Propagandaízű és a Szovjetunióról való általános ismereteink fényében megmosolyogtatóan túlzó, paradicsomi állapotokat bemutató cikket írt az Új Szó párosa arról, hogy három magyar munkavállaló szerint szovjet kollégáik hogyan és milyen körülmények között dolgoznak, valamint mekkora megbecsülésnek örvendenek hazájukban. A véleményeket közlő részeket követő megjegyzések még idillibb helyzetről számolnak be a keleti „Kánaánban”.

Magyarországon ma igen nagy az érdeklődés a Szovjetunió iránt. Az érdeklődők legnagyobb része azonban úgyszólván sötétben tapogatózik. A reakció és a fasizmus 26 éves uralma Magyarországon megakadályozta azt, hogy a magyar nép megtudja az igazságot. Magyarországon ma már senki sem hiszi el azt, amit a reakciós propaganda 26 éven keresztül összehazudott a Szovjetunióról. Sokan szeretnék azonban tudni, hogy ha nem úgy van, hát akkor hogyan?

Munkatársunk felkeresett egy magyar munkást (K. B. előmunkás a Shell-kőolajfinomítóban), aki a következőket mondta:

Annak ellenére, hogy egészen a legutolsó időkig teljesen elzártak bennünket a Szovjetuniótól és annak életétől, van némi fogalmam arról, hogyan élnek szovjet munkástestvéreim.

Nagy vonalakban ismerem a szovjet munkás törvényben biztosított jogát a munkára, a pihenésre és az aggkori ellátásra. Tudom azt, hogy a háború előtti években a Szovjetunióban volt a legrövidebb a munkaidő, ami azt hiszem, heti 42 óra volt. Pihenőóráikban rendelkezésükre állnak a gyárak és üzemek klubjai, könyvtárai. Évente 12 napos fizetett szabadságot élveznek, amit gyáruk költségén szanatóriumokban, üdülőkben tölthetnek el. Ingyen áll rendelkezésükre a színházak, mozik, sporttelepek stb. látogatása.

Ha a munkás elérte 60. életévét, és legalább 36 évet dolgozott az iparban, nyugdíjra jogosult.

Sajnos ennyi az egész, amit tudok. Eddig nem volt módom arra, hogy megismerjem a szovjet munkás munkatapasztalatait. Magyarország mai helyzetében talán legfontosabb az volna, hogy ellessük a szovjet sztahanovisták „titkát”, hogyan tudják a munkateljesítményt ennyire fokozni, és szervezetük és munkaerejük mégsem szenved tőle.

A szovjet munkás legnagyobb vívmánya, hogy módja van tanulni. Nálunk ez nincs meg, pedig milyen nagy szükség van rá. Én sajnos már öreg vagyok arra, hogy valaha pl. mérnök lehessek, de talán a fiam egyszer el fogja érni azt is.

MEGJEGYZÉS: K. B. előmunkás nem is tudja, hogy bizony elleste a sztahanovisták egyik fő „titkát”: tanulni kell. Egy jó magyar közmondás ezt így fejezi ki: „Többet ésszel, mint erővel.” Alekszej Sztahanov, aki 1935. augusztus 30-áról 31-ére virradó éjjel hat óra alatt 102 tonna szenet fejtett ki, és ezt a „rekordot” egy hónappal később 227 tonnára emelte, az eredményt nem fizikai erejével érte el. Nem kellett „szervezetét megerőltetnie, munkaerejét túlfeszítenie”. A sztahanovisták „titka” a technika helyes kihasználása, a tanulás és a tudás. A sztahanovizmus kérdésével lapunk más alkalommal fog foglalkozni.

A háború előtt a Szovjetunióban napi hétórás volt a munkaidő. De a nehéziparban és az egészségre káros üzemekben csak hat óra. A fizetett szabadság 2–4 hét. Aggkori nyugdíjat minden 60 éven felüli férfi és 55 éven felüli nő kap.

