Reggel a nagy lövöldözés miatt nem léphettünk ki a kapun, s nem mehettünk be a laktanyába. Este 6-ra a Lukács fürdőhöz mentem, és ott találtam a munkaszolgálatosok 100 főnyi csoportját fűrésszel, csákánnyal, lapáttal felszerelve. Heves aknatűz között kimentünk a Duna-partra. Esett a hó. A fagyos földet csákányoztuk, és a vasúti talpfák szélét kellett lefűrészelni, hogy a sínek és a járda között árkot áshassunk. A Margit-sziget felől és Pestről géppuskatüzet kaptunk. Fél óráig hasaltunk a hóban. Amikor kissé elcsendesedett, tovább dolgoztunk. Éjféltájban szörnyű pergőtüzet kaptunk. 8–10 °C hidegben a földhöz lapulva feküdtünk másfél óra hosszat. Fütyülve repültek el fölöttünk az aknák, és mindegyiknél azt hittem, hogy engem talál. Állandó halálfélelemben reszkettünk, de többnyire a Lukács fürdő házai előtt robbantak az aknák. Istenem, csak most jussak ki ebből a pokolból, sóhajtoztam, és állandóan [a] családom lebegett [a] szemem előtt. A saját szempontomból nem sajnáltam volna [az] életemet. Később a géppuskatűz lanyhult, mire vettük szerszámainkat, és visszavonultunk az épületek közé. Az őrszemek derékig a földbe ásva továbbra is ott maradtak az éjszakában, és figyelték a pesti oldalt, hogy a Duna felől nem támadnak-e [az] oroszok. Fáradtan értem haza, és csak hosszas dörömbölésre engedtek be a kapun. (Buda)