visszafelé inkább gyalog jövök. Üllői elnöknőnk, a község első asszonya szinte cselédsorban, egy rokonuknak házmesteri konyhájában főzve fogadott. Órákig sírta panaszait, hogyan lakoltatták ki őket otthonukból hétszer, hogyan kellett menekülni a kiürítési rendelet folytán a községből mindenkinek, s mire visszajöttek, az összes sertést leölve találták. Csak a combokat vágták le, mint itt, Budán a lovakról. Nincs élelem a faluban, csak szappan, mert a tönkretett és használhatatlan disznókból mindenki azt főzött. Meglátogattam az esperes urat, igen lehangolt volt. Felvillanyozta a központból áradó munkakedv és bizakodás. Valóságos missziónak tartja ezeket a látogatásokat, mert a vidék teljesen tanácstalan. (Buda, Krisztinaváros – Üllő)