Egy magyar orvos (dr. V. L., sebész, Budapest):

Sajnos egészen a legutóbbi időkig jóformán semmit sem tudtam a szovjet-oroszokról, életükről és munkájukról. Csak az utóbbi időben volt alkalmam szovjet orvosokkal és orvosnőkkel beszélgetni. Most van némi fogalmam arról, hogy mit csinálnak, hogyan dolgoznak szovjet kollégáim.

Tudomásom szerint minden szovjet orvosnak fix állása van, és munkaideje délelőtt 8 órától 1 óráig terjed. A délutánja szabad, és privát praxist folytathat. Délelőtti állásának jövedelmezése, amit az államtól kap, elegendő a megélhetéshez.

A szovjet orvosok pénzükkel szabadon rendelkeznek. Beszéltem egy kijevi orvosnővel, akinek 16.000 rubel megtakarított pénze és egy családi háza van. A legfontosabb és leg[inkább] irigylésre méltóbb azonban az a megbecsülés, amiben a szovjet orvosoknak részük van. A szovjet orvosok között nincs meg az egymás közti féltékenykedés, vetélkedés.

Igen örvendetes és tanulságos lenne a magyar orvostársadalom részére, ha a szovjet orvosok munkájáról, tapasztalatairól most már bővebb felvilágosításokat is szerezhetnénk. Talán egyszer sor kerülhet a szovjet és magyar orvosok cseretanulmányútjára is. Remélem, hogy a most megalakult Magyar–Szovjet Művelődési Társaság figyelme erre a kérdésre is kiterjed.

MEGJEGYZÉS: A szovjet orvosok munkanapja 4–6 óra, de persze nem mindig délelőtt 8-tól 1-ig, mert a kórházakban, a klinikákon és egyéb egészségügyi intézményekben állandó orvosi szolgálat van. Munkaidejük után az orvosok folytathatnak magánpraxist is. Egyesek két helyen dolgoznak, amiért természetesen megfelelő fizetés jár. Az orvosok legnagyobb része azonban szabadidejében tanul, hogy ötéves egyetemi tanulmányai alatt szerzett tudását állandóan kiegészítse. A Szovjetunióban a tudomány – az orvostudomány is – közmegbecsülésnek örvend.

Egy magyar mérnök (R.D., gépészmérnök, Magyar Technológiai és Anyagvizsgáló Intézet):

Az, amit mi, magyar mérnökök a szovjet mérnökökről tudunk, sajnos egészen minimális a közvetlen érintkezés teljes hiánya miatt. Amit én a szovjet mérnökök munkájáról tudok, az a [The] New York Times című újságból ered, melynek megfelelő rovata állandóan foglalkozott a szovjet mérnökök munkájával.

Tudjuk azt, hogy a cári uralom alatt iparilag teljesen fejletlen Oroszország az elmúlt 25 év alatt egészen fantasztikus méretű fejlődést ért el.

Részletesen foglalkozott a fent említett újság a szovjet elektromérnökök munkájával. A szovjet elektromosiparban igen elterjedt a hidroelektrikus [víz segítségével elektromosságot szolgáltató – a szerk.] telepek építése, mint pl. a „Dnyeprosztroj”, mely méreteiben egyedülálló a világon. Nyilvánvaló tehát, hogy a szovjet elektromérnökök tudása és képesítése nagyon fejlett kell, hogy legyen, ha ilyen művet tudnak létrehozni, mint a dnyepropetrovszki [az ukrajnai város mai neve: Dnyipro – a szerk.] erőműtelep.

