Szilveszter napja. Délelőtt szörnyű élményben volt részünk. 10 óra tájban aknavető pergőtüzet kapott a házunk. Körülbelül ¾ órán át egyfolytában zúdultak az aknák a házra, valószínűleg a Kis-Sváb-hegyről lőtték az Olasz fasori frontot. Az épület rengett, kémények, cserepek, üvegek hullottak, mint a jégeső, és irtózatos robbanások hallatszottak be az óvóhelyre. A lakók egy része az emeleti lakásokban rekedt, és nem tudott idejében az óvóhelyre menekülni. Az óvóhelyen riadó volt. Galambos házparancsnok összegyűjtötte a férfiakat, csákányt, ásót, lapátot nyomott kezükbe, és a bejáratnál mindenre elkészülve vártuk, hogy mikor omlik össze a ház, mikor kell menteni. Az anyák gyermekeiket magukhoz ölelve sírtak, reszkettek. Azt hittük, mindennek vége, szétlövik a házunkat. Ugyanakkor sejtettük, hogy az oroszok támadásra készülnek, és talán még ma el is foglalnak bennünk[et]. Amikor alábbhagyott a robbanások zaja, kibújtunk az udvarra, és láttuk, hogy a ház még áll, de megtépázva, és az udvar tele volt törmelékkel, üvegekkel és téglákkal. Teljesen az óvóhelyen laktunk a nagy sötétségben. A Városmajorból időnként bejött néhány fiatal magyar katona melegedni, hozott biztató híreket a felmentő csapatokról, amiket kételkedve fogadtunk. A lányok körülvették őket, tréfálkoztak, nevetgéltek. Egy kislány gitáron mélabús melódiákat pengetett, és énekelt hozzá. Szilveszter éjjelén egy kis alkohol is jutott még a készletekből, koccintottunk. A fiatalság egy földszintes lakásban gramofon mellett vigadt. Kint ezalatt dörögtek az ágyúk, ropogtak a géppuskák szünet nélkül. (Buda)