Egy édesanya és hatéves fia vallatása, cselédlány felpofozása, öregasszony fenyegetése revolverrel, majd kis híján halálba hajszolása. A nyilasok számos embertelen tettet követtek el abban az időszakban, amikor hatalmon voltak. Az Új Szó cikke az egyik ilyet idézi fel.

Budapesten, ha két ember összejön, rögtön [a] nyilasokra fordul a szó. Ezer és ezer rettenetes történet forog közszájon. És a legrettenetesebb az, hogy ezek a történetek mind lejátszódtak. Lejátszódtak Magyarországon – a közelmúltban.

Annak idején a kassai téglagyárba került egy fiatalasszony és hatéves kisfia. Valaki feljelentést tett az illetékes hatóságnál, hogy az asszonynak [egy] 12 esztendős lánya is van. Miután a kislány nincs a téglagyári gettóban, nyilván elbújtatták valahol. Jóérzésű ember nem nézheti, hogy a törvényes előírásokat ilyen példátlan módon fumigálják, tessék rendet teremteni.

Az illetékes hatóság intézkedett. Tüneményes gyorsasággal elindította a hajtóvadászatot a kislány felkutatására. Detektívek jelentek meg a téglagyárban. Egy teljes napon keresztül vallatták az anyát. Amikor az asszony eszméletét vesztette, a kisfiú került sorra és az eljárás vele szemben sem volt kíméletesebb. A 24 órai kemény munka nem végződött eredménytelenül. Kiderült, hogy a két gyermek apja és nagyanyja Budapesten lakik.

Két detektív még aznap éjszaka elindult Budapestre. Éjnek idején keresték fel lakásán a gyerekek nagyanyját. A cselédlány nyitott ajtót. Asszonya már alszik, nem engedheti be az urakat – azután rémülten hátrált, amikor hatalmas tenyér csattant az arcán.

– Fogd be a szád, zsidóbérenc!

Az öregasszony hálóruhában halálra váltan állt a két, karszalagos vallató előtt. Hol a kislány? Adja elő, ha jót akar. Nincs itt, miféle kislány? Kiről beszélnek? Ordítás hallgattatta el, és [az] egyik karszalagos előrántotta a revolverét.

Az öregasszony mozdulatlanul állt, amíg lakását kíméletlen kezek feldúlták, szekrények, fiókok tartalmát [ki]ürítették a padlóra, hogy az eltűnt gyermek nyomára akadjanak.

– Hol lakik a fia?

A fia! Igaz is, a fia, akit majd vallatnak, elhurcolnak, akinél megtalálják a kislányt… Kis, szelíd öregasszony egyikről a másikra nézett, tanácsot kérőn, mintha segítséget várna.

– Feleljen, az úristenit magának!

Reménykedőn mondta:

– Nem tudom, hol lakik a fiam. Igazán nem tudom… Ha lenne valami mód, hogy ne feleljek, ugye, nem okvetlenül…

A két karszalagos egymásra nézett. Micsoda együgyűség! Egyikük, jó humorú fiatalember, vállat vont.

– Ugorjon le az emeletről, akkor nem kell felelnie – mondta, és röhögött.

Akkor is hahotáztak, amikor az öregasszony fürgén az ablakhoz lépett. A vidám fiatalember előzékenyen kinyitotta mindkét ablaktáblát. Azután tompa suhanás hallatszott, és a cselédlány vad sikoltozása. Durva kéz tapasztotta be a száját, majd a két detektív a padlón szerteheverő holmit félrerugdosva, lesietett az utcára.

Az öregasszony még élt. A [Szent] Rókus Kórházba szállították, és szobáját megszállva tartották a nyilas vallatók. Első eszmélésekor gyűlölt karszalagosokat és vállra vetett puskákat látott. Sietve behunyta a szemét. Később halk motyogás hallatszott az ágy felől, és máris kérdések zsongtak feje körül: hol bujkál a kislány? Ismét a fia címét akarják. És az összeroncsolt öregasszony megfelelt minden kérdésre: a kislány Makón van. Tánciskolába jár az ő kislánya. Az urával megbeszélték, hogy balerinát nevelnek belőle. Úgy van, fiút vártak, az uraknak igazuk van. De az Isten úgy akarta, hogy lány legyen… Holnap utazom a kislányomhoz csak ez a nátha, csak ez múljék már el egyszer…

Végre magára hagyták. A cselédlány ült ágya mellett, és sírt. Akkor a bepólyált öregasszonyarcban rezzent a szelíd szempár, és intett: hajolj közelebb. Suttogva mondta:

– Mintha őrült lennék, úgy teszek, tudod... akkor nem faggatnak… a fiamról…

Hónapok múltán hagyta el a kórházat. Két mankón biceg a szobában. Egész életére nyomorék. Ilyen történeteket mesélünk egymásnak napjainkban.