Már a háború előtt tudtunk arról, hogy az orosz vas- és acélipar új gyáróriásait az Urálon túl helyezték el, tehát számíthattak egy európai háború kitörésével, ami az orosz mérnökök nagyon széles látókörére mutat. Érdekes jelenség az, hogy hogyan oldották meg a szovjet mérnökök a vas- és acélgyárak elhelyezését, figyelembe véve a még szovjet viszonylatban is óriási távolságokat a vas- és széntelepek között. Felvetettem egy ízben a magyar mérnökök előtt azt a kérdést, hogy hogyan oldanák meg ők a kérdést: a szénbányákhoz építenék a gyárakat, és szállítanák a vasércet nagy távolságokra, vagy a vasérctelepekhez építenék a gyárakat, és akkor a szenet szállítanák? A magyar mérnökök egy része az előbbi, más része az utóbbi megoldást választotta, és igyekezett választását megindokolni.

A szovjet mérnökök ezt a kérdést másképpen oldották meg. A vastelepekhez és a széntelepekhez egyaránt építettek vas- és acélgyárakat. Természetesen így is állandóan járnak a teherszerelvények a vas- és széntelepek között, de kiküszöbölték azt, hogy a teherszerelvények az egyik utat üresen tegyék meg. A szénmedencékből szenet visznek a gyárak számára a vasmedencékhez, visszafelé pedig vasércet szállítanak a szénmedencék vas- és acélgyárai számára. A teherszerelvények így tehát soha nem járnak üresen, ami természetszerűleg óriási idő- és költségnyereséget jelent.

A szovjet mérnökök magánéletéről nem sokat tudunk. Helyzetük sokkal jobb, mint magyar kollégáiké. Tudjuk, hogy módjukban van nyári szabadságukat a Krím vagy a Kaukázus gyönyörű szanatóriumaiban és üdülőhelyein eltölteni. Jellemző személyes élményem is van a szovjet mérnökök helyzetéről: én, aki Pest környékén lakom, kénytelen vagyok bejárni Pestre dolgozni. Megismerkedtem egy szovjet orvos őrnaggyal, aki megkérdezte tőlem, hogy nincs-e lakásom Pesten, miért járok be mindennap a városba? Mikor azt feleltem, hogy nincs pesti lakásom, a következőket válaszolta: „Sok mérnöknek – egyébként nemcsak mérnöknek – városi lakása is van, és van nyaralója is a város környékén, ahová pihenőnapjain kimehet!”

A Magyar Szabványügyi Intézet, mely együttműködött az összes külföldi hasonló intézettel, rendszeresen megkapta a szovjet szabványügyi intézet kiadványait is. Ebből megállapíthatjuk, hogy az orosz mérnökök mindent szabványosítanak, és ezzel sok olyan nehézséget kerülnek el, ami bizony nálunk sok fejtörést, anyagpocsékolást és munkatöbbletet jelent.

Láttam az 1937. évi párizsi világkiállítás szovjet anyagát, és csodálkozva néztem azt az óriási technikai fejlődést, amit a szovjet mérnökök produkáltak. Nagy előnyük a szovjet mérnököknek, hogy rendelkezésükre áll – természetesen orosz nyelvre lefordítva – a világon megjelenő összes műszaki irodalmi kiadványok sokasága, ami nálunk nagyon hiányzik.

Remélem, hogy a magyar mérnököknek módjába[n] lesz szovjet kollégáikkal, azok munkájával és életével hamarosan megismerkedni most már közvetlenül is, és egyszer talán sor kerülhet a magyar és szovjet mérnökök cseretanulmányútjára is.

MEGJEGYZÉS: Figyelmet érdemel, hogy a szovjet mérnökök nagy százaléka munkásból lett mérnök, s így elméleti tudását már megelőzi a gyakorlati tudás. Az elméleti tudást, a mérnöki képesítést elősegíti az, hogy a Szovjetunióban a tanulás teljesen ingyenes, és a főiskolák hallgatói annyi ösztöndíjat kapnak, ami teljesen elegendő ahhoz, hogy abból megéljenek.

Az Új Szó folytatja ankétját. Szívesen fogadjuk olvasóink hozzászólásait, és ha lapunk terjedelme megengedi, közölni is fogjuk őket.